Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-12 / 19. szám
BALÁZS ISTVÁN RAJZA Stefan STRÁZAY versei: Számvetés A benzin- és porszag a mellékutakon, a kiöntött tej az utcán,, a kerékpárok a kocsmák előtt, a pulóveres lányok, egy kevéske lengyel pálinka, a hulló vakolat, a tégla a tavaszt pázsiton, a kora reggelt kávéházak, a gyerekek, az enyhén emetkedö utak, az üres autóbuszok, az üdítőitalok a büjékben, a zöld fasorra nyíló kapuk, az utcakövek az árnyékos oldalon, s a barackfák, melyek ezen a vidéken nem is nőnek. A változó világról Változik a világ, színeit veszti, keserűbbé válik. Az éjszakák egyre világosabbak, telenként egyre kevesebb a hó. Mintha minden pillanatban vasárnap estefelé járna az idő. A villamosok mindig zsüjoltak. Az úttesten nem tudsz átjutni. Örökké ugyanazok a teafajták és csokoládék a kirakatokban. Rövid nyarak, koszos víz a medencékben. Az Idő múlik — tavasz, nyár és így tovább. Mindenen elámulsz vagy elszörnyedsz éppen, ám később megnyugodva fedezed föl: a világ mindig ugyanaz marad, csak én változtam meg ily nagyon. Tóth László fordításai eggel szélcsendre és madárdalra ébredt. A nap sugarai beáradtak az ablakon. Az öböl hallgatott. Kibotorkált a menedékház elé, ahogy nevezték az üzemi üdülőt a duzzasztónál. Hóbortost Még mindenki alszik, te meg már... Az ajtóban a gondnokba botlott. — Hát tlyetl — hadonászott a kezével a gondnok. — Ilyen még itt nem volt, amióta itt vagyok. Mindenki alszik, mint akiket agyonvertek. Mintha vízbe vetették volna őket — mormogta, és gyorsan begombolta a köpényét. Rábólintott, és még hozzáfűzte: — Szép idő ígérkezik. \ — Csak ne dicsérje túl korán, majd csak ' úgy kilenc óra felé dől el — vélte a gondnok —, még az is meglehet, hogy esni fog, hiszen tudja, hogy van ez. Kilépve az épületből megcsapta a köny- j nyü szellő. Begombolta a ballonkabát fát, : mert nem volt éppen meleg. Május közepe van, de a reggelek még hűvösek. A ballon- ' kábát fehér anyagán erősen kiütköztek a foltok. Biztosan akkor piszkította be, amikor tegnap kint ült a domboldalon. Leballagott az aszfaltozott sétányra, és a tó felé tartott, nézte a fű ezüstös szőnyegét, és azt, hogyan nyitogatják harmatos ! fejecskéjüket a virágok. A madárcsivitelésen kívül semmi sem hallatszott. Ügy látszik, valóban megkergült, ' hogy ilyen korán kelt. Odahaza, ha nem megy munkába, soha senki sem tudná rá- | kényszeríteni, hogy ilyen korán keljen. • „Megmondhattam volna neki, hogy gondolja meg, várjon még, ahelyett, hogy álltam és bambán bámultam a földet, és hallgattam. S közben még arra sem emlékszem, hogy milyen is volt a szeme, holott azt mondják, hogy épp- a szem árul el a legtöbbet." — Barátok leszünk, ugye, Vít? Azt aka- \ rom, hogy legyünk barátok. \ Megfordult, és szó nélkül otthagyta. „A lelkére kellett volna beszélnem, lehet, épp erre várt, még megmásíthatta volna elhatározását. Csakhogy én erre képtelen , voltam. Ezt soha sem tudtam csinálni. Biztos nagyon sokáig állt még ott, és várt, mert nem hallottam a lépteit. Csodára vártam, de aznap nem következett be." Tovább már a fűben kellett haladnia, mert az aszfaltos sétány véget ért egészen a vízig. Tíz lépés után nedves lett a cipője. Vigyázni ilyenkor fölösleges. Ha visszatér, kiteszi száradni a napra. Már közvetlen a víz partján volt, amikor észrevette a halászt. Háromlábú széken ült, gumiköpenye begombolva, a gallérja felhajtva. Mozdulatlanul feküdtek előtte a horgászbotok. Kissé korosabb férfi lehetett, valamivel túl a, hatvanon. Kalapját hátratolta, hogy ne csípjék tarkóját a szúnyogok. A víztároló ködbe burkolva hallgatott. — Akad benne hal? jól reggelt. Megfigyelte, hogy a férfi haja teljesen ősz, az arca csupa ránc. i — fó reggelt neked is — válaszolta —, i de az majd elválik. ' A halász az első bárkánál ült, amely gerendákon állt, oldalai fénylettek a friss festéktől. Még nem köszönt rájuk az igazi idény. A hajófülke ajta tárva-nyitva. | — Máris a vízre száll, admirális? A halász elnevette magát, és megvakarta a tarkóját. — Korán lenne még, fiam. Majd úgy jú niusban, akkor esetleg. Most még nem, nagyon hidegek az éjszakák. Idekinn mégin kább érzi az ember. A halász egy pillantást vetett a dugókra, de azok nyugodtak voltak. Csak itt-ott borzolták a víz tükrét az apró hullámoki — Mire halászik, milyen csálltot tett a horogra? — Süllőre, azt ingerlőm. Tegnap is fogtam hármat. A ponty húsa már valahogy nem ízlik. A süllő kiváló. — En még soha sem láttam süllőt — mondta Vítek, és leguggolt a halász mellé. A ballonkabái sarkai belelógtak a homokba, de ez egyáltalán nem zavarta öt. — Es mivel fogja ki őket? — A legjobbak az ijedt halacskák, de a süllő különben felfal mindent, amire rátalál. — Tegnap, ahogy a víz körül kószáltam, láttam is néhányat, hassal fölfelé fordulva. Talán sügérek voltak, azok olyan ijedősek. Bár mit tudom én, azok is ragadozók, nem? — Pontosan. De ha megrémült sügért lát az ember, az azt jelenti, hogy itt a közelben nagyobb ragadozó is tanyázik. Lehet, hogy épp egy márna vagy mi — mondta a halász érdeklődve. — Tudja mit, hozok magának néhány sügért, talán épp itt vannak a közelben. Vítek felállt, és leporolta kabátjáról a homokot. — Csak nem fogja magát Ilyesmivel zaklatni ... De Vítek már ment is, és kisvártatva, már hozta is a két sügért. A halász tüzetesen megvizsgálta a halakat. — Ezek sebesültek, biztosan kell a közelben egy nagyobb ragadozónak lennie — mondta a halász, csak úgy az orra alatt. — Mihez kezd azokkal, amelyeket így kifog? — Egyedül vagyok itt', megsütöm vajon, máskor meg kirántom, nehogy megundorodjam tőlük. — A felesége csak vasárnaponként jön ki, ugye? Az öreg nem válaszolt. Még jobban meggörnyedt a széken, teljesen magába ros- kadt. A kalapja előre csúszott a szemébe, és majdnem egészen elfedte ráncos arcát. Közben Ingatta a fejét, és lassan megfordult. — Már nincs aki jöjjön, fiam. Két éve lesz annak már lassan. Vít kínosan érezte magát. Tétován járatta szemét a szelíden ingó dugókon, majd elkalandozott egészen a ködbe burkolózó túlsó partig is. „Szalad az idő, bizony szalad, Aneika — beszélt inkább csak magához, mint Víthez a halász —, és nekem közben meg úgy tűnik, mintha csak tegnap lett volna. Amikor kijöttünk, lénye rögtön betöltötte az egész hajófülkét. Krumplit pucolt, hogy legyen mit a halhoz enni, és bömböltette a táskarádiót. Főleg a fúvószenekarokat kedvelte. Együtt énekelt az énekesekkel, és közben ingatta a fejét. Kár, hogy nem énekre adtad a fejed, Aneika, itt igazán kárba vész a tehetséged ^ Ingerkedtem vele a botok mellől: De ő csak legyintett a kezével és tovább énekelt. De Itt vagy még mindig, Aneika. Azért nem Is kapcsolom be a rádiót. Mindig csak téged hallgatlak. Igazán megpróbálhattad volna." Vítek közben az apró kagylókat rugdosta cipője orrával a homokban. — Ml újság a városban ?— fordult hozzá végül is a halász. — Én, ha csak egy kicsit jobbra fordul az idő, gyerünk, márts jövök ki ide. Kijavítom, rendbe teszem a bárkát és halászgatok. A tekintetét a víztükörre vetette, majd végigjáratta a körvonalain. — Szeretem a vizet. Mint gyerek, tengerész szerettem volna lenni. Utazni, messze, egész Indiába, Amerikába. Valósággal faltam minden útikönyvet, meg a hajókról szólókat is. Hatosokért vásároltam füzetenként magamnak. De hát... — legyintett a kezével. — Különben is, válság volt meg háború, utána meg a sok munka. Amíg szükségük volt rám a gyárban, húztam az igát. Mester voltam, de talán nem haragudtak az emberek, még ha nem kedveltem is a lógósokat. Néha csúnyán összekaptunk. Kezét végighúzta álla ősz tarlóján. — De aztán egyszer csak azt mondták, hogy jobb lesz, ha már pihenek egy kicsit. Meg hogy eleget dolgoztam már ... Ez különben igaz is volt, mert soha sem szerettem ölbe tett kézzel ülni. De hogy csak ügy sehol semmi, odajöjjenek, és azt mondják, hogy most már pihenjek. — De hiszen ... Mintha hirtelen és nagyon sürgősen a dugók nyugalmát kellene őriznie, fel sem nézett. — Horgászni nagyon jó, igazán kitűnő dolog, de tudod... Mihaszna van belőle az embernek — sóhajtott. „Az emberek egyre csak mennek, főnnek és mennek. Állandóan. Ez már így van, Aneikal" Vítek ismét leguggolt, és egy kis ággal girbe-görbe vonalakat rajzolt a homokba. — Tudja, Hába úr, nagyon fura ez így. Tudja, főleg ha egyedül van az ember. Mi is szétmentünk a lánnyal, úgyhogy végül szabadságot vettem ki, és kijöttem ide. Hátha talán mások lesznek a gondolataim. Itt csönd van, meg víz ... „Azóta semmi, nem jelentkezett. Írni sem irt." — Délután a telefonnál ültem, este pedig a parkban álldogáltam a házuk előtt. Ki tudja, vagy nem volt odahaza, vagy nem akart kijönni. De az is lehet, hogy egyszerűen csak pechem volt. Már azt mondtam magamban, hogy megőrülök, hanem jön ki, de amikor mégse jött ki, megfordultam és hazamentem. ~ Amikor még fiatal voltam, annyi szeretőm volt, amennyit csak akartam. Vasárnaponként miénk volt minden mulatság — emlékezett a halász, és ráncaiban meg a szája szegletében megakadt egy picinyke kis mosoly. Eszébe jutott az a park ott a falujuk mögött. Nyárfaillattal volt telt az éjszaka, és a mezőn fénylett a harmat. Fénylett a hold és körülöttük mindenütt csend honolt. Csak a nyárfák zizegtek, és a szárnykürt szólója hallatszott a fák között. Ott ismertem meg Andulát. Micsoda lány voltl De aztán ... — Először meg akartam mérgezni miatta magamat, Hába úr. Tudja, talált magának valakit, és elment vele. A zene egyre távolodott a parkból. — Ne, azt ne tedd, fiú. Azt soha nem szabadi Andulával ez ugyanígy volt, de én az ilyesmire soha sem gondoltam. Gyönyörű volt, de az isten tudja, hogy mi lakozott a testében. Nem bírta ki. És ehhez még ott voltak azok a rühes idők. Kuksoltam a fedezékben, és közben arra gondoltam, hogy ha még egyszer sikerül ide kijönnie Bodnárnak, a batyujában biztosan hoz levelet számomra tőle. Az emberek különben mindent tudnak, és megtalálják a helyes utat. Aztán már nem is vártam a levelét. Bodnár térdig érő hóban lábalt át hozzánk, és számomra már csak egy bűntudatos mosolya maradt. Behavazott utacska. — A háború végén az erdőben bujkáltam — fejezte be halász —, és amikor végre hazajöttem, már senki sem élt a családomból. Így bizony, így ... Nagyon rossz volt. Es a lány? Hát az férjhez ment, nem volt ereje várni. Így van ez már bizony az életben. — Es maga állandóan csak itt a víz partján van? Nem jönne egy kicsit sétálni? — kérdezte hirtelen Vítek. — Mit tudom én — válaszolt bizonytalanul a halász —, esetleg pár lépésnyire, de már azt is csak a síkságon. Már nem nagyon fogad szót a szívem. A levegőt is nehezen veszem. Nem nagyon randizhatok már — mondta, és elnevette magát. — Ezért aztán este lefekszem és Anelkával beszélgetek. A hold világít, ő énekel meg nekem. Legalább nem vagyok egyedül. — Nagyon szerette? A halász hallgatott. Lélektelenül figyelte a dugókat, a nap ádázán kapaszkodott a kék égboltra, és egyetlenegy süllő sem kívánta meg a csalit. A botok mereven bámulták a víztükröt, a zsinórok kókadtan lógtak. A fiú felállt. Leporolta a kabátját, és bűntudatosan az öreg halászra nézett. — Már mennem kell — mondta —, a gondnok haragudna, ha későn érkeznék a reggelihez. Hába biccentett a fejével. Tenyerével végigsimította szürke borostáját, és hallgatott. — Holnap megint eljövök, és akkor majd megmondja, hány süllőt fogott. A halász egy kicsit elmosolytntotta magát, aztán újra a botok felé fordult. Szemével hunyorítva nézte a fénylő víztükröt. „Milyen ezüstös Is ez a víz." Vítek már a menedékháznál tartott, de még onnan is látta a halász görnyedt alakját. Látta azt is, hogy közben feláll, lehúzza a gumicsizmáját, és leteszi maga mellé. Alakja összemosódott a homokos parttal. NÉMETH ISTVÁN fordítása • Ludvík Stépán 1943-ban született Da- eice na Moravéban. Iskoláit Brnóban végezte, és ma Is ott él. Előbb versekkel jelentkezett, később aztán egymás után jelentek meg prózai művei. Ma nemcsak felnőtteknek, gyerekeknek is ír, és fordít Is. LUDVÍK §TEPÁN: RAGADOZÓ A TÓBAN (RÉSZLET)
