Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1981-02-10 / 6. szám
PETER BICHSEL lURIJ LEVITANSZKIJ: S»IL£K A iZÄNKORÖE Csak annyi kell, hogy belenézzen — Istenem, csak annyi kell, hogy belenézzen figyelemmel, s már ott marad, már nem rejtőzhet el az ember, ottfogják egy szempár kitágult mélyei, csak annyi kell, hogy megtorpanjunk — Istenem, nem kell, csak annyi, hogy egy sor fölött megálljunk, hamar-kézzel továbblapozni ne kívánjunk, olvassuk, és olvassuk újra, és megint. Sajnálok minden későn meglelt mondatot. De az ember arra a sorra rálel egyszer, és megtorpan, és elolvassa még ezerszer, és ami benne volt, az meg nem változik. Szánkón h&z-von ualamerre anyám. Egy fuvarosszán megelőz. Én magam ügy négyéves lehetek, Anyám előttem bandukol. Én nézem a hátát. Egy pontra nézek, s gondolkozom valamin. — Min tőröd a fejed, kisgyerek? — kérdem a szánon ülőtől. Szeretnék előreszaladni, szembe nézni, mondani valamit neki, figyelmeztetni erre-arra, óvni holmi veszedelmektől. De a szánkó egyre távolodik, egyre sűrűbben hull a hó, feloldja őket a messzeség. A havon esek a páros szánnyom vonala kéklik. Axt ts hamar befújja a hó. így ÉlTEM ÉN IS De az a szempár — az örökre elmerül, mint sohá fel nem fedezett, távol világrész, mint Róma múltja, hogyha ki nem ássa régész, s már fel nem tárja senki, ez a fájdalom. Es benneteket Is sajnállak egy kicsit, hogy úgy éltetek, futtában és sürgölődve, és nem tudtátok, ml veszett el mindörökre, s nem is tudjátok már meg, ez a fájdalom. így éltem én Is. Hát bírálok nem leszek. Szolgája voltam életemben a szavaknak, s tettek aztán lemaradtak, elmaradtak. Ez a nagy bökkenő Itt, ez a fájdalom. Elkésve most egyre csak az szorít belül: amíg biről s prófétai szőt dörögtem, az úton mennyi tenger kincs maradt mögöttem, s fönt mennyi csillag maradt észrevétlenül 1 RAB ZSUZSA fordítása A LÁNYUK Esténként Mónikára vártak. A városban dolgozott, rossz a vasúti összeköttetés, Apja és anyja az asztalnál ült és várt Mónikára. Amióta Mónika a városban dolgozik, csak fél nyolckor esznek. Azelőtt egy órával korábban ettek. Most mindennap egy órát várnak a terített asztalnál, a helyükön, az apa az asztalfőn, az anyja a konyhaajtó melletti széken, várnak Mónika üres helye előtt. Aztán kis idő múlva a gőzölgő kávé, a vaj, a kenyér, a lekvár előtt ts. Mónika magasabb, mint ők, és szőkébb is, bőrét, finom bőrét Mária nénitől örökölte. — Mindig kedves gyermek volt — mondta az anyja, míg vártak. Szobájában volt egy lemezjátszója, és gyakran hozott haza lemezeket a városból, és tudta, ki énekel rajtuk. Tükre is volt, különféle üvegcséi és dobozocskál, egy zsámolya marokkót bőrből, egy doboz cigarettája. Az apja is trodakisasszony- tól kapta fizetését. Ilyenkor sok pecsétet látott egy állványon, megcsodálta a számológépek lágy moraját, a kisasszony szőkített halát: — Szívesen — mondta barátságosan a kisasszony, mikor megköszönte neki a borítékot. Délben Mónika a városban maradt, valami csekéiységet evett, mint mondta, a teázó- ban. Gyakran kérdezgették, hogy mi mindent kell csinálnia a városban, hivatalban. Azonban semmit sem tudott mondani. Aztán legalább elképzelni próbálták pontosan, hogyan nyitja ki és mutatja fel hanyag mozdulattal a pályaudvaron piros bérlettokját, hogyan megy végig a peronon, hogyan beszélget irodába menet izgatottan a barátnőivel, hogyan viszonozza mosolyogva egy úr üdvözletét. Ebben az órában többször elképzelték azt is, hogyan jön haza, hóna alatt a táskája és egy divatlap, elképzelték a parfümjét, és hogy miként ül a helyére, és aztán miként esznek majd e- gyütt. Nemsokára kivesz magának egy szobát a városban, ezt tudták, és akkor ismét fél hétkor esznek, és az apa munka után ismét újságját olvassa majd, és megszűnik a lemezjátszós szoba és a várakozás órája is. A szekrényen váza állt, kék svéd üvegből készült, városból való váza, divatlap ajándékj- vaslata. — Olyan, mint a nővéred volt — mondta az apja —, mindenben a nővéredre ütött. Emlékszel, milyen szépen é- nekelt a nővéred? — Más lányok is dohányoznak — mondta az anya. — Igen — felelte az apa ~, ezt mondom én ts. — Barátnője nemrégiben ment férjhez — mondta az anya. 0 is férjhez megy, gondolta az apa, a városban lakik majd. Nemrégiben megkérte Mónikát: — Mondj már valamit franciául. — Igen — visszhangozta az anya —, mondj már valamit franciául. De 6 semmit sem tudott mondani. Gyorsírni is tud, gondolta most az apa. Nekünk ez nehéz volna — mondották gyakran egymásnak. Aztán az anya az asztalra tette a kávét. — Hallom a vonatot — mondta. EÖRSI ISTVÁN fordítása ILJA EHRENBURG: ABRONCSOK (RÉSZLET}Kilencven évvel ezelőtt született Ilja Grigorovics Ehrenburg, a szovjet prózairodalom egyik nagy egyénisége. Fiatalon, szinte gyerekként kapcsolódott be a forradalmi mozgalomba. Még tizenkilenc éves sincs, amikor 1908-ban már bebörtönzik, de élete végéig bt marad a haladó eszmékhez, és vigyázó szemmel kíséri a történelmi eseményeket. Legismertebb művei: Párizs bukása, Vihar, Kilencedik hullám. Az alábbi részlet az Olvadás című regényéből való. Q- avcsenko elragadtatással hall- gáttá, de hirtelen elkomoro- dott, szemében kihunyt a fény, arcáról eltűnt a ragyogó mosoly, e- szébe jutott Szonya. Összejövünk, beszélgetünk, de rólam tudni sem akar... Különös, akkor az erdőben azt hittem, hogy szeret, megcsókolt, s úgy nézett rám, de úgy, hogy valahányszor eszembe jut, szeretnék hozzá rohanni, s odakiáltani: „Szo- nyal Hiszen én vagyok, én!“ Korotyejevre emelte tekintetét. Az mozdulatlanul ült, a könyv lecsúszott a padlóra. Sokáig hallgattak. Végül Szavcsenko összeszedte bátorságát: — MJ a véleményed, Dmitrlj Szer- gejevlcs? Ha az ember szerelmes, harcoljon-e a boldogságáért? Néha úgy látom, hogy ez megalázó ... Korotyejev arcán alig észrevehető mosoly suhant át: — Harcoljon... Előfordul, hogy ködön kell magát átvágnia. Szavcsenko arcán újra megjelent a szomorkás mosoly. S lám, eljött Szonyához, mindent elmond neki, átvágja magát a ködön, kivívja a boldogságát. — Szonya, menjünk sétálni! Sok mondanivalóm van. Itt nem beszélhetünk ... — Hideg van. De ha akarod, menjünk. Üjra erősen fagyott, északi szél fújt. Az emberek szaporázták lépteiket, de Szavcsenko és Szonya nem sietnek, nincs hová siessenek. Kívülálló szemlélő boldog szerelmeseknek hiszi őket, pedig állandóan vitatkoznak. Szavcsenko beszél Korotyejev- ről, az automata szerszámgépsorokBlvál'ni fájt .it Ok büszke daccal váltak. Csak álmaikban tűnt fel még az emlék..-. És jött a végli.. A síron túl talán még.a De többé már egymásra nem találtak. ról, a berlini tanácskozásról, a klubban nemrégiben bemutatott olasz filmről, de bármit mond, Szonya más véleményen van (csak a szerszámgépekről nem szólt egy szót sem). — Nagyszerű film — ujjongott Szavcsenko. — Amikor a fiú megharagudott apjára, majdnem sírva fakadtam. — Szentimentális film. Vannak jó részei, de nincs befejezve. Nem is értettem meg, mi lesz azzal a munkanélkülivel, kommunista lesz-e, a- vagy később sem ébred öntudatra?... Kétszáz lépéssel odább Szavcsenko ujjongva beszél Franciaországról: — A franciák sosem ratifikálják... — Te kiről beszélsz? A kommunistákról vagy a képviselőházról? Számolni kell a tényleges erőkkel. Te mindig rajongsz. — Én a tényleges erőkről beszélek. Hiszen te is tanultad, hogy az eszmék, amelyek a milliók tudatába hatolnak, anyagi erővé válnak. — A jövőben. De ml arról beszélünk, ami most van ... Újabb kétszáz lépéssel tovább. — Zsuravljov ma Igazságtalanul leszidott egy maróst. Selejtgyártónak nevezte. Zsuravljov rossz ember. — Te mindig túlzol. Apa azt mondja, hogy Zsuravljov egyszerűen csak átlagember. — Korotyejevnek Is ez a véleménye, de szerintem csirkefogó. Most, hogy a felesége otthagyta, egészen megveszett. Hallottál róla? — Hallottam, de nem szeretem a pletykát. Nem érdekel Zsuravljov magánélete. — De engem érdekel. Szeretném megérteni, milyen nő az, aki beleszerethetett? Ma megkérdeztem Ko- rotyejevtől, mit gondol Zsuravljov feleségéről. Járt hozzájuk. De nem válaszolt, sietett. Bizonyosan különb a férjénél, s Jól tette, hogy otthagyta. —- Nem látom, mi a jó ebben. — De ha csirkefogó? — Gondolta volna meg korábban. — A bátyád festette Zsuravljovot? — Azt hiszem, igen. Nem láttam a képet. — Ml késztette arra, hogy egy ilyen — Nem tudom, bizonyára rende- cslrkefogót lefessen? lésre. Kérdezd meg tőle. — Nem, nem kérdezem meg. Sza- burov megtetszett nekem, amikor a művészetről beszélt. A bátyádnak különös nézetei vannak. Mit gondolsz, komolyan beszélt vagy csak ugrasztott bennünket? •— Nem tudom. Ö olyan, akárcsak , te. Mindketten csak a saját benyomásaitokból éltek, csakhogy ő mindent feketének lát, te pedig rózsaszínűnek. — Hát te? — Magamról nem beszéltem .., Én mindent úgy látok, ahogy van. Többször megtették az utat a patikáig és vissza. Szavcsenko most egy nemrégiben olvasott könyvről beszélt: — Nem realizmus az, csupán az ember megalázása ... A könyv Szunyának sem tetszik, de haragszik Szavcsenkóra. — Én nem találom. Szerintem érdekes regény, nagy problémát vet fel. De nem gondolod, hogy jobb lenne elhalasztani az irodalmi vitát? Nagyon hideg van. Ügy rémlik, akartál valamit mondani? Beszéljl Ha nem, Inkább menjünk haza, teázzunk. Szavcsenko hallgat. Már ott járnak a vörös téglaháznál. Magában azt mondja: most vagy soha. Micsoda Qstobaság! Nem talál szavakat, sehogy sem talál, mintha elvesztette volna őket a hóban... — Szonya, mindjárt megmondom... Ne nevess, nélküled nem vagyok hajlandó ... Ködön, havon keresztül, mindegy... A lány hallgat. A fiú karonfogja, ajka a lány hideg ajkához ér. Szonya szomorúan suttogja: — Hagyd ... Közöttünk szakadék van ... Olyan szakadék, hogy szédül az ember ... Egy pillanat múlva magához tér, s nyugodt hangon folytatja: — Már mondtam neked, hogy túlságosan különbözik a természetünk. Eleget beszéltünk erről... A'tarsz velünk teázni? Nos, miért hallgatsz? Nem akarsz? Szavcsenko dühösen válaszolt: — Még nem mondtad, hogy kétszer kettő négy, még azt sem, hogy a pénzt jobb a takarékban tartani... Nagyezsda jegorovna hívó hangja hallatszik: — Szonya, gyere vacsorázni! Apa mondotta, hogy Szavcsenko járt itt. Miért nem tartottad itt vacsorára? — Értekezletre sietett. Egy darabig elkísértem. Fáj a fejem. Nem vacsorázom, anyám. A fejfájásom nem múlik... Bezárkózik a szobájába. Elönti a keserűség. Most taszította el magá tói a boldogságot. Ha elmondaná apjának, az így szólna: „Elment az e- szed? Hiszen ha szeretitek egymást, miért kínzód magad?“ Ezt nem lehet megmagyarázni, de határozottan tudom, hogy nem élhetünk együtt. Nem az a baj, hogy, összevesztünk. Ostobaság volt, amit a takarékról mondott, ez Is elég ahhoz, hogy meggyűlöljem. De az a baj, hogy még gyerek. Bizonyára ő is bánja már, hogy heveskedett. Én jobban ismerem az ilyesmit. Holnap, vagy talán egy hónap múlva kibékülünk, de úgy sem lesz semmi ebből az ügyből. Hogy élhet együtt két olyan ember, akik semmiben sem értenek egyet? Szerinte én túlságosan gyakorlatias vagyok, a kétszer kettőn kívül nem ismerek el semmit. Ebben csak any- nyl az Igazság, hogy én a földön élek, nem tudok szárnyalni. Csak azt nem értem, miért vonzódunk ennyire egymáshoz? Lám, nem bírta ki, eljött. S én sem tudok nélküle meglenni. Az imént szörnyen megsértett, de ha most betoppanna, nem tudom, lenne-e erőm elkergetni. Ml ez? Amikor a kapuban megcsókolt, azt gondoltam, na most vagy sírva fakadok, vagy a nyakába ugróm. Apa azt mondja, hogy abroncsba szórítom a szivemet. Jó volna odamenni apához, s így szólni: igazad van, ma nem úgy beszéltem, ahogy kell... Igazad volt abban is, amit rólam mondtál. Oly szörnűek ezek az abrom- csok, hogy eláll tőlük a szívem verése, elpusztulok, végem van!... Bail
