Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-17 / 7. szám

10

FAKKAS ARPAO

D r D O I 0

Havazás lennék, lengén áldó, gy;űrött arcokra, földre szálló, vigasztaló-nagy csöndes ének, lélegzete a mindenségnek.

Havazás lennék, mintha volna pénzem és kedvem annyi hóra, meilyel ember ily hitvány bőrben havazhat egész esztendőben.

Lassún, mint akit nem is kérnek, lennék Föld felett lengő ének, egy szál Ingben is elringatnám, elmúlásommal sem ríkatnám.

Lennék mlndenség Ingecskéle, öltözködnék a szegénységre: ne üssön át az éjszakákon, vacogó lélek, fázó álom.

Havazás lennék, lehgőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, csltít^ató Is ott, hol láz van.

Méltóságos a pusztulásban.

. .............. -I

PINTÉR LAJOS

.^ibúzok kisicsikót örökös hóesésben

^ Ne kacagj, Lucifer — tümBm orrodat tormával, it cserélem a vigyort tfisssentésre, kedvet ecettel ' megcserélek. Ne kacagj, Lucifer; halandók vagyunk, barátom. Otkösi tájon, ótkiizi réteken járok most. Koponyás tfindérvilágot látni, ha vágyok, várom az álmot, fátyolos fekete jövevényt. Gyóztes, ki önmagával köriilkeritett, csomóra kötött nyelv öltögetője; értsd — barátom. Világosságodra rátalálok, lehet. Nem kell az álom se, izzasztó menedékét égetem; radírozom folttá, maszattá, mint iskolás füzetben ábrát. Mint mesés intőjét tanárnak, régen halottnak. Föld alatti katedrán oktat féregnek nagy tudományt — kedves barátom. Ne kacagj, Lucifer — nem tudsz mondani jövendőt ágyse; .a sort, sorsodat előre én látom. Fátyolos fekete jövevény. Mesés intőjét tanárnak figyeli ásós öreg; igazít tollat kemény kezéhez, igazit feje fölé mózsányi fejfát. A tanár ár hivat —, értékeljetek csak titkos tanácsban, gyökeret bnjtasmn egymáshoz porló kezetek: tartani földet fejünk fölött, akár eget életünkben, nehéz lehet; de rajta, töretlen ítélkezők, csak szövetkezzetek. Haha, múltatokban magát egy kölyök bátran kacagja, haha, itt a föld színén most áthúzok kiscsikót, örökös hóesést, magamat is radírozom folttá, maszattá,' mint iskolás füzetben ábrát. Fátyolos, fekete jövevény, hóhérló időm, életem — állítok helyembe fiút, ki örökli arcom szép maskaráját. S belőlünk ázt is megtagadja, amit tagadni elfeledtünk tűnt napjainkén, barátom, jó Lucifer.

BOLÄN GYÖRGY tusrajza

svát baljebb lökött egy könyvet a polcon. Lassan hátranézett a nagy, sárga jüggönyre, amely alig észrevehetően mozgott a jütőtest melegétől — ugyanúgy mozgott a csillár is: lágy rajzü csíkokat vetített a falra az acéldrótra font fehér mürafia. Szerette ezt a csillárt. Három hétig fonták az asszonnyal. Amíg elkészült, egy szögre akasztották a falon. Kicsit furcsa volt a körkörösen futó, félig kész fonás miatt: mint egy szokatlan formájú virág, amely nem nyílt ki egészen. Szerette ezeket a finom fénycsíkokat is, a szelíd, lassú ingamozgást, bár amikor sokáig nézte, el- álmosodon.

Most azonban idegesítette az egész. Zita már megfürdött, a fotelban ült. Félig nyitott pongyolája alól kilátszott kék pizsamája. Homlokán lassan átvonult egy fénycsík, és elmozdult a könyvön is, amelyet az ölében tartón. Fejét kissé félrehajtotta, arca keskenyebbnek tűnt, mint általában.

Osvát hirtelen megfordult, kiment a fürdőszobába, és levetkőzött. Hunyorogva állt a százwattos izzó tiszta, fehér fényében. Párás volt a levegő, a kád felett vízcseppek lógtak a csempén. Osvát hallottá, hogy Zita odabent lehúzza az ágyról a narancssárga subát. Hallotta a lepedő csattanásdt is, amint az ágyra terítette, aztán hallofta a lépteit: a fürdőszobához jött, -és bedugta a fejét az ajtón. '

>- Kinyissam az .ablakot? — kérdezte.

— Perszet — morogta Osvát. Elfordította a csapot. Nézte, hogy folyik végig tenyerén a víz.

Az asszony állt egy kicsit, aztán bólintott, és elment. Osvát azonnal elzárta a csapot. Hallotta az asszony távolodó lépteit, hallotta, amint Zita elhúzta az ablak előtt álló széket, és kinyitja az ablakot. Sóhajtott, a kádba lépett és lezuhanyozott. A kis polc felett bepárásodott a tükör, csak Zita néhány üvegériek a körvonala látszott benne homályosan. Amikor visszament a szobába, az asszony már az ágyban feküdt. Aliig betakarózott-, könyve a paplanon hevert.

— Nos? — kérdezte Osvát homlokráncolva.

Zita az ablak felé intett, amely előtt niég mindig ugyanúgy hintázott a függöny a fűtőtest melegétől.

— Lehet, hogy tévedek — suttogta —, de azt hiszem, ismét hallottam valamltt

Osvát kiegyenesedett. Szó nélkül visszament az előszobába, felrántotta a csizmáját, és a télikabátját a pizsamájára. Aminl leemelte a kapukulcsot az ajtófélfába vert szögről, lerántotta a mktárkulcsot is, amely élesen csörrent az előszoba kövén. Hállga- tózótt, majd óvatosan lenyomta a kilincset. A lépcsőházban sötét volt: még mindig érez- ni lehetett a festék szagát. Délelőtt valamelyik lakó polcot festett a raktárban. Osvát marokra fogta a kulcscsomót, hogy ne zörögjön. Mutatóujjával kitapogatta a kapuzárat. Milliméterről milliméterre, zajtalanul beillesztette a kulcsot, majd gyorsan kinyitotta az ajtót, és a ház elé lépett. Először bálra nézett, a ház sarka és a földhányás felé, amit a telefonszerelők ástak két nap- fa, aztán lobbra, a paikolé leié, ahol némán egymás mellé bújva állták a kocsik, mintha fáztak volna. Senkit se látott.

Nagyot sóhajtott, leeresztette a kezét. Mégis odament a földhányáshoz, és benézett a lakótömb mögé, ahol mély árnyék borult a homokozóra és a félig összeomlott homokvárra, amelyet még az ősszel építettek a gyerekek. A szomszédos lakótömb valamennyi lakásának ablaka már sötét volt. A ház előtt mozdulatlanul lógtak a hinták.

Elmosolyodott, és megrázta a fejét. Vigye el az ördög, gondolta. Az ördög vigye ell Harmadik iapja hallgatóztak már. Osvát azon az estén is éppen lezuhanyozott Zita után, nézte a tükrön lapuló párafoltokat és a vízcseppeket, amelyek Zita zuhanyozójámondoít az asszonynak. „Egyébként nines vele baj, csak rövid egy kicsit Zita behozta a gyerekfregolit meg a partvist, és az ablakkerethez szorította velük a függöny alsó szélét. Furcsa, egyenes tartással feküdt az ágyon, kezében a könyvvel, mint máskor. Másnap délután felállt egy székre: egyenként lehúzta a függöny görgőit a sínről, óvatos, féltő mozdulatokkal, mintha ribizlit szedett volna a tenyerébe. Osvát az ajtóból nézte. Zita lábujjhegyen állt, és remegett egy kicsit a térde az erőlködéstől. Aztán segített kihúzni a varrógépet a sarokból. Az asszony-sárga vászoncsí- kot varrt a függöny aljára. Kicsit hosszú is lett, a fűtőtesthez ért. Osvát belökte néCSÖRSZ ISTVÁN.

ÖRDÖGŰZÉS

ból csapódtak a csempére. Az asszony már lefeküdt, amikor berhent a szobába: hosszú lábát maga alá húzta,., figyelmesen olvasott, arcán azzal a tisztelettel, amelyet az orvosi könyvtár magas, hátsó ablakán beszűrődő, tompa,' januári fényben látott először Osvát. Élesen emlékezetébe vésődött ez a kép, bár később egészen mást jelentett számára. Mintha Zita magával hozott volna valamit abból az olvasóterenűiől, vagy talán nem is onnan, hanem a lánykorából? Valamit, amire Osvát nem számított. Néha, amikor- könyvet nett a kezébe, arra a gondolt, jó volna eltanulni Zitától ezt a valamit.

Nézte az asszony vállára és térdére simuló rózsaszín mintás pizsamát. Apró mackókat festettek az anyagra, amelyek mégis nagyon mockósak voltak. Zita ránézett egy pillanatra, aztán tovább olvasott. Osvát megérintette ujjával az asszony csuklóját, karját, vállát, és a gyerekre gondolt, akt a másik szobában aludt. Zita lassan letette a könyvet, és átölelte Osvát nyakát.

Másnap reggel, amikor az asszony kiment az újságért, Vassnéval találkozott, aki a közeli üzletből jött két nagy csomaggal. Lihegett, és keskeny ajka körül meglepően sok párát jújt a hideg levegőbe.

— Negyed kettőkor jött haza a férjem az éjjel — mondta Zitának. — Egy bőrkabátos férfit látott leselkedni a maguk ablakánál. De látták már a tízes épületnél is.

— Vállát lehúzta a csomagok súlya. A szeme nem látszott jól, rnert sűrűn pislogptt. És közben titokzatos arcot vágott.

Zita sápadtan bólintott, többször egymás után. Lassan a levelesláda felé fordult, kivette az újságot, majd ismét visszatette. Semmit se mondott, amikor bejött a konyhába, de Osvát mirídent hallott. Megigazította maga előtt a piros pöttyös abroszt. Este kiment a ház elé, a szoba ablakához hajolt: a függöny alatt belátott az ágyra. „Egy kicsit rövid a függöny“ — csak ennyit

hányszor keze fejével a falig, mintha reménykedett volna, hogy valamiért ott is marad. Amikor visszafordult látta, hogy Zita sír. ■ f'

— Mindjárt elmúlik — mondta az asszony. — Csák a nevelőapám, tudod... a nevelőapámra gondoltam. Este bement a konyhába, lekapcsolta a villanyt. Ilyenkor anyámnak és nekem tilos volt a konyhába menni. Ott állt a sötétben az ablak előtt, és egy katonai távcsővel figyelte a szemközti lakás hálószobaablakát a játszótéren keresztül. Túl messze volt, nem láthatott sokat. Egy asszony lakott ott a lányával, mint az anyám meg én, mielőtt férjhez ment az anyám. Ezeken az estéken nem lehetett bírni a nevelőapámmal. Sohasem volt olyan durva, mint ilyenkór.

— Ne gondolj rá — kérte Osvát. — Ez már elmúlt.

Zita bólintott, többször egymás Után, de egyre sírt és a függönyt nézte. Osvát meggyújtott egy cigarettát, kiment a ház elé és leült egy padra, a hinták mellett. Ha akkor a kezébe kapja azt a bőrkabátos fér- fitl... Persze nem- látott senkit, csak a cigarettát szorongatta, amíg szét nem szakadt az ufjai között. Még égett a vége, fel- -felparázslott a szélben. Dühösen széttaposta a sarkával-. Már régen kihunyt a parázs, és még mindig taposta.

A függöny most már jó volt, biztoságos-, mégis amint felgyújtották a villanyt este, úgy érezték, nincsenek többé egyedül a szobában.

Nagy csend volt, alkonyatkor elült a szél. Osvát nem fázott a prémkabátban. Teste még árasztotta a fürdővíz melegét. Mélyei sóhajtott, kezét a kabátzsebébe süllyesztette. Jólesett volna a cigaretta. A cigarettára gondolt, amíg végigballagott a sötét házfal mellett, egészen a hintákig. Egy mackópofájú műanyag homokformázó hevert a lápa előtt. Felvette, kiszórta belőle a homokot, majd visszatette a kőre, úgy, ahogy az előbb fern

küdt. Már visszafelé ment, amikor lépéseket hallott a tízes háztömp felől. Nem fordult vissza mindjárt. '

A tízes lakótömb árnyékából egy' bőrkabátos férfi sietett a parkoló felé. Sapkáját a szemébe húzta, hóna alatt aktatáskát szorongatott. Kicsit ügyetlenül lépett le a járda széléről. Egyszer se nézett vissza.

Osvát begombolta a kabátját és a férfi Után sietett. A sportpálya felé fordult, hogy elébe vágjon. Ez a terület mélyebben feküdt a többinél, árnyékba borult, így nem kellett attól tartania, hogy észreveszi az idegen. A magas labdafogó kerítés miniummal-, festett drótján piára ragyogott. Nagy csend volt. Végre ismét meglátta a férfit, a sportpálya túlsó oldalán. Még mindig U- gyanolyan gyors léptekkel haladt, táskáját á hóna alá szorította. Az útelágazásnál megállt, körülnézett, majd a sportpálya felé fordult.

Osváttól néhány lépésnyire egy kis fenyő állt,, amelyet tavaly ültettek. Az árnyéka sem volt nagyobb a fánál, nem bújhatott el mögötte. Leguggolt hát' ott, ahol állt. Eezét még mindig zsebre dugta, újfai hegyével érezte a földet. A férfi egyre közelebb ért, alig volt már öt lépésnyire tőié, de Osvát még mindig várt. Aztán hirtelen felegyenesedett. A férfi döbbenten bámult rá, sarkon fordult, de Osvát elkapta a vállát. -Néhátnij pillanatig tisztán látta a férfi arcát, homlokát és szája sarkában á mély ráncokat. Negyvenöt éves lehetett, a szeme világos. Aztán nem emlékezett másra, csak árrá, hagy ököllel verte, ahol érte. Mindketten a földre zuhantak.-i- Miért bántasz? — nyögte a férfi? — Miért bántasz?

' Sapkája elgurult mellettük a flivőn. Mindketten ezt bámulták, a-férfi a földről, Osvát felülről. Osvát iszonyú vágyat érzett, hogy még egyszer a férfi szeme közé .vágjon, olyan erővel, hogy beszakadjon a homloka.

— Figyelj csaki — lihegte. — Ha még egyszer meglátlak a lakótelepen, kiszedem a szemedet. Ha még egyszer itt látlak, az isten irgalmazzon neked!

A férfi hyöszörgött.

— Világos? — ordította Osvát.

— Világos! — nyögte a férfi. Amint Osvát

eleresztette, felkapta a sapkáját, a táskáját, és elrohant , a vasúti töltés jelé. Osvát nehézkesen felállt, zsebre dugta a kezét. A letaposott füvet bámulta, mintha elvesztett volna valamit dulakodás közben. A sarki neonlámpa fényében még egyszer meglátta a férfit, aztán végleg eltűnt a sötétben. Nyitva hagytam az ajtót, gondolta. Zita odabent fekszik, én pedig nyitva hagytam az ajtót. HiCjeg van. Felhajtotta a kabát gallérját és hazaindult. Arra gondolt, hogy ez a férfi is hazamegy most. Elképzelte, amint leveti a bőrkabátját és felakasztja a fogasra. Felesége a konyhaajtóból nézi. Lehet, hogy nincs is felesége, mondta magának mérgesen. De attól kezdve, hogy már eszébe jutott, nyavalyás érzés töltötte el. A szentségit! — káromkodott magában. — Csak ne kezdjen el képzelődni az ember. Ujjait mozgatta a zsebében, és nagyon idegesítette, hogy minduntalan hozzájuk ért e kapukulcSi I