Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-19 / 20. szám

10 ÍM||

H

ajnalban elhatároztam, hogy délután fürdők egy nagyot a tengerben. Jó korán elindultam a városba, hogy mielőbb visszatérhessek. Fényképezni különben is délelőtt szeretek. Ilyenkor másképp vetődik a fény, határozottabbak az árnyékok. Az élet is sokkal mozgalmasabb, mint a nap későbbi óráiban.

Az autóbuszban eszembe jutottak a főnők szavai. Valami örökzöld témákról szónokolt, amelyek télen Is felmelegítik az embert.

— Csinál) néhány olyan felvételt is, amit esetleg a címoldalra tehetünk — mondta búcsúzáskor. Olyasmi az eszébe sem jutott, hogy a saját költségemre megyek nyaralni.

Két gépet vittem magammal. Az egyikben színes film volt. Ezt készen létben tartottam. A hátsó ülésen egy vadvirág szépségű, fiatal anya ült a gyermekével. Öt szerettem volna orvul „lekapni“ egy óvatlan pillanatban, de észrevette szándékomat.

— Ne bujkáljon, uram. Megszoktam én már az ilyesmit. Csak dolgozzon nyugodtan Engem igazán nem zavar — ezzel elővette bal mellét, és szoptatni kezdte kicsinyét, aki mohón, láthatóan nagy kortyokban nyelte az anyatejet, öt vagy hat felvételt készítettem róluk. Az egyiket később kinagyítottam, s díjat nyertem vele egy kiállításon.

Az ajtónál egy mezítlábas, öreg halász ült a kosarán. Pipa lógott a szájában. öt úgy cserkésztem be, hogy észre sem vette Aztán egy szerelmespárt fedeztem fel a prizmámmal. A lány a tájban gyönyörködött, a fiú meg a lány nyugodt, mosolygó arcában. Ebből valóban címoldal lett.

A városban jóval kevesebb szeren- , csévél jártam. Az üzletek többsége valami helyi vallásos szokás miatt zárva tartott. Alig lézengett egy-két ember az utcán. A hőség szinte elviselhetetlen volt. Az ablakok vaksln, lehúzott redőnnyel bámultak. Ez nem az én világom. Ha dolgozom, forrjon körülöttem az életi Beültem egy üres kávéház teraszára, megittam egy hideg Colát, és a legközelebbi járattal visszamentem a szállodába. Ott is csend és üresség fogadott. A vendégek a parti strandokon napoztak. A tenger nyugtalanul hánykódott; szinte senki sem merészkedett a vízbe. Elindultam kelet felé, hogy ott keressek valami szélvédett öblöt. Ha nem dolgoztam, jobb szerettem egyedül lenni. Aznap már nem állt szándékomban fotózni. Egy álló órát barangoltam, míg végre sikerült megfelelő helyet találnom. Az egyik öböl csücskében olyan másfél asztalnyl, sima kőlap emelkedett néhány centire a tenger vize fölé. Egészen forró volt a tűző nap sugaraitól. Ráterítettem a pokrócomat, és leheveredtem. Először t úgy gondoltam, leveszem a fürdő- nadrágomat, de hirtelen valami fel- | ísmerhetetlen zajt hallottam. Néhány , perc múlva kegyetlenül izzadni kezd- j tem. Leereszkedtem a szikláról, és óvatosan a tengerbe merültem. A víz ' hűvös és könnyű volt. Szinte egy csapásra felfrissültem. Kifelé készülődtem, amikor a szomszédos sziklán, amely az enyémről nem látszott, egy alvó férfit pillantottam meg. Teljesen meztelen volt. „Ide menekült egy kis napfényért“ — gondoltam, de amint t közelebb úsztam hozzá, megborzongtam a különös látványtól. Nem volt azon a testen — az arcot és a két kezet kivéve — egy tenyérnyi hely, amely eredeti szépségében tűnt volna fel. '

Milyen okosan tettem, hogy nem , hoztam magammal gépet, gondoltam | izgatottan. Nem tudnám megállni, ! hogy... , j ,

A szemem megtelt könnyel, de így | is tisztán láttam, hogy néhány bordá- ' ján, a mellkasán, a bal combján és a jobb lábfején csak valami hártyaféle feszült a sérülés nyomait viselő i csontokon. A férfi megmozdult. Győr- 1 san alámerültem, s csak a saját területemen merészkedtem a partra. A szomszédom ekkor már szedelőzkö- i dött. Hosszú ujjú inget, fehér nadrágot vett magára.

— Jő napoti — szólt át, mintha , csak akkor vett volna észre.

— Jő napot — válaszoltam meglepődve. Ilyen fordulatra nem számítottam.

— Kolézs vagyok. De nyugodtan szólíthat Kolinak — mosolygott rám bátorítóan. Én is megmondtam a nevemet.

— Nem reméltem, hogy ma még társaságom is lesz Ha megengedi, átmegyek magához egypár percre.

— Szerencsémnek tartom — próbáltam átvenni beszédmodorát. -- Akad egy kis hely itt a pokrócomon

— mondtam, amikor már felettem állva rám vetette árnyékát.

— Inkább leülök, hogy ne árnyékoljam — bólintott megértőén, s valami furcsa fény villant meg a szemében. Zavaromban nem tudtam, mire véljem.

— Remélem, nem iszonyodik tőlem

— tért azonnal a tárgyra.

— Ugyan. Különben is ... — próbáltam kibújni a hurokból, amelynek szorítását máris túlságosan erősnek éreztem.

— Maga látott engem. Nem mondom, hogy meglesett, hiszen nem tudhatta, hogy Itt vagyok, de a lényeg most az, hogy látott. Ha azt vesszük, hogy jelenleg a világon több mint hárommllllárd ember él, akkor nem is csekélység, hogy ön egyike annak a mintegy harminc embernek, akik közelről látták az én nyomorék testemet.

— Biztosíthatom, hogy emiatt nem lesznek nyugtalan álmaim.

— Ennek örülök. Szívből örülök — tette kezét a vállamra megbocsátóan.

— A mai nap hátralevő részét szívesen tölteném magával. Persze csak úgy, ha megígéri, hogy nem leszek terhére.

A szél teljesen elült A feszültség, amely egész délután ott vibrált a levegőben, nyomtalanul eltűnt- A tenger meglelt fürdőzőkkel. Nekem is kedvem támadt, hogy ússzam még egyet.

— Ne zavartassa magát — szólalt meg kisvártatva Kolázs. — Még szerencse, hogy felébresztett Nekem mára elég volt a napozásból, fürödni pedig semmi kedvem. Úszni sem tudok, éppen csak evlckélek.

— Szívesen magával tartok — kapcsoltam vissza Iménti beszélgetésünkre —, és őszintén sajnálom, hogy nem úszik velem, — ezzel szokásomtól eltérően fejest ugrottam a csillogó vízbe.

Alkonyaikor Indultunk haza. Szót- | lanul bandukoltunk a meleg homok- ^ ban, pedig soha sem éreztem még ‘ annyira a kényszerét annak, hogy be- | szeljek. Kolázs egy-két lépéssel előttem haladt Nem volt két egyforma lépése. Bizonyára az egyenlőtlen talaj ; miatt. Fotősszemmel nézve, hol az egyik, hol a másik lábát találtam rö- videbbnek. Persze az is lehet, hogy csupán fáradt érzékszerveim űzték a bolondját velem.

— Tehát nyolckor az étteremben — nyújtott kezet Kolézs a szálloda portáján. A szobakulcs már a pulton várta, s a portás mélyen meghajolt előtte.

Felmentem a szobámra, bár nem tudtam, mit kezdjek ott magammal. Nem szeretem a szállodákat. Minden arra emlékezteti az embert, hogy nem bíznak meg benne. Még az ócska, kopott sárkefét is a szekrényhez láncolják. Ennél durvábban nem is sértegethetnék a „kedves“ vendéget, aki Iszonyatosan nagy árat fizet azért, hogy éjszaka fedél legyen a feje fölött. Aztán még el is dicsekszenek vele, hogy kinek mennyit sikerült ki- j préselnie a turistákból.

Végigdőltem az ágyon, s vártam, hogy múljon az idő. Talán el is szen- deredtem egy pillanatra, de nyolc előtt öt perccel feleszméltem. Pontosan nyolckor gálában álltam az étterem bejáratánál.

Ügy Játszik, ma mindenki megéhe- ' zett, állapítottam meg magamban le- hangoltan. Itt kilencnél előbb aligha jutunk asztalhoz.

Szerencsére tévedtem. Alig érkezett meg Kolázs, egy asztaltársaság a föplncért hívta, és fizetett. Hat hely szabadult fel egyszerre. Jóformán le se telepedtünk, s a többi négy szék is elkelt. Úgy rémlett, látásból ismerjük egymást, de eddig még nem jöttünk össze ebben a felállásban. Volt egy csinos, fiatal asszony a társaságban, aki azonnal kézbe vette az ügyet, s olyan remekül áthidalta az első percek bizonytalanságát, hogy észre sem vettük, hogy összerázódtunk.

— .Igyunk pertut —- javasolta mosolyogva, s felemelte poharát, amely üresen várta sorsának alakulását az ásványvizes üveg árnyékában. — Persze csak szimbolikusan, hiszen holnap, ha véletlenül Osszetalákozunk valahol, meg sem ismerjük már egymást. Szólítsatok hát egyszerűen Sárinak. Ez pontosan egy hétköznapi vacsorához való név.

Kíváncsi voltam, hogyan mutatkozik be Kolázs. A társaság többi tagja alig érdekelt. Xucatemberek. Afféle újgazdagok, akik azért jöttek ide, hogy fitogtassák jólétüket, gondoltam,

— Kolázs — mondta a barátom állva, aztán meghajolt illedelmesen.

— Koczka. Gézével — vetettem oda nyeglén. De a fiatal asszony elértette szándékomat, s bedobta a mentőövet, hogy ócska humorom végképp ki ne múljon.

— Még szerencse, hogy nem vagy kúp. Mondd, gondoltál valaha erre? — nyújtotta át poharát az asztal felett, hogy az enyémhez érintse.

— Azért ugye, nem vagyok elvetve? — kerestem a tekintetét, de ö fütyült rám. Szemlátomást Kolázzsal volt tele. Ezért meglepődtem, amikor e szavakkal fordult a pincérhez:

— Káposztás kockájuk van? Természetesen puszta cével, zé nélkül.

A pincér értetlenül bámult egy pillanatig, aztán elrobogott a konyha irányában, s nemsokára lihegve jelentette, hogy a rendelést elfogadták.

■— Szerencsés fickó vagy — súgta oda Kolázs egy alkalmasnak vélt pillanatban.

— Végén pattan az ostor — emelte fel mutató ujját Sári. Ebből nyilvánvalóvá vált, amit eddig is éreztünk: az asszonyka ránk szállt.

— Elkísérnél egy rövidke sétára, ha nagyon szépen megkérnélek? — fordult Sári Kolázshoz, amikor az Italunkat is elfogyasztottuk.

Kolázs kissé bizonytalanul, de utánozhatatlan udvariassággal bólintott.

Éjféltájban valaki halkan kopogtatott az ajtómon.

— Ki az? — kérdeztem a világ legunalmasabb hangján, s letettem a könyvet az éjjeliszekrényre.

— Kolázs — hangzott a visszafogott válasz. Forró éjszaka volt. Azért is nem tudtam ilyen sokáig elaludni. Csaknem meztelenül feküdtem az á- gyon, de nem nyúltam a köpenyem után. Volt valami szándékosság abban, hogy Kolázst ilyen puritán pózban akartam fogadni.

Lentről láttam, hogy még nem alszol. Gondoltam, elbúcsúzom. Nem biztos, hogy holnap látjuk egymást — mondta ügyesen leplezve zavarát.

— El akarsz menni? — kérdeztem meglepődve.

— Mi mást tehetnék?! — tárta szét a karját.

— Térj beljebb — léptem el az út- jáből.

A szobában félhomály volt. Csak az olvasólámpa világított az ágy felett.

— Ml történt, hogy ilyen hirtelen... — nem tudtam, minek nevezzem elhatározását.

— Sári belém szeretett — mondta rekedten, alig hallhatóan. Percekig néztünk egymásra némán. A szememet sem kellett lehunynom ahhoz, hogy felidézödjék bennem a kép, amelyet délután láttam a tengerparton.

— Azt hiszem, értem — nyögtem ki végre.

Kolázs leült a szobában található egyetlen székre, háttal a gyenge fénynek, s fáradtan így szólt:

— Elmondom neked, hogy történt. Csak arra kérlek, ne szakíts félbe.

Nem válaszoltam. Ezzel próbáltam jelezni, hogy érdekel a sorsa.

Időbe telt amíg újra megszólalt:

— A háború Idején egészen kis fiú voltam még. Tízéves lehettem, ha utánaszámolok. Negyvennégy őszén egyre gyakoribbá váltak a légi támadások. Egyik este légi csatára kerüli sor pontosan a falunk felett. Aki csak tehette, menekült a pincébe. Anyám a két kisebbik testvéremmel volt elfoglalva. Én hátramaradtam, hogy az elemózsiás zsákot magammal cipeljem. Azóta is hiába próbálom felidézni az arcukat; mindig anyám görnyedt hátát, menekülő öcsém pipa- szárlábát, s az őket megvilágító, va kító tüzet látom. A következő képen már egy borostás férfi hajol felém, „Megúszta a kölyök — hallom távolról a hangját —, de egész életére nyomorék marad.“ Te láttál! De azt nem akarom, hogy olyan asszony is lásson, akit szeretek.

Olt még egy darabig a szobámban, aztán felállt, s szinte könyörögve mondta:

— Ugye, nem árulsz el? Higgye azt inkább, hogy gazember vagyok.

Hosszan néztem utána a folyosó sikoltozó fényében. Semmi különös nem látszott rajta. Olyan puhán ment, mintha könnyű hullámok ringatták volna, mintha éppen most találkozott volna a tengerrel.

SZENK SÁNDOR V

találkozás a tengerrel

RUDNAI GÁBOR VERSEI:

PEEWGER

Tavaszodlk, kamaszodik, hangba mélyül, magasodik, kezét zsebre vágta.

Se világ, se szerelemi tat, huszonegy évesen óvatossá avasodlk egész iftúsága.

TÉLLTO

Nézd csak, esőtől fényes a tárda a néptelen utcán, csapzott üstökű fák mosakodnak az égi zuhanyban, csacska mesét locsogó ereszekre fülelnek a szellők, összesimulnak a tétova árnyak a zárt kapuálfban, — látod-e, hallod-e, setted-e, érzed-e: itt a tavasz márt

A fekete füvű égen lábuffhegyen lép a hold, pápaszemes vén varangyok horgolnak a tó vizére békanyálból szőnyeget.

Sípol a szél a nádszálon, kő kaviccsá íffödik, víz a tóban táncra perdül, fák hatolnak inni hozzá, ágon csillag énekel, — hínár-hafon tavlrózsa elpirul, ha sír a fában a korhadó szerelem.

Mögöttem felgyúftott állomások: magány, gyűlölet, szerelem. Elhittem minden hazugságot, átfutok üres tereken.

Kártyavárad összedőlt, mindegy, merre mégy.

Lábam alól elfogy a föld, fejem felől az ég.

aíBORf

Kifeszülnek a szélben a vásznak. Zászlók? Vitorlák. Tábor? Tömeg. Halni hiába, túlélni gyalázat.

Hősök vagy gyávák? Csak vesztesek.

KÉK

Szemed kék, mint az indigó. Szerettél — mindig másokat. Szerelmünk is csak másolat.

Rudnai Gábor a prágai Károly Egyetem magyar lektora. Odahaza, Magyarországon több lap közölte a verseit. Vietnam című versével 1969-ben országos pályázatot nyert.

Nagy Zoltán tusrafza