Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-28 / 17. szám

m

E

sténként kijártam az állomásra, és néztem, hogyan érkeznek és vonulnak el a peron mentén a vonatok. A sínek mellé rakott fatönkökön üldögélve elnéztem a szerelvény piros és zöld tényeit, meg a szedert áruló öregasszonyt. Amíg az elektricska meg nem érkezett, én ott ültem, és bámultam a vonatokat, a- melyek gyorsan és titokzatosan robogtak tova, sosem Időzve Itt, ezen az állomáson. Itt csak az elektricska állt meg, és az állomás melletti desz- ■ kábádénál ilyenkor mindig hosszú sor i kerekedett az újonnan érkezett Idegenekből. Nem csak én, mások Is kijártak az állomásra, még akkor Is, ha nem volt kire várniuk, csak úgy kijöttek. Innen, a tusköröl a susztert is láttam, aki naphosszat a peronon ült a sámliján, s a munkájába merült.

De a vagonoktól most csak világoskék nadrágszára alját, meghatározhatatlan színű cipőjét és a sámli lábát lehetett látni. A folyó melletti zsombékosban sirnl kezdett egy fajd- kakas. A vonat elindult. Az utolsó kocsi is eltűnt a távolban, és a falucska most újra elhagyatottnak érezte magát. Az állomás szigorú épülete előtt állt az erdész és a váltóőr. De !

ez nem segített. Az árvaság érzése !

hatalmaiba kerítette a környéket, s talán ez okozta, hogy a temető, amely megbújt a nap szegletében, most — mintha rá akarna zuhanni az állomásra — Ismét felhívta magára a figyelmét a sötét domboldalon. Körülnéztem, észrevettem a susztert. Egészen közel voltunk egymáshoz. Intett nekem, mondott valamit, de nem e- gészen értettem, hogy mit. Am a mosolyától megzavarodva a cipőmre néztem, és — látva a félretaposott sarkat — csaknem megörültem.

i— Hát, ezek jócskán elkoptak már

— mondtam neki.

I— Ülj csak le — mondta, és a pa- ! lackok alól előhúzott egy öreg dobozt —, úgysincs hová tenned. Látom én, hogy szenvedsz, esz az una- i lom, járkálni Ide minden áldott este? I

— Az arca töredezett volt, mintha valami hatalmas tenyér gyűrte volna össze. Már láttam őt régebben Is, de Qsak messziről. Most, ahogy Így oldalról néztem, úgy tűnt, mosolyog. Megérezte, hogy figyelem.

— Két napig esett, nem tudtam e- zeket megcsinálni, mindjárt kész vagyok ...

Rágyújtottam,. csakhogy eltereljem róla a figyelmemet. A távolban, az' erdő széle felett feketedett az ég, megint eső készült. Eső, ami miatt két napig nem tudtam kimenni horgászni, otthon ültem. Cigarettáztam, ' olvastam, aludtam. Agyam az ablaknál állt, s mikor felébredtem, hallottam az eső monoton zúgását. Láttam az ablakon át a virágát elhullajtott galagonyabokrot, a kókadt levelekről hatalmas esőcseppek peregtek. Aztán újra elnyomott az álom. Háromszor naponta felkeltett az öreg tatár asz- szony, és teázni hívott.

— Hát akkor vesd le a cipődet — mondta, s adott egy pár elnyűtt papucsot, és kért egy cigarettát. Elvette az egész csomagot, figyelmesen rám nézett, aztán kivett egy darabot, letépte róla a filtert, és rágyújtott. —

Ezt most először Is elszívjuk — mondta, és nem rakta le a térdéről a cipőt.

Rájöttem, hogy amit kezdetben mosolynak véltem, nem az volt, ez az ember egyáltalán nem mosolygott.

Két srác ment el mellettünk, intettem nekik. Arról a vidékről jöttek, ahonnét én, új üzletet építettek itt a faluban. Egyikük vidáman rám kacsintott, nyilván lányokhoz mentek.

— Déli?... — kérdezte a suszter ,

a fiúk után nézve. i

— Déli — mondtam én, és elhall ! gattunk. Szemközt ültünk, és igyekeztünk nem nézni egymásra. Az idő hozta-e ránk ezt a szomorúságot, vagy mindketten egyedül éreztük magunkat? — a beszélgetés akadozott. Tá volről, a viztöltő állomás Irányából bagolyhuhogás hallatszott. Minden éjszaka hallottam elalvás előtt ezt u tompa jajgatást, és valahogy kényelmetlenül éreztem magam a házban Ilyenkor mindig kinyitottam a kernen ceajtót, hogy közelebb érezzem magam a tűzhöz.

— Bagoly — mondta rám nézve —

bánatos madár, senki sem szereti. | Valami miatt mindenkit idegesít a | huhogása.

Elfordította a fejét, s most megint I olyan volt az arca, mintha mosolyogna. Hirtelen felvidulva azt mondta; :

— Rögtön rájöttem, hogy déli vagy. j

Ismerem én jól a délieket, mind úgy i

megy, mintha nehezére esne a járás.

— Már második hete, hogy Itt vagyok maguknál, horgászgatok... jó I

helyek vannak errefelé — mondtam, ■

és eszembe jutott az öböl, ahová jártam. Sötét a vize, és az alján látni | a leveleket. Lejjebb az áramlás farönköket sodort a parthoz. A falubé11 lányok delente Ide jártak fürödni, mezítláb futkároztak a homokban, tuskóról tuskóra ugrándoztak, és a szél dagasztotta a ruhájuk szegélyét. i

Onnan, ahol ültem, láttam fehér bo- I

kájukat, és Ilyenkor sajnáltam a ha- i

lat, amelyik ráharapott a horogra, és ;

már nem tudta magát leszakítani ró- í

la. !

— Jó dohány.

— Tegye el — nyújtottam neki a dobozt —, holnap hazamegyek.

— Jó dohány — Ismételte, és eltette a dobozt. — Először szívok Ilyet.

Felvette térdéről az egyik cipőt. Észrevettem, hogy a szögeket nem az : ajkai közé szorítja, mint a többi susz- ■

tér, hanem a mutató- és a középső ,

ujja között tartja. Akartam is mon- i

dani neki, de aztán mégse szóltam.

Mikor elkészült a javítással, még utoljára jól megnézte a cipőket, azi

tán letette őket a lábam mellé, és | leporolta a térdét. j

— No, hamar ment? |

— Igen, nagyon hamar.

— Mindig gyorsan dolgozom — |

mondta, és először mosol yodott el.

Megkötöttem a pertut, felálltam. A i szedert áruló öregasszony elment, s : a vonatok fényei is jobban világítót- | tak. A pénzt az asztal sarkára tét- i tem. Elvette, megnézte, mintha attól tartana, hogy hamis, aztán nagy nehezen kibökte: i

— Nem Innánk valamit esetleg, | földi?...

— Igyunk — egyeztem bele —, de mit?

— Vodkát, mást Itt úgyse kapsz, j

Az egyetlen bolt a vágányok túloldalán volt. Megvettem a vodkát, és hogy össze ne koszoljam magam, elhatároztam, hogy kerülővel, a sínek mentén lefektetett pallókon megyek ■ vissza. Egy teherautó elakedt a sárban. Pörögtek a kerekei, és összefröcskölték az embereket, akik tolták. Mikor visszaértem, leültem me- ' gint a dobozra. A suszter előszedett

az asztal alól két poharat, és egy darab újságpapírba csomagolt füstölt bálát. I

— Tiszták a poharak — mondta, és széttöltötte a vodkát. — Hát Igyunk

a cipődre, hogy kibírja, amíg haza- i érsz. Jó Is az, hazamenni, földi. '

Koccintottunk, és kllttuk. Kelle metlen ízt éreztem a számban, régen nem ittam vodkát. í

— Ej, de jó Is a vodka — mondta, és egy darabka halat kezdett el rágcsálni.

Eszembe jutott egy Ismerősöm, akt | esküdt ellensége mindenféle szesznek, és azt mondtam:

— Van egy barátom, szerinte a

vodka szörnyűségesebb, mint az ösz- szes bomba együttvéve, .meg, tudja azok a gázok... ,

— Ej, tökkelütött az a te barátod

— mondta, és ismét teletöltötte a po- ■ harakat —, a vodka Igen jó dolog ■

Megint koccintottunk, és kiittuk | Most nem harapott hozzá halat. Csak i fújt egyet, és benyúlt a belső zse- ! bébe.

— Mutatnék neked valamit —

mondta, és előszedett egy akkuráto-’ san papírba csomagolt fényképet —. ■

ez az én fiam, színész, nagy színész, te, ha tudnád, hogy az hogy játszik!...

Hét persze, biztos láttad a filmjeit. Makacs kölyök volt, de okos. Az anyja orvosnak akarta adni, de én azi mondtam; te csak ne nyomd el a gyerek pszichikumát. Csináljon, amit ! akar. Most meg mindenki Ismeri — mosolygott, és le nem vette volna a ■ szemét a fényképről. — Hasonlít rám ’ Igaz-e, különösen a szeme, meg a j homloka?

— Hasonlít — feleltem.

AZ Állomás

Visszacsomagolta a képet a papírba, és a zsebébe süllyesztette.

— Írja a leveleket, egyiket a másik után, hív minket magához, Moszkvába, de hát mi a feleségemmel nem állunk kötélnek, ugyan, mondjuk, nincs nekünk arra szükségünk, elég az nekünk, hogy a nevünket viseled, a boldogsághoz. A jövő hónapban jön. 0 is szeret pecáznl.

Teletöltöttem a poharakat, el Is fogyott a vodka. De éreztem, hogy még szeretne Inni.

— Hozok egyet, ez már kiürült.

Nem tiltakozott. Keresztülvágtam a

vágányokon, bementem az üzletbe. A boltosnő már induláshoz készülődön.

— A suszterral Iszik? — kérdezte, miközben átnyújtotta az üveget. — Ne nagyon hallgasson rá, egy kicsit olyan — az ujjával megkocogtatta a halántékát, és mosolygott —, mindenkinek a színész fiáról papol. Azt mondja, hogy van felesége, hogy várja öt, hogy ideje már hazamenni, aztán öt meg két éve itt eszi a fene.

Az asszony beszélt még valamit. De én nem hallgattam végig, kimentem. Mikor visszatértem, már sötétedett. A peronon, akárcsak korábban, a suszteron kívül nem volt senkii Ugyanúgy ült, ahogy otthagytam. A lámpa fénye a hajára esett. Már kiitta a poharát, engem várt. Ojra töltöttem neki. Hallgatott egy percet, aztán elvette a poharát.

— Ezt meg földi, a hazatérésedre. De jó Is az, hazamenni. Én Is megyek, az asszony már alig várja, nyugtalankodik. — Megváltozott a hangja. Felhajtotta az Italt, velem nem Is koccintott, és újra töltött magának. Aztán előszedte a cigarettát, és odanyújtotta nekem. Mielőtt rágyújtott, leharapta, és kiköpte a filtert, aztán fogta a poharát, és lassan a szájához emelte. Láttam, hogy remeg a keze.

— Rosszul van? Megártott az ital?

Válasz helyett köhögni kezdett, a

cigaretta kiesett az ujjal közül. Már megbántam, hogy belementem ebbe az Ivászatba, amikor egyszer csak azt hallom:

— Én meg nem Is mentem haza — összegörbült, az arcát a tenyerébe temette. — Nem is mentem haza ...

— Hová nem ment?

— Haza, a háború után, haza nem mentem.

— Miért?

— Nem tudtam hazamenni. Csak a városig jutottam ...

, Az arcát nem láttam, csak födetlen fejét, őszülő haját, amely a lámpa tényében szürkének hatott.

— Miért nem ment haza?

— Nem bírtam. Ö férjhez ment, én meg nem bírtam hazamenni.

— KI ment férjhez?

— A feleségem, ö ment férjhez, és megtudtam, és nem bírtam ... Csak a városig jutottam, ott mondta el egy falumbéli.

— Szerette a feleségét?

— Azért Is nem mentem haza.

Megint nem láttam az arcát. Úgy

látszott, mintha sírna.

— És nem mondott neki semmit?

— Hát mit lehet itt mondani, hisz nem volt ő hibás, senki se volt hibás, későn ért véget a háború. A falumban azt hiszik, elestem. Azt az embert a falumból megkértem, ne szóljon senkinek arról, hogy találkoztunk. Aztán erre a vidékre vetődtem — elvette a kezét az arcáról, és tovább ült mozdulatlanul. Megereszkedett vállal mögül láttam még a füstölgő cigarettát, amely egy tócsa mellett hevert. — Földi — szólalt meg, és az arca most még gyűröttebb- nek látszott, az alsó ajka remegett. Egyik kezével eltakarta az arcát, a másikkal a hajába szántott. — Minden embernek kell, hogy legyen gyereke, felesége, háza.

Belerúgott az üvegbe, az felborult, a vodka kiömlött.

— Földi, ne beszélj erről senkinek, semmi értelme, hogy megtudják. Elmegyek Innen, nem tudom hová, de elmegyek. — Először nézett a szemembe, és felállt. Együtt szedtük össze a szerszámokat, a szögeket. Szétrakosgatta a bádogdobozokba, a- zokat bepakolta az öreg katonatáskába, azt meg átvetette a vállán. Azután fogta az asztalkát, a sámlit.

. — Segítsek?

— Nem kell földi, magam Is hazajutok, Itt lakom a közelben.

Imbolyogva lépkedett. Láttam, a- mint elhaladt az állomásépület mellett, és befordult a sarkon. A kanyarban a lámpa fénye ismét rávetődött, és én még egyszer láttam ősz haját, görnyedt vállát.

Álldogáltam még egy Ideig, aztán átmentem a síneken. Szürke köd telepedett az erdőre. A folyó menti zsombékosban még sírt a fajdkakas. Amikor elmentem a bolt előtt, eszembe jutott, hogy másnap utazom haza.

Mányokl Endre fordítása

XÉMF.TH ISTA .AN versei:

Ujiong a szomorúfüz, integet a füveknek, üdvözli a madarakat, karjaiba kapja a szelet, és ahogy szabadul, szalad a szél, röpíti a tavalyi leveleket, sugdos az almafák fülébe, megcirógatja a barkát, paskolja a mandulafa virágait.

Hát tavasz van újra, tavasz,

a csontos vtllámsújtotta diófa

is táncra kel, nyújtózkodik,

ballag a hold az ágai közt,

szól a tiszta dal és slkoltva

zengnek a füvek húrjai. r

ÍTyapjadzik már a

Gyapjadzik már a barka, tollászkodik a holló:

Ott messze, valahol, készül a tiszta vers.

Mint az álma, mint a körte, csillag az ágközén: gyöngyözik, kacag a patak a völgy ölén.

Fák ágai hozzák a hírt, és a madarak.

Csupa titok, csupa sóhaj, füvek közül nyújtja szép fejét.

Mini a liold

Alszik a lányom, alszik a fiam — csupa álom az arcuk.

^aálvazó szerda,, szerelem-csütörtök — tiszta áz életük?

0, tiszta, tiszta, mint a füvek, mint a hold.

Dalán György tusrajza

m