Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1981-04-14 / 15. szám
Donát oajner versei: VÁLASZ S nekem most mégis meg kell állnom egy szóra. Meg kell állnom, beszélnem kell, hogy magamnak is megadjam a választ. Szívesen felejtünk, varázslatok ideje, hókuszpókusz volt, de elmúlt, s közben van, tanították legalábbis, hogy van örOklét, s ott minden föllelhetó, miért ne lenne hát ott föllelhetó épp a szívfájdalom, a csalódások, s az éhség kora? Az éhség sem felejthető el, ha volt. Ám vigye az ördög, ha volt, ha nem, de hát mégis, ml legyen a szívvel? Milyen tükörben látta magát, amikor félrevert? A szó fele Ismert, a felét hát megköszönte, s felét talán meg is értette. Valami mindig Idegen volt és az is maradt. Miért és minek? Miért épp a fiatalságunk felét? Nem és nem akarta megérteni, hogy miért is kettő az egy meg egy, amikor számunkra mindig csak a semmi maradt, és a tenyerünk is üres volt. ‘Az egyszeregy sem állt a pártunkon, és a szerelem szó sem húzott hozzánk Mint kalász az ekefordulón, mint kopár tisztás az erdők közepén. Mi legyen hát azzal, akinek úgy kergetőznek a gondolatai, mint az órák? Rég megvénültek, érdektelenek, diónyi agy, hit és hitetlenség, mert egyszer csak klnyül, megérint a parányi nyelvecskéjével a mag és már bújik is: Jó reggelt, jövő! Vissza kell fordulnom, hogy megtaláljam önmagam, meg kell állnom egy szóra, beszélnem kell, válaszolnom, mert én vagyok én és én voltam az, akit valaki megnevezett és számba vette súlyomat. Mégiscsak mérlegre dobtak, és magam is a jövőt mérlegelem, s már örülök is, hogy nem vagyok egyedül. Örülök, hogy vagyunk számosán. Növekedni kell bennünk a szív másik jelének is, az egy meg egy is több kell, hogy legyen, mint a semmi, mert a szerelem egészen másként szoroz. Számtalan. Jó reggelt, jövő, *• ki kell egy kicsit nyújtózkodnom, hogy teljes legyek. Végre én is vagy oki Donát Sajner érdemes művész, a Cseh írószövetség elnöke 1914- ben a világháború előestéjén született, s ez a tény mélyen megjelölte életét: anyja ugyanis nem élte meg a háborús év végét, apja elesett a fronton. Öt és húgát nagyanyja vette szárnyai alá, de a megélhetésüket csak nehezen tudta biztosítani, ezért aztán Donát Sajnernak már iskoláskorában munka után kellett néznie, hogy valamiképpen segítsen magukon. Első verselt a Rudé právo közölte. Verseskötete Vörös körhinta címen jelent meg 1935-ben, amelyet később további kötetek követtek. Gyermekeknek is írt néhány könyvet. Versel, de prózai munkái is erős személyes élményeiből indulnak ki, ezért néha már-már úgy tűnik, hogy monotematikus író. De végső soron épp ebben rejlik alkotásainak szépsége, ereje. MIKÉPPEN SZERESSÜNK Ha szerelmes a szél, a nyírfák körül ólálkodik, simogatja a füveket, ingerli a tavakban a vizet. A víz miképpen szeret? Ezt csak az égerfa gyökere s a vizek aljára merült kövek mondhatják el. Határtalanul! Lehet, ismeri az erdő a Dekameront, s régtől, nagyon régtől pirul a fenyőfa képében. Hallottam susogni a hársfákat, illatoztak teleaggatva méhek gyöngyével. Pirul egész az ágak dekoltázsáig. Édes egész a részegségig. Vágytól háltak az álmafák, mert képtelenek voltak rálelni a szélre. Ha közelítenek egymáshoz az utak, megnyúlnak édesdeden. Ismerik a felhők járását a sziklafalak s a csókot a villámok. Ki árulta el a lepkének, hogy hova, milyen magasba emeli őket a vágy? Halak hallgatag száján szüntelen kedvességgel ismételgetve zeng az ó. Hol ígérnek örök hűséget egymásnak a hattyúk, és mit mondanak azok az óriás hegyek, akik a sasok nagy szerelmét tanúsíthatják? Várakozások tanyája, marcangoló, forró Szaharák, végtelen utak, bukások. Csak lenni, csak élni, csak szeretníl Minden percben, a perc minden töredékében ver a sok-sok szív és én hallom holdvilágos éjszakán — az égen és a földön is — mert nincs nagyobb erő egyetlen egy vlllanyerőműben sem, és nem gyújt ki több szempárt az óriási hegyek fölött cikázó villám sem a pillanat fojtó feszültségénél, amelyben forr a vér, mint ■ a tenger, s amely a földi élet születésének nagy tanúja. Mihez kezdjünk az atommal, ha az ujjak érintésében nagyobb az erő, ha egyetlenegy fülkagylóban olyan uragán kél, amely képes elsüllyeszteni a biztos révekben horgonyzó hajókat s ledönteni a szilárd sziklafalakat? Nincs hang, még a denevéreké sem olyan, amely a rövidhullámok sebességével képes lenne ilyen szédületes iramban megkerülni a földgolyót. A köröm és a haj talán sejti már, s lehet, tudja, hogy olvadnak a jéghegyek, ha a szerelmesek megölelik egymást. A nap is kihunyna, ha nem belőlük merítené az erejét; nem világítana és melegítene, ha nem léteznének a szerelmesek. Ok pörgetik a földgolyót, parancsolják pályáikra a csillagokat, mert nem ismernek akadályt, fütyülnek a föld vonzerejére és a mélységekre. Szárnyak nélkül szárnyalnak, súlytalan hullanak. És én most szeretnék nagyot rikoltani: Gyerünk mindnyájan, mert ha ketten megcsókolják egymást, harmatcsepp hull le a-rózsaszálról. Köszönjük meg nekik, hogy új világot teremtettek, mert mindnyájan örökkévalóságig élünk áltáluk benne. A mikor először jártam a faluban, a parasztok vasra vertek. Szikár, cserzett bőrű emberek voltak. — Ne törődjék velük, jóuram — tanácsolta a helyi tanító. Aki nagyon fiatal volt, karcsú és magas. — Szegény és elmaradott község ez, kérem ... Az ablaknál ültünk, úgy- tűnt, mintha a tizenhét kilométerre lévő Vár romja Itt hintázott volna a közelünkben. A magaslatot sűrű gaz borította. Utat vágtunk a zöld bozótba. A tanítót különben Boncz Mihálynak hívták. Nyaranta, amikor a tanítás szünetelt, megjelentünk. Nagy kedvvel végezte a tisztogatást Idegen voltam Itt. — Sohasem végzünk ezzen a növényzettel. Nézze csak meg a ránk kúszó bokrokat, nincs ennek értelme — mondtam a harmadik vagy a negyedik nyáron. — ötvenezer honvéd sem tudná legyűrni a Vár alatti összevisszaságot. Az áz út, amelyik a Várhoz vezet, talán nem is létezik... — De létezik — válaszolt Boncz Mihály. És ml addig dolgozunk, amíg nem teljesítjük, amire vállalkoztunk. Ez a Vár többet ér annál, hogy az örök Ismeretlenség homályában maradjon. Ojabb esztendők teltek el. Mihály megházasodott, gyermekei lettek, s lassanként elérték az Iskolaköteles kort, és ml még mindig a Vár alatti zöld gubancot vágtuk, hogy megleljük az utat. A homokkődomb vékony földkérgéből micsoda zöld tajték lepte el a világot. A gallyak között is nőtt a fű, a moha. — A fák: akár az ősmadarak — mond tam. Mihály rám sem hederltett, egyre meg- szállottabban kereste az építményhez vezető utat. Egyre szikárabb és magasabb lett. Az arca megvékonyodott, olyan volt, mint a megtébolyult gép. A munka szüneteiben, a tétova vasárnapokon megszemléltem a környéket. A távoli falun kívül déli irányban nem volt egyéb település. Nyugatra mocsár terült el. Fák, bokrok burjánzottak a mocsárban. Északnyugatra a mocsár beláthatatlan tisztásnak álcázta magát. — Ragyogó vidék ez — mondtam Mihálynak. — Színekben, növényzetben, hepehupákban gazdag vidék. Az elkövetkező időszakban bejártam a keleti területet is. Tán háromszáz kilométeres termékeny síkság húzódott a mészkőmagaslatokig. Munkánk különben magánügy volt a javából: afféle amatőrködés. A tizenötödik esz tendőben váratlan esemény történt; megleltük a Várhoz vezető utat. Ettől kezdve az esztendő valamennyi napján dolgoztunk. Ha csupán néhány órácskánk volt, kikocsikáztunk a Várhoz. Huszonnyolc hónapi munka árán megsza-_ badítottuk az utat a gaztól. — Mondja csak — kérdeztem Mihályt —, mili-'h gazdagok lehettek a Vár lakói? ^ Roppant gazdagok. A Képes Krónika szerint szívesen járt ide IV. Béla király is. — IV. Béla szegény volt, akár a templom egere. Ahogyan én a megvert, megszégyenített királyt elképzelem, tán még lovaglócsizmára sem tellett neki. A tanító, ez a kiskaliberű emberke duzzogott egy ideig, majd ezt mondta: — Tizenhét és tél évig mást sem tettünk, mint ezt az áthatolhatatlan őserdőt irtottuk, most már magán a sor. Cselekedjék. Az elkövetkező napon fél esztendei élelmet és egy ütött-kopott heverőt kaptam, és fönnmaradtam a Várban. Minden jót, Mihály — búcsúztam. — A gyerekeit Is olyan odaadással nevelje, mint ahogyan engemet segített. — Ogy legyen! Felhúzódtam a négyes számú bástyára, és onnan figyeltem a távolodó embert. A Vár alapterülete ezerkétszáz négyzet- méter volt, de ahogyan a közelébe férkőztem, úgy éreztem, mintha azt a kocsmát vettem volna be, ahol Don Quljotét lovaggá ütötték. Pirinyónak tűnt itt minden, és már látni véltem a spanyol regényíró művében szereplő díszleteket: a tyúkházakat, a vá lyúkat, a részeg kereskedőket és a röhögő örömlányokat. Lassanként megbarátkoztam a Várral. Oly szelíden bántam vele, mint ahogyan az új házastársak bánnak egymással. Bár az idő sürgetett, az első hetekben alig törődtem az ásatásokkal. Itt-ott néhány kőkockát a helyére illesztettem. A szobám falát kitapasztottam. A várudvarban leszüreteltem a gyümölcsöt, jóleső lustasággal elnyúltam a kanapén. Január már a végét járta, amikor betértem a Vér kápolnájába. — Ragyogó egyéniségek ájtatoskodtak itt, jóuram — mondta volna Boncz Mihály. A falak között jártam, de nem ihletett meg a MOLT. Az IDÖ mindent kilúgozott. A kápolna alatti kriptában: Tartóssl Mihály püspök, Horváth András hercegprímás, Némethy Illés kanonok, Szabolcsy Kiss Benedek apát földi maradványai. A Vár alatti kriptában: az Andrássyak, az Eszterházyak, a Rákócziak leszárma- zottalnak ereklyéi és földi maradványai. — Ez hát a MÚLT — gondoltam. Márcus tizediké táján lehúzódtam a legközelebbi községbe, és egy kitűnő hátaslovat szereztem. A lovat Zsigának hívták. Jókat nyfhogva repültünk a Vár felé. Zsl' ga itt, Zsiga ott, Zsiga mindenütt. Négy nappal később eltűnt a maradék hó is. A fű azon nyomban klzöldült, rügyek pattantak. Visszafogott lélegzettel vártam a déli áramlatot. Ha nem száradnak tel a csapások, minden igyekezetünk kárba vész. A nap pazarul ontotta melegét. Zsiga kitűnő hátasnak bizonyult. Az elkövetkezőkben megismertem minden rigolyáját, bogarát, tudtam minden gondolatát. Pár nappal március huszonegyediké előtt elkészült a könnyű lovagi öltözékem. A sisakrostélyt leeresztve száguldottam ki a Várból, miközben a karórámmal állandóan ellenőriztem az Időt. Az utolsó napokban még javítottam az eredményen. A legvégső próbán már teljes vértezet- ben: szablyával az oldalamon, a lovassági kürttel kezemben, a fehér gyolcszászló fölöttem lobogott. — Nincs tovább, Zsiga — mondtam később a lónak. — Ezentúl már csupán a szerencsénkben bízhatunk. A ló felnyerltett, mintha értette volna a szavaimat. A jelenések napja derült fényességgel kezdődött. A Vár körüli utak járhatónak bizonyultak. Ogy jártam körül a Vár udvarát, mint ahogyan Napóleon járhatott föl s alá a Waterlooi harcmezőn. Megpaskoltam Zsigát, aki huncut ló-tekintetével úgy vigyorgott, mintha csak ezt mondta volna: — Győzelmes napra virradtunk, felsé- geml Ismét körüljárattam tekintetemet az ég-- bolton ... Vannak halálos kimenetelű játékok. Mivel Zsiga Itt volt mellettem, egy csipetnyi félelmet sem éreztem. A nap jelentős részét átlófráltuk. Röviddel alkonyat előtt egy végső próbakirohanást tartottunk. Magányosak voltunk az alkonyatban. Mini két múmia meredtünk a félhomályba. Ha legalább Mihály itt volna vagy Laura r- gondoltam. De hát hol voltak már ők? Könnyen megeshet, hogy csupán képzeletem tornyositotta őket az életem egy- -egy szakaszába. i—c Vannak halálos kimenetelű játékok — mondtam Zsigának. — No és? — nyugtattam magamat. — Elvégre azért aprítottam föl ennyi zöldet, hogy idáig eljussak ... Éjszaka volt már, és a Hold sárgán villogott az égen. Zsiga is megnyugodott már. Huszonhárom órakor magamra vettem a lovagi öltözéket. Ad állatot is felvérteztem. Aztán a szablya, a dárda, a lovassági kürt és a zászló... Csendesen elhagytuk a Várat. Vagy százhúsz méterre a várkaputól behúzódtunk a fák árnyékába. Pontosan nulla óra nulla perckor millió szilánkban fényözön szökkent ki a Vár ablakaiból; reneszánsz zene szólt. Az udvart is tény lepte el, s látni lehetett a szökőkutak erdejében a sétálókat. Nesztelenül közelebb húzódtunk. Zsiga is fülelt. Már a Vár kapujánál jártunk, amikor díszletet váltott a kép. A sisakrostélyt leeresztettem. 0, hányszor lestem meg ezt az éjszakát. Volt, hogy a környező falvakból is kimerészkedtek néhányan. Immár háromszáznégy esztendeje megismétlődik mindez. Az órám szerint még negyven másodperc volt a Vár rajtaütéséig, ötvenig számoltam. Sikoltozással, dobpergéssel, harsonák hangjával telt meg a levegő. Fegy-verek ropogtak, és mi jól láttuk, hogy az árnylovagok Ismét elestek. Háromszáznegyedszer haltak meg, és ha éh nem jövök a világra, és ha nincs Mihály kitartása, tán tízmillió- szór is kiszenvedtek volna — gondoltam. Az ellenség a hátsó kapun át juthatott a Várba. Az órámat figyeltem. A lovamba kapaszkodtam: három másod perc múlva elkezdődik a Vár népének kétségbeesett kirohanása. Mindig a keleti erdőkbe menekülnek, mint azon a szerencsétlen első éjszakán, és az ellenség utánuk. Ó, hány éven át hallottam a szenvedők halálhörgéseit, a megerőszakoltak sikolyait. A menekülők csekélyke időt és teret nyertek, amikor elszabadult az üldözök lavinája. -á A lóhoz tapadva repültem bele a márványfényű éjbe. Fújtam a kürtöt. Integettem a zászlómmal, miközben bántam a hülyeségemet. A testem, akár az izzó vas. Félmondatokat kurjantottam, és csupán egyetlen lényeges dologra összpontosítottam. Nagy ívben megkerültem a mészködom- bot, miközben hátra-hátraplllantottam, hogy követnek-e. Követtek. Aztán egy jól sikerült csel: és már repültünk bele a rétnek álcázott mocsárba. Kicsit tapadós volt a talaj, de kilométereken át száguldottunk nyugat felé. Aztán már nem lehetett tovább haladni, és ők, mint akik részeg álmukból ébredtek volna, tajtékozva felordítottak. Hétszázötven félrevezetett harcos torkából szakadó kiáltás rázta meg a környéket, és törölte ki a falvak lakóinak szeméből az álmot. Hétszázötven vérszomjas fenevad bömbölt még sokáig eszeveszetten. Az elkövetkező napon még látni lehetett a lassan eltűnő vérteket, a szomorkás tekintetű lókoponvákat, az eltévedt harcosok végtagjait, de ö, az újkori Irányító már nem volt közöttük. VAJKAI MIKLÖS: A VÁR
