Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-05 / 18. szám

#•1 9 áj BAjráK KULCSÁR TIBOR ROVATA TALLÖSI BÉLA; A henteslegEny öregek (fehér tusf Emberpár (fehér tusjCSÓTÖ LÁSZLÓ RAJZAI A második héten már a csörgöérát sem húztam fel, pontosan négykor ébredtem. Bekapcsoltam a klslámpát, hogy a szemembe világítson, aztán fél érát még lustál­kodtam az ágyban. Játszot­tam a gondolattal, ha nem mennék be az üzletbe, kerek négy érát aludhatnék nyol­cig, de akkor már Igazán megengedhetném magam­nak, hogy legalább tízig ágyban maradjak, nem kér­né számon tőlem senki. El­végre szünidő van, az édes semmittevés ideje, magam választottam a pénzkeresés lehetőségét. A napokat sem számoltam. Igazán nem is volt fontos csak a vasárnap, amikor zárva az üzlet. E- gyik nap olyan volt, mint a másik, miben Is különbö­zött volna. Fél ötkor ledob­tam magamrél a takarét, nyújtóztam, megdörzsöltem alvástól duzzadt szemem, és végre rászántam magam, hogy felálljak. Borzongtam a hideg víztől, de Jót tett, kimosta belőlem a fáradtsá­got és az eltompultságot. öt­kor Indultam otthonról. Az udvaron éreztem a szőlőlu­gas duzzadó szemű fürtjei­nek édeskés Illatát. Hajnal volt, az ébredő fény kerget­te.-az éjszakát. A cipőm ko­pogott a Járdán, be-benéz- tem az ablakok vaksötétjé­be, csak néhol világítottak a közeit lakótelep házainak ablakai. Hideg volt a hajnal, éreztem a leheletemen. Vil­lamosra szálltam, de a vá­rosközpontot bérlet híján minden reggel gyalog futot­tam be, álmos szemű embe­rekkel találkoztam a troli­megállóban. Az élelmiszer- üzletek előtt a szürke lá­dákban frissen sült péksüte­mény Illatozott. A mi üzle­tünk előtt Is ott álltak a lá­dák. Jólesett alagsori öltözőnk melegre. Fehér köpényt öl­töttem, lábamat gumifásll- val tekertem ót, csak így bírtam ki a nyolc órát áll­va a pult mögött. Jó reggelt köszöntem, s hogy a főnö­köm Jó napottal válaszolt, az azt Jelentette, hogy me­gint késtem, pedig csak fél hat volt, otthon még a ku­tya Is alszik Ilyenkor az óljában, nem jár senki, aki­re ugathatna. Hallgatag vol­tam reggelenként, álmos szemű, mint az emberek a trolimegállóban, és mint a JÓI betáplált gép adtam ki a vevőnek a kifizetett árut. A második héten már bele­szoktam, odaadták a szám­lát, a csomagolópapírra írt ákombákom számaimmal e- gyeztettem az összeget, és a húst kitettem a pultra. Volt, aki megkért, segítsek a táskájába tenni, volt aki megköszönte, volt aki ter­mészetesnek vette, azért fi­zetnek. Csak csodálkoztam, hogy ennyien képesek ko­rán kelni a húsért. — Ha szép húst akarnak — mond­ta a kolléganőm egy-egy bárdcsapós közben. Átszaladtam az élelmiszer- boltba, saját kosarunkba rak­tam a zöld sörösüvegeket, mert zöldeket kellett válo­gatnom, magamnak kefirt vettem, egy doboz kemény­dobozos BT-t, a trafikban öt-hat tollbetétet, hogy az két hónapra kitartson, a zöldségesnél zöldpaprikáért és paradicsomért álltam sor­ba, s mindezt munkaidő a- latt. A bankba nem küldtek el, talán nem bíztak meg bennem. Nyolc órakor már olyan voltam, mint a frissen NAPJAI tojt tojás. Csak akkor örül­tem annak, milyen Jó is így látni az embereket, félál- mosan beszaladnak tíz deka szalámiért, két zsemléért, és mennek a munkába. Nekik még csak most kezdődik a nap. Tíz körül meghozták az árut, kiraktuk a pultra, sür­gettek, mert mindenki friss árut akart. Ilyenkor voltak a legtöbben az üzletben, át­hajoltak a pulton, szelíd ud­variassággal súgva kérdez­ték, kaptunk-e magyar sza­lámit. Ha a kolléganőmnek isme­rős üzletfele jött, azt arról tudtam, hogy azt mondta: csomagold nagy papírbal Az egyszerű vevőnek kis papír járt, egy kis zsír, egy kis bőr és egy kis hús. Kiismer­tem a szakma és kolléganőm minden csínját-bínját. A rö­vid karajból levágta a rö­vidjét, becsomagoltatta, és azt mondta: ez a tied, amit a lagzira akartál, tedd fél­re. Megértettem az üzleti húzást, még dicsértem is a szép húst, hisz együtt kell működnünk, aztán ha közeli ismerős jött, kiadta neki saj­nálkozva, hogy hát nézze, odaadom a magamét. Persze én Is megkaptam a saját fejadagomat, a napi két deci bort, néha többet, kaptam paradicsomot, süteményt, csokit, meg egyéb apró-csep­rő dolgokat. Tizenkettőtől kezdve min­den percet számoltam, mert az utolsó óra telt a legne­hezebben. Terveztem, hogy beülök egy filmre, végigjá­rom a várost, vagy bemegyek a könyvesboltba, de ahogy kiléptem az utcára, olyan fáradtnak éreztem magam, hogy szinte elhagyott a lá­bam, és csak az újságosbó- dé előtt álltam meg, aztán villamosra szálltam, és a végállomás előtt egy meg­állóval leszálltam. Otthon ledobtam a tás­kám, teát főztem vagy ká­vét, elszívtam egy cigit, majd ledőltem az ágyra, hogy ol­vasok, de két lap után el­nyomott az álom. Este hét­kor ébredtem, megvacsoráz­tam és tizenegyig olvastam. Nyitott ablakom befogadta a nyári este utcai hangulatát, a csendet, a lehűlő levegőt, az aszfaltút szagát. Lefeküd­tem, hogy hat órát aludjak, és talán álmodtam Is néha, a folyóról, a napbarnított otthoniakról kint a szőlőhe­gyen, 8 Tőváros hűs vizéről, ahogy finoman csapódik a köveken. pró kavics koccant az ablaküvegen. Először összerezzentem, az­tán ... Hát persze, csak Kagyló érkezhet így! OdakUnn zuhogott az eső, s mindketten kacagtunk, mi­kor meggáilt a küszöbön csuromvizesen, sárosán, mint a fészkéből túl korán kire­pült, pórul }árt madárfióka. Összetapadt hajfürtleiről vé­kony kis nyakára, vállára csöpögött a víz. — Komolyan sietek, vár­nak .../ — szólt és sokat­mondó, titokzatos mosoly suhant át az arcán. Vacogott a foga, de nem bánta. Cigarettát kért, s vér- telen, dermedt ujjat közé szorította. Gyerekes voná­saihoz nem illő, súlyos gond­terheltség ült az arcára. — Különben elmegyek .., — mondta, látszólag csak úgy jélvállról. Hiába próbáltam a szemé­be nézni, tekintete a köny­vespolc színes könyvei közt járt. — Hová? — kérdeztem elkomolyodva, hisz láttam az arcán, hogy egyáltalán nem tréja-dolog, amiről be­szélni akar. idegesen babrálta a gyu- jásdobozt. — Csak elmegyek, — von­ta meg a vállát, s már csil­logott a szeme a visszafoj­tott sírástól. Dacosan hozzá­tette: — És soha, soha többé nem jövök ide vissza! — Mégis, hová akarsz men­ni...? Kagyló gyűlölte az iskolát. Szidással, veréssel érték csak el szülei, hogy tovább tanuljon. Dolgozni akart, s végre elkerülni hazulról, az örökké gyanakvó, szigorú tekintelek elől. Két hete nem volt iskolá­ban. Reggel eljárt hazulról — legtöbbször Dugóhoz, a szeretőjéhez ment —, dél­után pedig hazasietett, az íróasztalhoz ült, s nagy ha­lom könyv mögé rejtette magát. — Mit szólnak a szüleid, ha ez kitudódik? — kérdez­tem tőle aggódva, mikor egy délelőttöt nálam töltött —, mert biztos, hogy elöbb-utóbb rájönnek ... —Azok már semmit! — legyintett nevetve, és gyor­san másfelé terelte a szót. Nem akartam faggatni, de tudtam, hogy erőltetett a ne­vetése, s mögötte valami nagy titkot rejteget, amiről még nem, vagy egyáltalán nem akar velem beszélni. Pe­dig a szívemen viseltem sor­sát, s ö volt az egyedüli jó barátom, akit mindig meg­értettem, s akin mlndfti, bár­milyen áron önzetlenül segí­tettem. Sajnáltam őt egy ki­csit. Nagyon nehéz dolog ka­masznak lenni, s Kagyló szülei valahogy nem akar­tak tudomást venni lányuk szeszélyes életkoráról. Kagy­ló ezért örökös hazudozás- sal állt bosszút. Hazudott nekik akkor is, amikor nyu­godtan őszinte lehetett vol­na. Minden vallató kérdé­sükre egyszerű, meggyőző választ adott. Mint valami idegenekről, úgy beszélt ró­luk, ha néha szóba kerül­tek. — Persze, az öregeimet csak a féktelen nagyravá- gyás érdekli, na meg a friss pletykák — mondogatta o- lyankor mélységes megve­téssel. — De hogy a cseme­téjük mit akar, s mikor mit érez, szóra sem érdemes. A csemete öltse magára a lu- xus-cuccokat, járjon szépen iskolába, és tanuljon, a- mennytt csak bír. Fogja be a száját és örüljön, hogy ... Ugyan, minek örüljek^ Ha lön a hétvége, kocsiba ülünk és elhajtunk hasonszőrű jó- barátaikhoz. A csemete re­mekeljen, mutassa meg, mi­lyen illedelmes, jólnevelt teremtés ... Félek az öre­geimtől, veszettül félek tő­lük, mert egyre gyakrabban pofoznak meg. Rettenetes az a megalázás. Mindig csak jót akarnak, mindig csak jót, s már-már megölnek a nagy jóakarásukkal. — Dugó megszöktet. Ugye, ismered Dugót? — kérdezte lelkesedve. — Dugó igazán jó fej, és cuki ötletei van­nak. Mármint a szökéssel kapcsolatban. — És te... hiszel Dugó­nak? — Azt hittem, te meg fogsz érteni! — válaszolta komoly szemrehányással. — Nem tudok így élni tovább. Egy nyugodt percem sincs. Az öregeim fogva tartanak: megválogatják a barátaimat, felbontják a leveleimet, a naplómat is megtalálták, és folyton szobafogságban tar­tanak, mert érzik, hogy nem ilyen életre születtem, tu­dom, hogy érzik. Valami mást szeretnék. Még nem tudom, hogy mit. de szabad akarok lenni. Egészen sza­bad ... Az öregeimre nem vagyok kíváncsi többé, de hozzád még eljöttem. Ugye, te megértesz? Egy pillanatra bizakodva nézett a szemembe. Hirtelen befejezte a mondanivalóját. Mire felocsúdtam a megdöb­benésből, már a küszöbön állt újra, s mosolyogni pró­bált. — Hát akkor, szia! — bú­csúzott, s igaz barátsággal nézett rám. Kopogva végigfutott a járdán. Szomorúan néztem utána, míg aprócska termete beleveszeit az esős éjszaká-‘ ba. KORCSMÄROS LÁSZLÓ: Időgépem: gyermekem talpam alatt öregednek a kövek a kút tükrében összetOredezett arcom hangok helyett árnyakat himbálnák felém a harangok belenézek fiam szemébe — a csodálatos időgépbe és másodpercek alatt hazatérek a halállal egyenértékű meg sem születő fordított időtlenségbe GÁSPÁR MÁRIA: KAGYLÓ I. !•: Az Idő „múlása“ (1) nem az ön ko­rához Illő téma; versbe tördelt sorai na­gyon Is prózaiak. Egyelőre inkább olvas­son! Sz. £. és N. Gy.: Két közösen Irt költe­ményük érdekes kísérlet. Rimbaud állftósá val egyetértünk és tiszteletben tartjuk. Folytatva a gondolatmenetet: a kollektív műalkotásként keletkezett különböző nép- költészeti műfajok a maguk nemében a legtökéletesebb alkotások. Egyes művészeti ágakban nem Ismeretlen a társszerzőség. az irodalom egyes műfajcsoportjaiban is van rá példa (Ilf — Petrov stb.J, a líra vi­szont változatlanul alanyi műfaj. Ajánljuk, önök Is próbálkozzanak meg önállóan a versírássall N. t.: Versel kezdetlegesek, közlésre még nem érettek. Az itt a tavasz formai szem­pontból sikerült, de hangvételénél fogva gyermeklapba való. On még nagyon fiatal, próbálkozzon és később Jelentkezzen! P. I.; A Marci című írás életszerű, de nyers, kidolgozatlan. Egy önmagában érde­kes történet még nem elbeszélés, vagy no­vella. Művelje magát, s mielőtt újra jelent­kezne, szerezzen alaposabb ismereteket a helyesírás és a mondatszerkesztés teréni Január 31.: „Idei terméséből“ beküldött versei közlésre még nem érettek, de több meglepően Jól sikerült sort, egy-egy Jó részletet, eredeti meglátást csaknem mind­egyikben felfedezhetünk. Ezeket azonban általában valamilyen képzavar, nagyotmon- dás, vagy banalitás követi, pl.; kelő nap­palba rút kebel / követ söpörve térdepel /, vagy: bomolt kutyák vonítnak Jégcsapot. Verselésl készsége van, tökéletesítse isme­reteit, írjon nagyobb önfegyelemmel, s idő­vel Jelentkezzen újral M. J.: Beküldött verspróbálkozásainak „céljai nem elvetendöek“, de ezek, sajnos, a versekből' nem, csak a kíséröszövegből derülnek ki. A Madarak, énekeljetek című próbálkozása, amelyet a község fiataljainak ajánl, nagyon emlékeztet Tompa Mihály A madár fiaihoz c. allegóriájára. Az 6 koré ban az allegória Indokolt volt, azt viszont nem tudjuk, hogy önt ml készteti arra, hogy ma Is ezt válassza. Versei nagyon kezdetlegesek. Ha valóban annyira szeret' a verseket, mielőtt újra tollat fogna, sokat olvasson, művelje magát, s ne csak a vers­tanban, de szenteljen több figyelmet olyan alapvető nyelvtani szabályoknak is, mim pl. a mondattanban az alany és az állít­mány egyeztetése. Ilyen esetekre ugyanis nem vonatkozik semmilyen költői szabad­ság. Sz. P.: Két beküldött verse gyengébb a- zoknál, amelyeket lapunkban régebben kö­zöltünk. Küldjön újabhakatl Zöld Asz: Élvezettel olvastuk sajátos hangvételű írásait. Csaknem mindegyik kü­lön műfaj; akad köztük jó karikatúra, stí­lusgyakorlat, paródia, vicclapba való kro­ki, humoreszk és Rejtő Jenő-utánzat. Leg­sikerültebbeknek (az itt-ott előforduló sti­lisztikai és apróbb helyesírási hibák elle­nére) a — Jobb híján — történelmi pél­dázatoknak nevezhető írásait tartjuk (A maratoni futó esete, A siker). Egyelőre mindegyiken érezhető az olvasmányélmé­nyek utánérzete. Kísérőlevelében különben önkritikusan és önironikusan értékeli pró­bálkozásait. Bár nincs szándékunk lebe­szélni a hangvételről (a Jó humor és iró­nia irodalmunkban meglehetősen hiány­cikk), ajánljuk, próbálkozzon meg a „ko­molyabb“ hangvételű, realista szemléletű írásokkal. Saját hibáit Jó! látja, íráskész­sége, hangulatteremtő ereje van, érdemes folytania. Várjuk Jelentkezését! S

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents