Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-24 / 12. szám

% ül'

összerezzent, ahogy váratlanul kt nyílt a kupé ajtaja, és a kétrészes, piszkoszöld függönyű 'üvegajtó ré- ^ benyomakodott egy nőfej. Moz- 'dulatából, ahogy fogta a félig nyiS

tt ajtó kilincsét, meg a hangnemé- <1, ahogy megkérdezte, van-e Üres hely, félénkség áradt.

Máskor egy nőszemély jelenléte esöppet sem zavarta. Ha egyáltalán bizalmas tudott lenni életében valakivel, azok mind ilyen félénken léptek a várótermekbe, az üzletekbe, vendégségbe vagy bárhová, attól tartva, észreveszi-e őket egyáltalán valaki, s megengedi-e, hogy beléphessenek ... Mint most ez az asszony is.

Ma ugyan szeretett volna egyedül lenni, mégis bólintott az asszonynak, hogy bejöhet. Aztán felállt, s bár kelletlenül, de segített felrakni a hatalmas bőröndöt meg a táskákat a csomagtartóba. Azt viszont már nem várta meg, hogy elhelyezkedjék a jövevény, behúzódott az ablak melletti sarokba, és kifelé bámult. Nem "akarta, hogy az asszony lássa fizimiskáját, mintha attól félne, hogy

Arcvonásai elárulnák gondolatait, a- melyek bizony nem éppen rózsásak. Már harmadik napja rágódott, viaskodott magában — azóta, hogy meg- fiapta a mostohája levelét. Azt írta, ^gy súlyos beteg, szinte magatehe- '^len, s szeretné legalább látni még Agyszer, utoljára...

Míg élt az apja, gyakrabban járt kaza, de halála óta már semmi sem húzta oda. A mostohaanyjával sosem 'értették meg egymást, sosem vonzódott hozzá, nem szerette — de a mostoha sem őt... Még ma is jól emlékszik rá, milyen kivételeket tett a saját gyerekeivel... Sem a szülői házhoz, sem a szülőfalujához nem húzta semmi, sőt, úgy érezte magát, mintha hívatlan vendég lenne odahaza... Előbb csak úgy ment el a városba ... dacból..., de aztán lassacskán megszokta a kőművesek vándoréletét. Az építkezés befejeztével odébbállnak, lakókocsikban vagy ideiglenes szállásokon hálnak, s hététől péntekig a tűző napon vagy a Ztmankós hidegben mászkálnak, 'szorgoskodnak az állásokon, szombaton és vasárnaponként pedig a cimborákkal egy üveg bor mellett verik a blattot — máriásoznak. Megszokta ezt az életmódot, szerette a munkáját, pénze is meg ideje is volt elég — még ha sok más hiányzott is... Így szokott ez már lenni. Van, 'amihez csak úgy magától hozzájut 'az ember, s van, amire sehogy sem tud szert tenni...

Ebből a megszokott körforgásból zökkentette ki a mostoha levele, a- melyet még a múlt héten kapott. Egy-két napig töprengett, mitévő legyen. Hol így döntött, hol meg amúgy, végül mégis csak elment az építésvezetőhöz, szabadságot kért, s újabb sor töprengés után vonatra szállt. Már kint az állomáson, az utolsó pillanatban vett egy csomag narancsot. Hadd lássa a mostohája: most, hogy ilyen beteg és magányos, már" nem haragszik rá a sok-sok gyerekkori bántalomért meg egyébért ... De továbbra sem hagyta nyugton a gondolat: ennyi év után hogyan álljon a mostoha elé. A sok keserűséget csak úgy egyszerűen felejteni lehet, szó nélkül át lehet siklani felette?

Gondterhelten vakarta meg a feje búbját, aztán mély lélegzetet vett, és félhangosan dünnyögte maga elé:

— Micsoda munkai

Az asszony zavartan köhécselni kezdett.

Erre felriadt gondolataiból. Egészen megfeledkezett róla.

— A munka, a gürcölés... Az még csak hagyján lenne... — szólalt meg 'az asszony. — Tudja, három kilomé tért kellett kutyagolnom a mezei ú ton, hogy elérjem a vonatot. A buszt elkéstem, más választásom nem volt, csak hát... — s a táskájából újságpapírt kotort elő, és gondosan tör'ül- getni kezdte a cipőjét. — Látja, csupa sár lettem.

Tekintete az asszony vaskos lábára siklott, amint hosszú szárú fűzős cipőjét tisztogatta, majd fokozatosan szemügyre vette az egész nőt. Jól megtermett asszony, pirospozsgás, szélcserzette arc. Tekintete végül a tömpe ujjain pihent meg, a- mtnt éppen a sáros papirost gyűrö- gette. A repedezett bőrű, bütykös ujjak látványa egyszeriben barátságos érzelmeket keltett benne. Az apja kezére emlékeztették, akinek keményen kellett dolgoznia földecskéjén, s örökké a mező különös illata lengte körül.

A sarat majd csak letörülgett — mondta részvéttel. — Az a fő, hogy nem késte el a vonatot.

Az asszony hálásan tekintett rá.

— Ha el nem alszom, kényelmesen utazhattam volna az autóbuszszál. De hát tudja, hogy szokott az lenni, ha utazni akar a magamfajta ember: előbb be sem tudja hunyni a szemét a nagy izgalomtól, aztán pirkadat előtt meg elalszik. Na de sebaj, a lényeg az, hogy nem késtem el a vonatot. 'A gyerekek ugyanis várni fognák, s ijedfákben még eat

hihették volna, hogy valami bajom esett.

Arra gondolt, milyen jóságos mama lehet az útitársai Nem röstellt ennyi matyóval cipekedni a mezei úton, csak hogy idejében eljusson a gyerekekhez, ha már várják. Egyeseknek megadatott, hogy nemcsak a gyerekkorukat aranyozza be az anyai szeretet melege...

— S messze laknak a gyerekei? — kérdezte rövidke hallgatás után.

— Ahogy vesszük: némelyikük jó messzire került, egészen Csehországba, de én most csak ide megyek Vágbeszterce JPovaíská Bystrica} környékére, ott lakik a legkisebbik, a MiSko a családjával. Évente néhányszor meglátogatom őket, viszek nekik egy kis hazait... Most is — mutatott a kosárra — levágtam két libát, gyönyörűek, szép kövérre hizlaltam őket, olyanok, mint a patyolat, ilyeneket biz" az üzletben nem kapnák. Aztán viszek egy kis diót meg gyümölcsöt is ... Mennék én többször is, ha mehetnék, de hát nem lehet, sok a munkai

— Én is arrafelé születtem, ahová megy — mondta örvendezve.

Az asszony rámosolygott:

— Szép vidék, még ha más is, mint a síkság. Tetszik nekem, bár nem tudom, megszoknék-e ott, annyi domb meg hegy között. Otthon valahogy magablztosabbnák érzem magam.

— Csak kezdetben hiszi az ember, hogy nem szokja meg sohasem — mosolygott —, de ha nincs más választása, mindent meg lehet szokni... Magam is már vagy a hatodik hellyel ismerkedem. Tudja, így van az, ha építőmunkás az ember. Ahogy végeztünk az egyik helyen, megyünk a másikra, új helyre.

S szinte észre sem vette, mesélni kezdte vándoréletét, a barátok kö zött töltött heteket, hónapokat, szom hatokat, vasárnapokat. Egyszeriben beszélhetnékje támadt. Belső kényszerből, mintha valami ösztökélte volna, hogy elmondja ennek az asz- szonynak még a bizalmas tűnődé seit is, a hosszú magányos éjszakákon miken rágódott magában, miközben a szemerkélő eső egyhangú an pergett a lakókocsi tetején, s öt ilyenkor rettentő vágy fogta el egy állandó otthon után, ahol mindig várná valaki, lenne felesége, jó, gondos, odaadó...

— Csakhogy olyanra még nem a kadtam — bökte ki végül még ezt is, aztán elhallgatott. Ogy vélte, már így is túl sokat beszélt önmagáról.

— Majd rátalál — mondta az asz- szony, s mosolygott hozzá. — Az én MtSkóm ts ugyanígy találkozott, vagyis... “ hőkölt vissza az asz- szony egy kicsit. — Szóval, MiSkó tulajdonképpen nem is a saját gyerekem ...

Csodálkozva nézett rá.

— Hát kiéi " kérdezte reke’dt hangon.

— A nővéremé. Nekem nincsenek gyerekeim — mondta csendesen, 'de aztán nyomban élénkebben folytatta:

— MtSko azonban olyan, mintha a sajátom lenne. Omaga is szokta mondogatni, hogy neki két anyja vanl Való igaz, sokat bajlódtam vele. Tudja, kicsi korától fogva én neveltem. Vierkát meg Jankát is, a testvéreit. A nővérem mindig betegeskedett, ma meg már egészen tehetetlen. Hogy is tudta volna ő felnevelni a három gyereket?! Az idegenen is segít az ember, ha teheti, hát még az édes testvérén?!

— Én meg azt hittem, hogy a saját gyerekeihez megy — mondta, s maga sem tudta, miért, szinte megkönnyebbült. — S nem szálka a férje szemében, hogy úgy a szívén viseli a nővére gyerekeinek a sorsát? Tudja, magam is tapasztaltam ehhez hasonlót a saját bőrömön, s attól kezdve megtanultam, hogy az ember legszívesebben a saját gyerekének ad, s nem veszi jó szívvel, ha abból az Idegennek is fut.

—I De hisz nekem nincs férjem! Magam gondoskodtam a nővéremről, törődöm a kis gazdasággal. Tudja, nem sok az egész, boldogulok vele amellett, hogy a szövetkezetben Is helytállók, a munkámban — nézett rá oldalról, és még hozzátette:

— K nővérem nagyon fiatalon ment férjhez, s hamarosan megözve- ggint. De már annak előtte, mtnd- fárt a gyerekek után megbetegedett, nem bírt járni. Hogy hagyhattam volna sorsára?

S nem bánta meg? — kérdezte lassan, bátortalanul, bár abban a pillanatban nagyon fontosnak érezte a kérdést.

Az asszony erre hirtelen felvetette a fejét:

— Miért bántam volna meg? — tiltakozott határozottan. — Ügy éltünk, mint egy család. S a gyerekek szeretnek engem, mintha a saját anyjuk lennék, hát aztán mi különbség van abban?

A beszélgetésük kezdetétől fogva most először tűnt neki úgy, mintha haragot vagy inkább kihívást tükrözne az asszony arca, de hát ez valóban csak úgy tűnhetett, mert az asszony a valóságban lehorgasztott fejjel morzsolgatta ujjat közt a gyűrött papirost, és halkan folytatta:

— Én, ha úgy hozná a sors, még az életemet is szívesen odaadnám értük. Hiszen úgysem kell az már senkinek ...

Szeretett volna felállni, odamenni hozzá, hogy a sok maltertól kimart, kérges tenyerébe vegye az asz- szony vastag ujjú kezét, megsimogassa őszülő, hullámos haját és valami szépet, magasztosai mondjon neki. De hát szófukar volt vllágéle- tében, nem hitt a nagy szavakban, inkább félt tőlük. Egy pillanatig töprengett, aztán kivett a táskájából egy narancsot, a legnagyobbat, komótosan lehámozta, gyorsan kettévette, úgy, hogy kifröccsent a gyümölcs pirosas dús leve.

—: Tessék! — nyújtotta neki a felét.

Az asszony nem kérette magát, elvette a narancsot és jóízűen beleharapott a húsos gyümölcsbe. Egy ideig nézte, ahogy eszik, aztán hirtelen kitört belőle a kérdés:

— Ha módjában lenne még egyszer döntenie, újra vállalná?

Az asszony elfordította a fejét:

— Miért faggat, miért kérdez ilyeneket? — szólt alig érethető szomorúsággal a hangjában, és bütykös ujjait nézte mereven.

A fülkében egyszeriben kínos csend lett. Hosszabb hallgatás után az asz- szony rászánta magát, hogy befejezze a gondolatát, miközben egyre csak a dologtól kérges kezét nézegette:

— Nem szívesen beszélek én erről. Az én életem folyása már csak ősze- rintük haladhat, az elmúlt évek járt útját kár lenne más irányba terelni. Így van ez jól.

Elhallgatott. Együtt hallgattak.

Lassított a vonat, a fékek éktelen csikorgásba kezdtek.

■— Hát akkor köszönök mindent — állt fel az asszony, hátára vette hatalmas kosarát, megszámolta a csomagjait, és leszálláshoz készülődött, de a kupé ajtajából még visz- szafordult:

Köszönöm a narancsot. Bizonyára a többi ts örömet szerez majd valakinek.

Vércse Miklós f.ordítása

ETELA FARKASOVA

A VONATBAN

MIHAIL ZOSCSENKO:

A TELEFON

xuujíiK, laKdbuniu.a «

tBlBÍont. Mert napjainkban, ugye, a gondokkal teli ember telefon nélkül olyan, mintha keze sem lenne.

Hányszor kényszerül telefonbeszélgetésre, vagy például arra, hogy valakit felhívjon. Igaz, hívnom egyelőre még nincs hová, de tekintsünk más szemszögből a dolgokra, mert ugye mégsem élünk a tizenkilencedik században. Ö, a tizenkilencedik századi Akkor még nem Is gondoltunk a telefonra, csak a gyomrunk berregett — az ürességtől. Ezt, kérem, tudomásul kell venni.

És ma, kérem, öt rubelért, mindössze öt rubelért beszerelik a telefont. Ha akarsz, telefonálsz, ha nem, hát nem. Senkit sem aggaszt. Fő, hogy a használati dijat fizeted. ,

Igaz, a szomszédokat eléggé elkeserítette ez a csodálatos találmány. Hiszen: „Lehet, hogy éjszaka Is csöng, az éjszaka meg azért van, hogy aludjon az ember, és ne telefonálgasson Ide-oda.“

De az én ártatlan telefonom nem hogy éjjel, még nappal sem csengett. Pedig én ünnepélyes keretek között minden munkatársamnak. Ismerősömnek átadtam a számot, kérve őket, hogy bármikor, bátran hívjanak föl. De mint később kiderült, rosszul szerveztem az egészet, mert a telefonkagylót csak ritkán emeltem a fülemhez. A telefonpénzt azért mégse dobtam ki csak úgy az ablakon. A közelmúltban telefonálnom kellett egy Igen fontos és érdekes ügyben.

Vasárnap volt.

Ülök a szobámban, unatkozom. Nézem a telefont, milyen szakszerűen függ a falon. Egyszer csak csöngeni kezd. Sokáig hallgatott, és most, mintha a falról akarna leröppenni. Bizony meglepődöm. Milyen gyönyörű hang azért a pár fillérért.

Óvatosan a kagylóért nyúlok.

— Halló, ki beszél? — kérdem.

—^ A telefon hívja önt — hangzik a válasz.

^—i Ml történt, kérem, ás ki van a készüléknét?

— rtt egy Ismerőse — hallom a választ. — Sürgős ügyben azonnal Jöjjön le a sarki vendéglőbe.

Hát, kérem, ez a telefon nagy előnye. Telefon nélkül hogy hívhatna az ismerősöm a sarki vendéglőbe, valamilyen fontos ügyben. Tolonghatna a villamoson, míg hozzám elér.

— Halló, és miféle fontos ügyről van szó, és ki az az Ismerős?.

Senki sem felelt, a készülék elnémult.

A vendéglőben úgyis mindenre tény derül ~ gondolom.

Felöltöztem. Rohanok a vendéglőbe. Minden asztal foglalt. Sehol egy Ismerős.

— Emberek — mondom —. elnézést kérek, ki hívott engem telefonon fontos ügyben?

Senki sem telel.

■ — No, ez kellemetlen — gondolom —, valaki Idecsal, és sehol semmi, csak a na.gy füst.

Leülök egy éppen megüresedett asztalhoz. Rendelek egy korsó sört. Elüldögélek valamicskét, gondolom, majd csak jelentkezik valaki. Milyen vicces az egész: senki sem jelentkezik. Megiszom a sört, fizetek és elindulok. Megyek haza.

És otthon, mintha leforráztak volna. Levegő után kapkodok. Kiraboltak Kl-ra-bol-takl Eltűntek a ruháim, két öltönyöm, villanyborotvám, rádióm, magnóm és egyéb apróságaim. Ugrok a telefonhoz, Feldúltan tárosá- zok.

— Halló, kisasszony, kapcsolja nekem sürgősen a rendőrséget. Kiraboltak. Szavamra, kiraboltak!

— Foglalt a vonal — hangzik a válasz a telefon- központból. Rövidesen újra próbálkozom. — Elnézést, meghibásodott a vonal. Lefutok az utcára, villamosra szállók. Irány a rendőrség. Jelentem, ml történt.

Azt mondják: — Kivizsgáljuk.

— Jó, vizsgálják ki, és telefonon értesítsenek — egyezek bele.

— Gondolja, hogy van időnk telefonálni? Mi kivizsgáljuk az ügyet telefon nélkül Is...

Nem tudom, hogy végződik ez az egész történet. Eddig még senki sem telefonált. De a készülék azért ott lóg a falon.

Fordította: Mázik István

LUDVÍK STÉPÁN:

RÖMD ELMÉLKEDÉS A FÉRFI ÉS A \'D K VPCSOÍ..ATARÖI;

A faluban senki sem vette komolyan. Minden áldott vasárnap így, egy csokorka virággal járt a faluban. Tavasztól őszig, amíg le nem fagyott minden.

Egyszer, régen, megállt és nézte, hogyan kapál a kiskertben. Nem szólt hozzá.

— Fiatalasszony, adok magának néhány szál rózsát. Ilyen virágai úgy sincsenek a kertben.

Dühbe gurult. Szélhámos. Virágcsokrot akar neki adni. Teli a kertjük virággal, kell neki talán az a fonnyadt gyom? Megtalálja Pavel, és még kételkedni fog, ugyan ki adhatta neki azt a szép csokrot. Most sem válaszolt neki, és még hátat is fordított.

A csokrot letette a kerítés terméskő padkájára, és tovább ment, üres kézzel és furcsa mosollyal az ajkán.

Mielőtt kilépett volna a kiskertből fogta a csokrot és a kert végében levő komposztrakásra dobta.

Csak évek múlva akadt meg újra rajta a tekintete. Ismét nyár volt, és ő megint gyönyűrü rózsákkal a kezében ballagott. Szép, különleges sárga színük volt, néhány meg lilába játszott. Ilyeneket még nem látott sehol, pedig Pavel tavaly egész Csehországból hozatta a rózsatöveket.

Elindult, és kijött egész az utcaajtőig. Sőt kinyitotta az ajtót, pár lépést tett Is az országút felé. És nézte, hogyan vonul el előtte mereven, peckesen az országút szélén, keze szoborszerűen kinyújtva. Az volt az érzése, hogy még a virágok Illatát Is érzi. Gyermekkorát Idézték föl benne.

Tekintetével követte. Az meg csak vitte a virágokat, amelyeket egykor neki szánt.

Jól látta öt. Ugyan már. A csavargó bejárhatja az egész világot, de társra nem talál, gondolta, és folytatta útját.

És hogy még sohasem volt köztük semmi, mondaná valaki. Fütyörészik a bolond, komédlázik a bolond, és bolond az is, aki nézi.

Ha nem fordítva.

Németh István fordítása

t