Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-24 / 8. szám

KARÁCSONYI VENDÉG

Szombat este volt, a falusi kocsmának több vendége volt, mint egyéb napokon, a nagyvárosban dolgozók Is hazajöttek hét végére, főleg most, karácsony előtt, és első boldog viszontlátó útjuk a kocsmába vezet. Itt veszik meg a gyerekeknek a csokit, amit az állomáson elfelejtettek, ez legalább jó ok az asszony előtt ts, hogy csak éppen beszaladtak a kocsmába. De hát a haverok meghívták az embert egy sörre, és ő nem mondhat nemet, hisz egész héten nem látja őket. Hogy aztán záróráig marad, az már nem az ő hibája.

Ilyenkor télen meleg van, cigarettafüst, kesernyés sörszag meg izzadságszag, és Inkább eltűrik, ha kissé büdös Is van, csak meleg legyen. A falióra már elütötte a nyolcat. Hogy miért tették ki az órát, és miért húzták föl hetente, senki sem tudja, mert Itt senkit sem érdekel az Idő múlása. Hazamenni csak záróra után kell, akkor meg a vendégeket kidobja maga a kocs- máros.

A sör ugyanúgy fogyott, mint a többi estén, ugyanúgy nótáztak az emberek, ugyanúgy folytak a kártyapartik, de ez a szombat este mégis más volt, mint a többi. Senki sem tudta, hogy miért, mi a más benne, csak érezték, hogy valami szokatlan történik. Nem Is így fogták föl, hogy történik, csak valamit éreztek a levegőben.

Az öreg kocsmáros már értesült az eseményről, aki egyébként mindent tudott, ami a faluban történt, mert hisz Ide hozták a híreket, és Innen adták tovább. Olyan volt ez a kocsma, mint valami hírközlő állomás. Ha valaki valamit közzé kívánt tenni, csak szaladt, hogy elmondja a kocsmárosnak, és estére már tudta az egész falu. Nem véletlen hát, hogy ez a hír Is Itt kelt szárnyra.

Amint kimérte a féldecit, és mellétolta a korsó sört, odahajolt a vendéghez és megkérdezte: „Te már tudod?“ Szokás szerint a vendég visszakérdezett, hogy mit kéne tudnia, vagy azt mondta: „Nekem már az előző korsónál elmondta.“ Ilyenkor elfordult, és a soron következő vendéggel foglalkozott. De ez a vendég még nem hallott az eseményről, nemrég érkezett, a nyelve is simán forog még. A kocsmáros gondolkozott Is, hogy nem kéne még neki elmondani, nem elég részeg ahhoz, hogy a bizalmas Információért a pulton hagyja a visszajáró aprót. De most ezzel sem törődött, nem mindennapi volt a hír. Inkább tőle tudja meg, mint

valaki mástól itt a kocsmában. Odahajolt a vendéghez, és a fülébe súgta: „Hazajött. Ma délelőtt. Kiengedték. Azt mondják. Jól viselkedett odabent, azért engedték ki ilyen hamar. Nem várta őt senki, az asszony sem, hát még a fiatalúri Vége a boldogságuknak.“ Aztán elfordult, és egy türelmetlenkedő vendéghez szólt: ..Adom már, adom, de sOr- gősl“ Aztán megint az iménti vendéghez fordult: „Azt is mondják, hogy nem sokáig marad az Itthon, vlsz- szavlsrik.“

Ez a szombat este ettől a hírtől volt szokatlanabb, mint a többi. A vendégek ezt a témát vitatták sör mellett, s a kocsmáros ts, kedvezve nekik, egy órával tovább tartott nyitva.

A napok csendben teltek. Lassan megszokták az emberek, hogy eggyel többen vannak a faluban, csak az nyugtalanította őket, hogy amióta a szóban forgó fiatalember hazajött a börtönből, nem mutatkozott az emberek előtt. Már egyesek kételkedtek Is a. kocsmáros- . tói szerzett hírben. „Dolgozni se megy, az nem lehet, nem Is jött az haza“ >— mondogatták Itt Is, ott Is.

Az történt, hogy a fiatalember hazaérve, együtt találta a feleségét egy legényemberrel. Gyalog jött be a faluba a szomszéd kisvárosból, ahol leszállt a vonatról, sötéttel, hogy ne lássák öt megérkezni, ne mutogassanak rá. Ügy tért haza a faluba, mint valami tolvaj, lopakodva, ugatták öt a kutyák, mint valami csavargót.

A kapu előtt megállt, sen- . ki sem tudhatta, ml jár a fejében. Korai még, fölkelnének a gyerekek — gondolta, inkább a szérűhöz ment, fogta a kézifűrészt, és csak úgy, a sötétben tapogatózva nekiállt fűrészelni. Amikor a ház előtt megjelent a szomszédasszony, kezében kosarat tartva, éppen etetni indult az állatokat, elérkezettnek látta az időt, abbahagyta a munkát és bezörgetett.

Az asszony felijedt. Felült az ágyban és hallgatózott. Újból hallotta a kopogtatást, Keltegette a férfit, az morgott valamit, de nem ébredt tel.

— Ébredj, nem hallod, kelj már feli-— Mi az, mi bajod, hány óra?

— Kopognak — mondta az asszony, és telkeit az ágyból.

— Ki lehet az ilyen korán?

Az asszony odaosont a bejárati ajtóhoz, botorkált a sötétben, nem akart villanyt gyújtani. Hallgatózott egy darabig, majd megkérdezte:

— Van ott valakt?

— Én vagyok — szólt a férje —, nyisd kll

>— Ki az az én?

I— Hát én, a térjed. Hazajöttem.

—I Uramisten! Lesz, ami lesz M suttogta, és elfordította a kulcsot. A fiatalember benyitott, áporodott meleg szag csapta meg az orrát.

— Megjöttem. Ml az, nem is örülsz?

Az asszony szólni sem tudott, a férfi öleléséből ts kibontakozott.

M Ne, most ne, engedj ell

Hányszor vágyott hasa, hányszor gondolt az asz- szonyra, hogy egyedül van a gyerekekkel, és fél éjszaka. Hányszor vágyta: őt megölelni, és most, ahogy belép a szobába, egy Idegen férfit talál ott, aki épp az alsónadrágját húzza magára, látja erőszakos, meztelen testét, érzi az ágyból kl- párolgó meleget, és látja a két megrémült arcot. Olyan hirtelen lendült a keze, hogy az asszony az ütéstől megtántorodott és elesett.

— Vadállati i— ordított a férfi, aki az ágyon ülve gombolta Ingét. ^ Miért engedik ki az ilyen vadállatot? Ott kellene elrohadnia a börtönben.

Három napig egyiküket sem látták a faluban. — Élik a mézesheteket —mondogatták —, nem hagyják el azok az ágyat. Volt, aki hozzátette még: A szeretőjét Is szélnek eresztette az asz- szony, a gyerekeket meg elvitte az ünnepekre a nagyanyjukhoz.

Karácsony napján, amikor a kocsma is zárva volt, rendőrautó érkezett a faluba. Kevesen látták jönni, de a- mikor megállt a kapu előtt, már ágaskodtak a kerítésen.

— Ml történhetett, még haza sem jött, már érte jönnek? — kérdezgették egymástól az emberek. Aztán szirénázva megérkezett a mentő is az orvossal, de már késő volt.

— Megölte — súgta a

kocsmáros —, megölte az asszonyt Is, meg a férfit Is. Azt mondják, késsel szúrta le őket, a nőn húsz szúrást számoltak meg, a férfin pedig... — közelebb

hajolt, és egészen halkan mondta: — Szörnyű — mondták még a férfiak Is, borzadozva a puszta beszédtől. — Ilyen karácsonya még nem volt a falunak.

Ott állt egész nap a holttestek felett, és sírt. Nem a tettét siratta, hanem a szégyenét. Sötétedéskor leoltotta a villanyt, becsukta maga mögött az ajtót, bezárta, a kulcsot a zsebébe csúsztatta és elment. Vlsz- sza, oda, ahonnan nemrég érkezett. TALLÚSI BÉLA

JÖBA ALAJOS

A ?ers Atése

kerekedik akár a has még nem tudni mit takar dobol a szavak burkán még nem tudni mit akar

rettenetek évadában jázmlnosan kibomlik jön mintha lézersugárban és elhatol a osontig

Horváth Klára: Antigoné

Városszéli vasárnap

A város peremét keskeny fás övezet szegélyezte. A hatalmas jegenyefák lábaihoz rikító vadrózsabokrok és félénk fehér fátylas bodzacserjék simultak. A fák szinte az égig értek. Vetekedtek a városszélt gyárké- mények magasságával. Ltpót az ablaknál állva arra gondolt, hogy jótékony létesítmény ez az erdő. Szükségszerű létesítmény, a környék nagy zöld mája, amely részben közömbösíti, részben kiszűri a városszél érrendszeréből a hatalmas kémények okádta mérgező anyagokat.

Az erdősávtól néhány méterre lomha állatokhoz hasonlítható tömbházak sütkéreztek a nyári verőfényben. Vasárnap lévén a lakótelepen csend honolt. A várakozóhelyek ts kiürültek, a sok gépkocsi létezését csupán a járdák mellett szabálytala1 ■ j I*- .V

■ 1 j ■ .' '}> T-'i'l /

4 .

nul elszórt olajfoltok bizonyították. Az aszfaltozott út fölé egy elgörbített lámpaoszlop hajolt, mintha valamit keresne az úttesten. Még az építkezéskor ment neki egy teherautó, azóta ts úgy áll,'kilógva a sorból.

Llpót szerette a nyári vasárnapokat. Hozzátartozói kivonultak a városka melegvizes fürdőjére, 6 pedig egyedül maradt gondolataival, érzelmeivel.

Falun született. Tanítói, ismerősei nem nagy jövőt jósoltak az esetlen és zárkózott fiúnak.

— Megmaradsz parasztnak — mondogatták az emberek, és legyintettek. Pedig ha jobban odafigyelnek, bizonyára észreveszik, hogy a félénk tekintet mily mérhetetlen indulatot, kemény elhatározást, veszedelmes szikrát rejt magában. Olyan

szikrát, mely ha fellobban, könnyen perzselő lángtsóvába szökken, égő olajkúttá,

veszedelmes, mindent elpusztító tűzvésszé válik. A fiú pedig csak tengődött,

mint a gaz közé került kisvirág.

■it'

Az apja, ó az apja min: ;V j

. '.Á. É ‘A: . ■

dig egy dundi gyerekre vágyott, aki fél csirkét bevág

í Fodor Katalin tusrajza

ebédre, és sorra pUfölt az utca gyerekeit, akár egy pofozógép, de ott volt ö véznán, esetlenül. Nem szívesen emlékezett gyermekkorára.

Egy szép arcú, gömbölyű asszony tanította a szerelemre. Középiskolás évei a- latt a szünidők egy részéi a kenyérgyárban dolgozta le. Itt találkozott Judittal. Judit tizenkét évvel volt nála idősebb, számára mégis olyan volt, akár a frissen

sült cipó: gömbölyű, lágy, illatos. A szünidőik elmúltak, és velük köddé foszlott Judit alakja is.

Llpót arra gondolt, élete delénél tart már, és eddigi létét csupán egy fel nem fedezett üstökös pályájához hasonlíthatná. Meghatározhatatlan pálya, meghatározhatatlan kulmlnáclóspontok nélkül.

A nap pirosló korongja lassan elérte a városszéli jegenyefák koronáinak tetejét, majd egészen eltűnt a sűrű lombok mögött. Az elhagyott parkolóhelyekre egy- -egy autó gördült be. Zajos emberek szálltak ki a járművekből hatalmas csomagokkal cipekedve. Esteledett. Az utca végén Ismerős alakokat pillantott meg, övéi tartanak hazafelé.

Llpót kinyitotta az ablakot, alatta nyolc emeletnyi mélység tátongott. Egy pillanatig bizonytalanul állt a szakadék szélén, aztán ugrott, Furcsa érzése támadt, mintha nem is zuhanna, hanem lebegne, sőt nem ts lebeg, hanem emelkedik.

Aznap éjjel a kisváros lakói furcsa, nem mindennapos jelenségnek lehettek szemtanút, jóllehet semmilyen hírközlő szerv nem jelezte, hogy az égbolton e- gész éjszaka fényes üstököst lehetett megfigyelni. Néhány nap múlva a sajtóban, a televízióban egy egészen mindennapi közleményt olvashattak, hallhattak az emberek: folyó hó 14-én eltűnt F. Llpót, K. városbeli lakos Jrészletes személyleírási, kérjük polgártársainkat, hogy aki valamilyen felvilágosítással szolgálhat az eltűnt személyt illetően, forduljon a legközelebbi rendőrkapitánysághoz.

Az emberek nem nagyon figyeltek oda a hírre, mert az emberek már ilyenek.

KÖSA ÁRPÁD

l£VÉl AZ Ül HAJTÁSOK OLVASüiHOZ

Most, hogy az Új Hajtások volt rovatvezetője elköszön Ismerős és Ismeretlen barátaitól, a szlovákiai magyar írásbeliség és szellemiség legfiatalabb, és folyton újra éledő képviselőitől, az induló költőktől, íróktól, képzőművészektől, egy pillanatra visszatekint az együtt töltött fél évtizedre. És ebben a visszapillantó tükörben arcok sokasága tekint rá; maga Is meglepetten látja, milyen sokan voltak, akik a MŰHELY ajtaján bebocsátást kértek és kaptak, elindulva az önmegvalósítás gyötrelmes-szép útján. A leltárkészítés Igénye nélkül jelzésszerűen megállapítja, az öt év alatt a rovatban nőttek fel, az Új Hajtások műhelyéből indultak el olyan fiatal írók, akiknek azóta már önálló kötetük jelent meg, vagy éppen megjelenés előtt állnak, vagy szerepelnek a fiatal költőket és képzőművészeket bemutató 1980- ban megjelent Megközelítések című antológiában.

Az irodalom, a művészet a folytonosság, az újjászületés, az örök jelenlét jelképe, egyén és közönség önismerete, lelkiismerete, tűkre — volt, van és lesz. Ennek hltéban és tudásában köszön el a rovatvezető —' egyéb elfoglaltsága miatt — az Oj Hajtásoktól, kívánva újabb lendületet az új rovatvezetőnek, Kulcsár Tibornak és mindazoknak, akik a szlovákiai magyar szellemiség legfiatalabb nemzedékét képviselik. Kulcsár Ferenc

Kék világ: Verset kezdetlegesek, de furcsamód ttt-oti elvétve akad bennük egy-egy érzékletesebb, plasztikusabb kép. Olvasson sokat, s ha érzi, hogy a verset érettebbek jelentkezzék újra.

V. L.; Véleményt kért, és mint írja, akkor is szívesen fogadja tanácsainkat, ha versei nem tetszettek. Nos, akkor erősítse meg magát elhatározásában, mert versei valóban gyengék. Gyorsan, kuszán írt sorairól sajnos, még azt ts túlzás állítani hogy versek Azt tanácsoljuk, továbbra Is szeresse a verseket, az Irodalmat, és olvas son.

M. Anna: Hetilapunkban időről időre közlünk megrendelőlapot; kérem, vágja ki, töltse ki, és adja le a legközelebbi postahivatalban vagy a kézbesítőnél. „Sok verset írtam, ez a legsikerültebb.“ Túloz, mert ez a verse sem sikerült. Gondolja csak végig, miről beszéli? Pénzhajhászásról. És hogyan? Ogy, ahogy bárki, és ez még nem vers.

J. József amatőr festő: „Szeretném, ha kifejtenék véleményüket néhány rajzommal kapcsolatban, melyeket elküldenék Önöknek azzal a feltétellel, hogy elbírálás után vlsszaküldenék, mivel a rajzokról csak egy fotókópiám van,“ — írja levelében. Ha érdemesnek tartja elküldeni rajzait, készíttessen még egy fotókópiát, és küldje el-. De különben jobb lenne, ha nem a másolatot.

hanem az eredeti rajzot küldené el. Számoljon azzal, hogy nem juttatjuk vissza, illetve csak abban az esetben őrizzük meg, ha arra érdemesnek találjuk.

K. A.: Kérem, ne biztassa a környezetét, és főleg ne arra, hogy elbeszéléseit illusztrálják, hiszen az Oj Hajtások egyébként sem közöl illusztrációkat. Ha valaki úgy véli, hogy rajzai jók, ám küldjön belőlük, és mi közöljük vagy sem, akárcsak az ön írásait.

R. M.: Rajzaiból nem hiányzik a tudás, csak hát teljesen elhibázott felfogás vezé reite önt, amikor készítette őket. Ezért a jövőben csak eredeti rajzoJoat küldjön. Egyelőre rajzoljon sokat, rajzolja meg, amit a

természetben lát, s ha képes megragadni valamit a valóságból, jelentkezzék újra.

H. G. A humor mindig is hiányzott és hiányzik a lapunkból, ezért ha eredeti írást küldene, szívesen vennénk. A két cseh és szlovák lapban már megjelent írásait nincs módunkban közölni.

B. Gy: Idézek a Vallomás, a Boldog idős és a Bumeráng című verseiből: „Lelkem kétségei, mint hegedűn a húr, / jajongva kínozták képzetem, / .,. röpke Orömvirág nyílt szemed tükrén, / megrengesd a világtalan magány / hegyként magasló tor nyalt. I; Cselleng a szó. rikolt az ész.“ Gon dolom, ebben az utolsó mondatában a választ is megfogalmazta. Vigyázzon, ilyen badarságokat nem szabad leírnii

*