Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1981-04-07 / 14. szám
IM ^ Nagyapa, fia és unokája. Juhászék. Bányászdinasztia. Életüket, sorsukat a bánya, a mély ség, a vasérc határozta meg; a kemény, teljes embert igénylő fizikai munka, amelyről a nagyapa még mint embernyomorító robotról, megvetéssel beszél. Fia már szeretettel, unokája pedig lelkesedéssel. Hármuk sorsán végigvonul a történelem, e század zavaros, kegyetlen és fényes időszaka; végigvonul embertelen és egy emberi világ — kiben-kiben más és más nyomokat hagyva. o Kezdjük az emlékezést a Legöregebbel, a nyolcvannégy éves nagyapával, Juhász Ferenccel, akit a Rozsnyó (Ro2fíava) melletti közel ezer lelket számláló falucskában, Rud- nán mindenki csak János bácsi néven ismer. — Tizennégy éves koromban a bányához tartozó pörkölőben kezdtem dolgozni. — Az édesapja is a bányában dolgozott? — Itthon nem. Hároméves voltam, amikor vett egy kis földet, s hogy megelőzze önmagát, kiment Amerikába, Rengeteg volt az adósság, törleszteni keliett valahogy. Ott aztan bányásznák állt, és rászakadt a bánya, meghalt; soha nem láttuk viszont. Inkább maradt volna Itthon, cselédnek, ahogy korábban is tette, de ö fel akan emelkedni. — Milyen volt a gyermekkora apa nél kül? — Négyen voltunk testvérek. .Adósság meg annyi, hogy ki sem láttunk belőle. Édesanyám nem mehetett dolgozni, mert munkaalkaloi se volt. Tengődtünk. Kenyér kéből, nem mondhatom, hogy panasz lett volna, de egyebünk semmi se volt. Csak a szegénység. — Mások a faluban szltitén így éltek? — Ahol volt kenyétkeresö, azoknak valamivel jobban ment a soruk, de nem sokkal. Mindannyian csak tengődtünk. — Tehát János bácsi tizennégy éves korában munkába állt... — Muszáj volt. Cipelni kellett a pörkölőben a scik kvarcot, sokszor majd bele szakadtam, olyan nehéz volt, nem bírtam. Hiszen az ilyen munkához jobban kellett volna kosztolni. De miből, ha nem futotta? Dolgozni meg csak kellett. A fizetség meg nem tett ki többel negyven krajcárnál. .A mester, a hutman azonban látta, hogy igen szorgalmas vagyok, és megadta a koronát. Hálálkodtam is éti nagyon érte. Két évig voltam a pörkölöben. Aztán beteltek a laboratóriumba, ott már többel fizettek, hetven krajcárt, meg a munka is könnyebb volt. Csakhogy abból se lehetett valami fényesen megélni, eltartani a családot. Mondtam is a mérnök úrnak, nem kaphatnék-e nagyobb fizetést. Bár a mérnök úr nagyon szeretett engem, többel mégsem fizethetett. Segíteni viszont akart rajtam. Azt javasolta, taníthat, és elküld Pestre iskolába, ahol kitanulhatok vegyésznek. Idegen szó volt ez nekem, hogy vegyész, nem tudtam, mit jelén;, de abban biztos voltam, ha vegyész lehetnék, biztos nagyobb lenne a fizetség. Jobban mehetne a sorunk. Hazamentem, mondtagi édesanyámnak, mint tanácsolt a mérnök úr, de ö hallani sem akart róla. „Pestre, fiam, oda sok pénz kéül“ — hajtogatta egyre. Pénz meg nem volt. Honnan is lett volna? Nagy néha ha eladott egy- -egy liter tejecskét, az volt a fizetésemen kívül minden jövedelmünk. Ha elmegyek Pestre tanulni, nincs fizetés, a tej árából meg lehetetlenség megélni. Így oszt nem mentem sehová, vagyis hát a bányába. De csakhamar megbántam én a bányátl Eszembe gyütt az a szó-mondás, hogy: bánya, bánya, de sok ember inegbánnya ... Villanygéppel dolgoztunk, de csak néhány napig voltam ott. Utána beosztottak egy vájár mellé, kézzel kellett fejteni a vasércet. Ej, de csuda munka volt, nem kívánom az ellenségemnek se. Napi tíz órán keresztül egyfolytában, szinte pihenés nélkül. Elhallgat. Csak néz, mered a semmibe Emlékezetében bizonyára elővillannak azok a napok, évek, a keserves munka, a keser vés élet, amikor még a kenyeret is szűkén mérték, nemhogy hús vagy egyéb is lett volna hozzá. Tizenöt évet húzott le a bányában János bácsi, aztán az orvos eltanácsolta öt ettől a munkától. Ezután földműveléssel kezdett foglalkozni, majd a szövetkezetesítés idején ő lett a falu első elnöke. De térjünk még vissza néhány mondat erpjéig a bányászévekre: — A húszas években tagja lettem a kommunista pártnak. Gyakran'szervezkedtünk, megalakítottuk az Ifjúmunkás Szövetséget, összejöveteleket tartottunk, sztrájkokat szerveztünk, gyakran összetűzésbe kerültünk a csendőrséggel Is, csattogtak a gumibotok, nem kímélték az embert, jobb munka- körülményeket, nagyobb fizetést követeltünk, sajnos, nem sok eredménnyel. Renge leget kellett küzdenünk, míg végre, hosSzú évek után elértük a nyolcórás munkaidőt. A Fábrl család, a Fábrl Feri élen járt a szervezkedésben, sokat köszönhetünk nekik. De tudja, már nem valami fényes az em lékezetem, régen volt az. Igen régen, meg ha nem muszáj, nem is szívesen emlékezem, rossz azokra az Időkre még* gondolni Is. — Most mivel telnek a napjai? — Üldögélek, olvasgatok: regényeket, újságot, mikor mi akad a kezembe. — Az egészsége hogy szolgál? — Köszönöm kérdését, jól. Most is jobban várom az ebédet, mint a többiek Meri azt higgye el, a rendszeres táplálkozás, a rendes élet mindennél fontosabb. Rosszat nem tenni senkinek, ha már az ember jót nem tud vagy nem tehet. Ez volt az én szentírásom egész életemben. — Mit szólt ahhoz, hogy a fiai meg az unokája is bányászok lettek? — Nem örültem, hogy őszinte legyek. Amikor otthagylam a bányát, már megvol tak a gyerekek, s azt mondtam nekik, ha a csepp földecskét el kell is adnom, akkor is taníttatni foglak benneteket. Mert én világéletemben roppantul értékeltem tudományt. Andrást be is írattam iskolába Rozsnyón, de nem ott hagyta, pedig többre vihette volna ö is. — Csak nem nézi le a bányászt, a bányász munkáját?! — Azt nem mondanám, hogy lenézem, de nehéz munka az, nekem elhiheti. 0 János bácsi fiával. Juhász Andrással , a falu fölötti festői környezetben lévő öreg bányában találkoztam, amelyet rövidesen bezárnak. Juhász András mokány ember, le-föl járkál az irodában, egy percig sem tud egy helyben maradni. Bányatechnikus. — Apám engem valamiféle úriembernek akart nevelni, iskolába küldött, kereskedelmibe. De aztán hogy kommunista lettem, már diákkoromban, már úgy értem, hogy nem párttag, „csak“ kommunista nézeteket vallottam, ott kellett hagynom az Iskolát. Az igazságot egyenesen megmondtam a tanáraimnak, aztán úgy ts bántak velem. Időben észbe kaptam: addig kell otthagyni az Iskolát, míg ki nem csapnak. Ez negyvenkettőben volt. No, oszt hová mehettem Iskola nélkül? Maradt a bánya. Apám kívánsága ellenére így lettem bányász. Nem cso- dálkozok azon, hogy nem akart bányásznak adni, mert nekik igen keserves életük volt. Emlékszem, sokat mesélt róla, hogy mint gyerek, mennyit szenvedett a bányában. Ezért nem akarta, meg tán azért ts haragszik még mindig rám. Csakhogy 6 azt már nem tudja, hogy azóta a bánya megváltozott, könnyebb lett a munka, segítenek a gépek, a fizetséggel Is meg lehetek elégedve, nekem, őszintén mondom, panaszra nincs okom. A bányászatban minden munkafolyamatot végigcsináltam, minden munkát ismerek. Nem úgy, mint a mai bányászok, hogy csak egy dolgot tudnak. Valamikor a bányásznak jó ácsnak, kőművesnek meg bányásznak Is kellett lennie. Ma már szakosítva van a munka. Az az igazi, hagyományos értelemben vett fiatal bányász már nincs is. Az Idősebbek meg egyre inkább kivénülnek, fiatalok jönnek helyükbe, sajnos, egyre kevesebben, és egyre több velük a gond, baj, vesződés. Tudom jól, hiszen elsősorban én mint bányásztechnikus vagyok velük kapcsolatban. Amikor még én kezdtem, a bányász megkapta az utasítást, ezt és ezt kell csinálni, és sző nélkül, minden ellenkezés nélkül elvégezte. Ma meg? Csűrik-csavarják a szót, ez meg az a kifogás... — Azt mondta, nem készült bányásznak. Ma pedig, bár nyugdíjas, továbbra Is a bányában dolgozik. Megszerette? — Azt így ki sem lehet fejezni. Nézze, akt nem megy el a bányából néhány éven belül, az már lehúzza itt az egész életét. Ameddig' csak bírom, maradok. Az egészségem jő, rendszeresen étkezek, naponta meglszok két téldecit,, műszak után, pihenek, rendes, rendszeres életmódot folytatok: ez a titka. — Szóval a fia már automatikusan választotta az apja mesterségét? — Nem az. Hűtőszekrény-szerelőnek tanult, jó szakember Is lett belőle, de kevesellte a pénzt, azért jött ide. Én azt se mondtam, hogy jöjjön, de azt se, hogy ne. jött, itt van, örülök neki. e Ifj. Juhász Andrással a délelőtti műszak végéztével találkoztam. Amikor belépett az irodába, jó szerencsét köszönt, majd leüli az apja mellé. Alacsony, vékony, huszonhét éves ember, csodálkozom, hogy ilyen flzI kummal adhatta fejét a bányászatra. — Nagyon jó szakmát tanultam, szerel tem én Igen, mind a mai napig is szeretem, de belekezdtem a családi ház építésébe, és kellett, nagyon kellett a pénz, más munka után kellett néznem. Szóltam apámnak, jöhetnék-e ide hozzá. Igent mondott. Jöttem. Négy éve annak. Előbb cslllekapcsos voltam' hat hónapig, majd munkahelyre kerül tem, mi munkahelynek mondjuk a falat, ahol a tényleges fejtés folyik, mint segéd vájár. És tavaly januárban sikerrel letettem a vájárvizsgát, és ma már csoportvezető vagyok. Jó a fizetség, műszakonként átlag ban megkeresem a 180—190 koronát. — Fizikuma nem épp bányászhoz illő. — Nézze, azt szokták mondani, többet ésszel, mint erővel. Én Is így teszem. Meg aztán kicsi körömit^ sportoltam, van kondícióm'. — Mit kell tudni egy jő vájárnak? — Jól beosztani a munkát. Megtalálni a legegyszerűbb és legkönnyebb munkamódszert. Hol és hogyan fúrni, ha robbantunk, minél kisebb darabokra hulljon az érc, hogy a csillékbe könnyen bele lehessen rakni, hogy minél kevesebb munkával, energiával és idő alatt többet termeljünk. — Mennyi a napi norma? — Négyen vagyunk a partiban, és műszakonként 15 csillével termelünk ki. Csillénként másfél tonna. — Nem gondolt arra, amikor korábbi szakmáját választotta, hogy jobb lenne Inkább folytatni az apa, a nagyapa mesterségét? — Hát, valóban megfordult Ilyen a fejemben. Hiszen a népi milíciába meg a pártba is azért léptem be, mert apám is ott tevékenykedett, és láttam, szükség van az olyan fiatalokra, akiknek nemcsak a szájuk jár, a kezük Is, tenni Is tudnak meg akarnak is, ha szükség van rá. Ezért sem bánom már, hogy bányász lettem. Mert úgy érzem, hogy a bánya, a mélység, az állandó veszély, a kemény munka már emberré neveli azt, aki ott dolgozik, összetartővá, aki felelősséget érez nemcsak a saját, hanem a társai, barátai sorsáért is, aki nem riad vissza a nehézségektől, aki szinte nem ismer leküzdhetetlen akadályt. így aztán megértem apámat, nagyapámat is, hogy miért volt nemcsak bátorság, egyben kötelesség kérdése kiállni, szól emelni az igazságtalanság ellen, hogy miért épp a bányászok körében voltak olyan erős mun kásmegmozdulások a háború előtt, miért nem riadtak vissza a tüntetések alkalmával a csendőröktől sem. Az apja közbeszól: — Negyvennégyben, a felkelés Idején Rudnáról sokan beálltak a partizánok közé, harcoltak a fasiszták ellen. Itt az embereket sosem lehetett az orruknál fogva vezetni. Aztán újra a fia veszi át a szót: — Nagyapám Ideje óta óriásit fejlődött a bányászat, bár ezen a részlegen ez nem igen látszik, hiszen épp bezárás előtt áll, kifogytak a tartalékok, nem volt érdemes fejleszteni. De az új, korszerű aknákban már nagyapám Is csak 'átaná a száját. Meg A nagyapa, Juhász Ferenc Fia, Juhász András János bácsi unokája, tfj. Juhász András aztán, nézze meg a falu, Rudná arculatát. Egymás mellett sorakoznak az új házak, öreget alig látni már. Mindenki építkezik, jelenleg is hatan kaptak telket. Már-már készen az én házam is, emeletes, úgy hiszem, szép lett. Valahogy úgy tudnám ezt az egészet kifejezni: ahogy váltakoztak a nemzedékek, ahogy eljárt nagyapám feje fölött az Idő, úgy változott, szépült. Javult, könnyebbeden itt Rudnán az élet. Az én gyerekeim talán már el sem fogják hinni nagyapa meséit. Bányászdinasztia. Juhászék. Nagyapa, fia és unokája. Rudnán nem egy családot találni Ilyet. Akiknek életét, sorsát a bánya, a mélység, a vasérc határozta meg. Klben-klben más és más nyomokat hagyva. • ZOLCZER- JÁNOS A szerző felvételei BÁNYÁSZNEMZEDÉKEK
