Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-24 / 12. szám

« Tavaly huszonhat (261) twlottja volt a Magas-Tát- nának, Idén is már hatan jöttek a hegyek közé utolsó útjukra. S talán egyiküknek sem jutott eszébe, amikor megpillantották az égbe meredő csúcsokat, amikor szivük megdobbant a csodálatos látványtól, hogy napjaik- -perceik meg vannak számlálva. A turisták, a Tátra szerelmesei nem és nem a- karják elhinni, tudatosítani, hogy a hegyek ugyanannyi veszélyt rejtegetnek magukban, mint szépséget e— mondja halkan az ötátrafü redl (Stary Smokovec) székház irodájában a Hegyi Mentöszoigálat igazgatója, Ondrej Mlynár.

Vannak témák, amelyekről évente írni kell! Témák, amelyeket sosem lehet csontig lerágni. Nem mintha meggyőződéssel hinném, hogy e riport következményeképpen holnaptól kevesebb lesz a Magas-Tátrában, a hegyek között az elővigyázatlanul, rossz felszere- léssen barangoló, legényke- dő, vlrtuskodó turista, hegymászó; de mégis, hátba ... És miközben a Hegyi Mentőszolgálat megnyerő modorú parancsnokával beszélgetek, érzem szavaiból, ő sem Igen hiszi, hogy intelmeit komolyan veszik majd az emberek, de a remény, a bizalom, a „hátha“ ott csillog a szemében: minden lehetséges eszközt igénybe kell venni, kipróbálni a veszély, a tragédia elkerülése végett.

— Az idei második halottunk például egy budapesti lány volt. Csoportos kirándulásra érkezett társaival a hegyekbe. A 2453 méter magas Nagyszalódi-csúcsot vették célba. Szép, napos idő volt, a Tátra csodálatos látványa egyre inkább kínálta, kellette magát. Az egyetemista lány nem tudott ellenállni a mind szebb kilátás reményében és egyre feljebb, egyre meredekebb, veszélyesebb terepre tévedt. Aztán egy óvatlan pillanat ban a völgybe zuhant: több mint nyolcszáz métáit Elke rülhette volna ő is a “or- sát, akárcsak a szerencsétlenül járt társai, ha alkalmi, utcai lábbeli helyett hegymászócipőt húz ha fi

gyelembe veszi a jelzőtáblákat, egy lépéssel sem tér le a hegyi ösvényről, a kijelölt útvonalról, ha Indulás előtt hegyi vezetőt kér (kérnek) tőlünk. Mert a mi munkánk nemcsak abból áll, hogy segítsünk a bajba jutottakon, hanem abból Is, hogy kijelöljük a veszélytelen turistaösvényeket, hegyi vezetőket biztosítsunk, felügyeljünk a sípályákon, a menedékházakban, és még

hosszan sorolhatnám. Télen is, de főleg nyár elején gyakran érkeznek a Tátrába diákok csoportos kirándulásra. Bizony sokszor az őket kísérő pedagógusok sem eléggé elővigyázatosak, odahaza nem készítik fel kellően a gyerekeket, ml mi mindent is hozzanak magukkal, amit a hegyekben nem nélkülözhetnek, s a túrákon se feledkezzenek meg a rájuk háruló óriási felelősségről. Épp ezért nem győzzük eléggé hangsúlyozni: a Tátra csodálatos, de a csodák élvezése közben se feledkezzünk meg a settenkedő veszélyről. Sajnos — mondja a parancsnok —, még az ilyen tragikus kimenetelű, óvatosságra intő e- setből sem okulnak az emberek, s az ótátrafüredi székházba naponta érkeznek a telefonbejelentések a balesetekről, a szerencsétlenül járt turistákról. A mentő- szolgálat huszonkét állandó és százötven alkalmi munkatársának szinte naponta akad dolga. Főleg télen ritka az olyan hét, hogy ne kellene összehívni egy-egy mentőexpediciót. A legutóbbi például este héttől másnap kora délutánig tartott. Két cseh hegymászó közül az egyik lezuhant a szikláról a völgybe. Épségben maradt társa a megszokott módon kért segélyt: az első percben hatszor kiáltott.

majd utána percenként egy- szer-egyszer. A közeli menedékházban „fogták“ a jeleket, onnan pedig telefonon értesítették a mentő- szolgálat ügyeletesét. Az a- zonnal felmérte a helyzetet, tizenegy hegyi mentőt hívott össze, s másfél órán belül elindult a mentőosztag. Sajnos, a két éve történt hellkopterszerencsét- lenség óta még helikopterrel sem rendelkezik a mentőszolgálat, így a nehéz terepen egy darabon slléoen, utána meg kúszva-mászva kellett előrehaladnunk. A mentést hóvihar és köd is nehezítette, s a völgyet, a- hová a hegymászó lezuhant, különösen körülményesen tudták megközelíteni. Nemegyszer maguk a mentők is életveszélyes helyzetbe kerültek, de a tapasztalt, hét- prőbás „hegyi medvék“ hajnalra megtalálták a sebesültet, sérült volt szinte minden porcikája. És mint mondták, a munka dandárja csak azután következett: a völgyből a meredek sziklákat megmászva biztos helyre kellett szállítani a sebesültet.

Miközben mindezt elmeséli, a mentésben részt vevő Anton Marec fiatal hegyi mentő, nyomatékosan hozzáteszi: — Nem kell túlbecsülni, -értékelni a ml munkánkat. Ugyanolyan szakma ez, mint a többi, a maga veszélyeivel és szépségeivel együtt. És az ember mentés közben mindig arra gondol: én is kerülhetek bajba, veszélyes helyzetbe, jól jön majd nekem is a segítség. Ilyenkor aztán fokozom a tempót, nem ismerek leküzdhetetlen akadályt, képességeim maximumát nyújtom. Sokszor, sajnos minden hiába: mire a helyszínre érünk, csak holttestet találunk, vagy a sebesült kórházba

szállítás közben hal bele s&tOléseibe. De még ilyenkor sem gondolok arra, hogy értelmetlen volt a munkánk, hiszen a segítségnyújtás végett meg kell tennúnk mindén elképzeihe- tőt, még a reménytelen helyzetekben Is: hátha épp most siker koronázza a mentést. Emberéletről van szó.

Karol Janlgával, akinek mindkét bátyja hegyi mentő, a Kőpataki-tötól elindulunk a Lomnlci-csúcs irányába, a tőle kicsit balra levő meredek sziklafal felé. Néhol derékig süppedünk a hóban, az alig egy kilométeres, fokozatosan emelkedő szakaszt jó másfél óra alatt tesszük meg. A sziklafal tövében az utolsó 80—100 méter közel nyolcvanfokos emelkedő. Hihetetlen erőfeszítést igényel számomra a felfelé kapaszkodás. Karolnak ez a terep meg se kottyan, mint a zerge, úgy szökell fölfelé. Már-már azt mondanám, álljunk meg, forduljunk vissza, nem megyek tovább, de egyre csak Anton Marec szaval járnak az eszemben:

^ Nincs ,lehetetlen.

Lógó nyelvvel alig bírom a levegőt kapkodni, még tíz méter, még öt, még kettő, még egy: végre elérem a sziklafalat. Itt Karol alkalmi bemutatót tart Főicsatolja bakancsára a szöges kapcsokat, előveszi a kis csákányt, vasmacskát, kötelet Bemutatja, hogyan kell megküzdeni egy merőleges sziklafallal, hogyan kell használni a szerszámokat, hogy lehet aránylag biztonságosan lépésről lépésre feljebb kúszni a jeges, havas, síkos sziklákon, s egyszer csak elkiáltja magát:

•— Zuhanok...

Eláll a lélegzetem. Viccel, Ijesztget, komolyan beszél? És a következő msodperc- ben már csak azt látom, hogy hátradől, testével távolodik a sziklától, és zuhan lefelé, szerencsére alig három-négy métert, bele a hóba. Alig tudok szóhoz jutni, amikor rám néz, és elneveti magát:

Megijedtél? ^ kérdezi, és már mászik is felém.

Szó, ami szó, elállt a lélegzetem. Később kiderült. Karol nem ugratott, valóban nem tudott megkapaszkodni, mert szöges bakancsa megcsúszott a jeges sziklán. Amikor elindult, feiméite a terepet, így tudta, ha leesik, hóba huppan, esetleg néhány tíz métert, ha gurul lefelé, komolyabb baja azonban nem eshet.

No, ebből elég, mondom, és máris indulunk visszafelé. Lefelé játszi könnyedséggel vágtatunk, alig tíz perc múlva már a kőpataki menedékházban vagyunk. Ruhámból csavarni lehet a vizet. Igaz, rohantunk azért is, mert kergetett a sűrű, szinte átláthatatlan köd. Mire becsuktuk magunk mögött az ajtót, már a környékre telepedett, alig lehetett tíz méterre látni.

A tűzhely mellett elgémberedett tagjainkat melengetve beszélgetünk.

Karol, eredeti foglalkozásod gépkarbantartó, és csak hobbiból vállalsz hétvégeken szolgálatot, és szintén csak önkéntesen kapcsolódsz be, ha hívnak, egy- -egy mentőexpedícióba. Egy fillért sem kapsz ezért. Miért csinálod?

Karolt váratlanul éri a kérdés. Hogy lehet ilyet kérdezni? — olvasom le arcáról.

í—I Szeretem a hegyeket, meg emberek vagyunk, segítünk a másikon, ha bajba jut, vagy nem...?l — mondja.

Egy-egy veszélyes helyzet, akció sikeres lebonyolítása után még sosem gondoltál arra, hogy többé nem indulsz útnak, nem vállalod többé a kockázatot?

— Hazudnék, ha azt mondanám: nem. Éreztem már félelmet, s egy-egy veszélyesebb akció után, főleg kezdetben, hazafelé mormolgat- tam magamban: elégetem a felszerelést, többé még dombra sem mászok tel, de mire hazaértem, újra átgondoltam mindent, és másnap, harmadnap újra nekivágtam. A mi munkánkat, a hegymászást csak elkezdeni lehet, abbahagyni nem. És amint már mondtam, jól jön a segítség az arra rászorulóknak.

(Ezt a saját bőrömön is tapasztaltam. A mentőszolgálat parancsnoka a Hegyi Mentöszoigálat egyik állandó munkatársa, Gejza Hák után küldött, 6 majd elmond, megmutat mindent. Kimentem hát Gejza Hák után a Kőpataki-tóhoz, de enyhén fogalmazva szóba se akart velem állni.

— Újságíróval nem tár- gyalokl — hárított el. Már- -már Indultam volna vissza, amikor megérkezett Karol Janlga, készségesen és mindenben a rendelkezésemre állt. Köszönet érte.)

— Ha fönt ér a köd, akár estig is kereshettük volna a visszautat — mondja búcsúzóul, s én megint nem tudom, hogy viccel, vagy komolyan beszél. Sebaj, gondolom magamban, most már biztonságban vagyunk. És Lomnic felé tartva, a lanovkán ülve minduntalan az jár az eszemben, nem sok hiányzott, hogy belekeveredjek egy igazi mentőakcióba — mint ,,áldozat“.

Vagy csak innét, ég és föld között lebegve tűnik úgy?

ZOLCZER (ANOS

Hegyi medvék szolgálatban

Történetek

A buszban két férfi beszélget mellettem. Akaratlanul is hallom szavaikat:

— Dél körül gyere. A mester tizenkettő előtt jár ebédelni, fél egyig nincs ott. Ml akkorra már kikészítjük a cementet, a csöveket meg ami kell. Rumot meg vodkát hozzál, azt isznak a fiúk. Két-két üveggel egyikből is a másikból is. Engem keress, és légy pontos!

— Pénzt is adjak?

— Elég a pia, no de ha akarsz, egy százast is mellékelhetsz. Nem haragszanak meg érte. Gondolnom kell a jövőre, hátha még szükség lesz rájuk. Építkezel, jól jöhet még ez-az. Hát, akkor holnap várlaki

A Uagas-Tátra szállodáiban a pincérek hajlongnak a vendég előtt, legyen a kedves belföldi vagy külföldi. Szinte kivétel nélkül tudnak németül, magyarul. Nemcsak részletesen elmondják, mit tartalmaz egy-egy fogás, de 'jó étvágyat is kívánnak, majd amikor távozik a vendég, tudakozódnak: fz- lett-e az ebéd, a vacsora, elégedett-e a vendég, és azzal búcsúznak, legyen szerencséjük máskor is. Pedig igazán nem kell attól tartaniuk, hogy mogorvaságuk, kevésbé udvarias magatartásuk miatt holnap más szállóba költözik a kedves vendég: minden hely foglalt már hónapokkal előre. Tudják, ml dukál, panaszra igazán a legkényesebb ízlésű- eknek sem lehet okuk. Aztán a kedves vendég, a turista búcsút int a hegyeknek, le- vlUamosozik Poprádba, hogy onnan a vasútállomásról hazainduljon. Van néhány perce, szeretne enni, inni valamit, útravalót vásárolni. Betér az állomás éttermébe — amely koszos, bűzös, szűk, minden hely foglalt —, majd néhány lépéssel o- débb benyit a kocsmaszerű büfébe. Az pedig olyan lát- nányt nyújt, mintha épp néhány perce ért volna véget valami kiadós csetepaté, kocsmai rumli. Azért mégis ódáién a pulthoz, üdítőitalt kér. Csak Pepsi van. Lát a- zonban a polcokon különféle dzsúszokat, kér hát két decit, de: „Két deci nincs, csak dobozostul áruljuk.“ Kér szódát, az meg meleg, ihatatlan. És a kedves vendég szomját nem oltva távozik, vagy lemond antialkoholista ambícióiról, és sört, bort, pálinkát kér, mert abból aztán van annyi, ameny- nyit csak szem-száj megkíván: fél deci, egy deci, két deci, fél liter, egy liter ...

Már csak a felirat hiányzik a bejárat fölött: Ki itt belépsz, igyál alkoholt! (U- tóiratként: gyerek, felnőtt egyaránt.)

Villamos. Egy középkorú férfi alaposan a lábamra tapos. Észreveszi. Rám néz, de azt sem mondja, hogy bú. Elfordul, néhány lépéssel odébb megy. (Az eset gyakorisága x-szel sorozható.)

Vásárolok. Egy filléres jegyzetfüzetet. Fizetek. Az elárusítónő:

—> Köszönjük szépen, viszontlátásra!

Szinte a földbe gyökerezik a lábam: ilyen is van. Emberszámba vett. Ezt az elárusítónőt megjegyzem magamnak.

Csöng a telefon. Felemelem a kagylót: „Y. ott van?!“ Se jó napot, se bemutatkozás, se kérem, se legyen szíves. Legszívesebben azt mondanám neki. nincs, de nyújtom Y-nak a kagylót.

Z. h