Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-17 / 11. szám

A bban ai évben szögez- ték fel a negyvenedik házszámot, amikor a tanyára kerültem. Mifelénk aztán alaposan keverték a fogalmakat, mert az egyhá- zas mezei portákat pusztának mondták — valamikor rangot jelentett a majorokat pedig tanyának.

Rókásrét kívülről takaros kis helynek látszott, gondoltam, pihenek benne egy- -két hónapot, aztán odébb- állok.

— Begárgyultál? — néztek rám a haverok. — Tudod te egyáltalán, milyen belülről egy tanya?

Tudja a fene, gondoltam, éppen azért lesz jó.

Egy svábnál szálltam meg. Azt mondták, rendes ember, csak vert a feleségét. Mit bánom én, mit csinál a feleségével, kifizetem neki a havi nyolcvanast, és több közünk nincs egymáshoz.

A parasztot Eolknak hívták, én gazdának szólítottam. Edzett pasas volt, hajlott tartású, de izmos. Ha akart, tudott dolgozni, viszont az udvarával nem sokat törődött. A többiek röhögtek rajta, is józan megfontolással a hatalmas szégazdaság is adott bőven. Sokszor fél napokat elbóklásztam a határban. Alig pár hét elteltével már tudtam, kihez melyik nyelven közeledjek. Ogy éreztem befogadtak.

Kari úr néha jó kedvében meginvitált egy kis bogyópálinkára. Sosem főttem rá, miből kotyvasztja, bár nem állítottam, hogy rossz lett volna. Ilyenkor kisuhintotta a lapot az asztalra, és nagyot rikkantva bejelentette: máriást

Az asszony is közénk ült. Ügyetlenül, szinte lagymatagon tartotta kezében a lapot, de ésszel játszott. Egyszer még föl is kacagott, a- mikor többet nyert. Lopva mustrálgattam. Hülyén csinálhattam, mert mind a ketten észrevették. A nő elpirult, Fritz pedig azt mondta:

— Ha megkívánod, néha kölcsön adom.

No hiszen, ez faramuci helyzet. A gazda talán próbára akar tenni? Mikor elköszöntem, Jana is kezet a- dott. Puha, ingerlő volt a tapintása. Ügy éreztem, az egész testét a tenyerembe rakta. Folk marka érdes

hárítottuk, s befejezettnek tekintettük a munkál.

— Te szent vagy. Tornász — szorította meg a karomat Folk. ■— Ugye, fanka, szent ez az ember?

Először nevezte előttem a feleségét fankának. Fényes szemű este tekintett ránk. fó lett volna még egy ideig kint lenni. Nyoma sem látszott az ilyen tájt megszokott nyirkosságnak. Körülvett az asszonyt kínáló meleg puhaság. Ahogy csoszogtunk befelé, irtóztam a bamba máriástól. Kijelentettem, hogy megyek a kocsmába, később meg dolgozni fogok. Nem volt semmi írnivalóm, soha nem is szoktam késő estére hagyni. Lefekvés e- lőtt inkább rádlózgattam, olvastam, vagy csak bámultam hanyatt fekve a plafont. Folk velem tartott.

Ha együtt ültünk a rozoga vendéglőben, sohase távoztam a gazda előtt. Tudtam, hogy röhögnek rajtunk. Fritz direkt élvezte a helyzetet, és néha tizenegyig is elkártyázgatott. Utáltam a sört. Ha többet ittam, keserű epe böfögött fel. Inkább fröccsöt rendeltem. Gusztustalan volt a vastag falú po. i i^————i——

CSICSAY ALAJOS

MAGÁNÜGY

rűskertekbe szőlőt kezdtek telepíteni. A legfinomabb oltványt.

Folk, mint afféle gyerektelen negyvenes, az asz- szonyt elhanyagolta. Azt beszélték róluk, hogy addig jól éltek, míg Jana össze nem szűrte a levet a tanítóval. Cseh volt mind a kettő, talán ez is volt az oka.

A tanító később megnő- tült, el is költözött jó mesz- szire, Jana pedig tűrte, hogy Fritz, ha kedve támadt elnáspángolja. Egyébként Folknak Kari volt a neve, de mindenki Fritznek emlegette. Némelyek szembe is. Nem haragudott érte. Különben ritkán lehetett kihozni sodrából, az asszonyt sem hiszem, hogy haragból ütötte, inkább megszokásból. Néha térült-fordult a konyhában, s ha nem úgy jött ki a lépés, ahogy gondolta, lekevert egyet Janának. A nő nyikkanás nélkül odébb- állt, és Fritz végezhette a dolgát.

Sokat töprengtem rajta, honnan tudják mindezt a tanyán. Jana soha senkinek nem panaszkodott, Folkról sem gondoltam, hogy ilyesmivel dicsekszik. El sem a- kartam hinni a szóbeszédet, míg magam nem győződtem meg róla. Nem kíváncsis- .kodtam én, csak valami fűszerféle kellett a vacsorámhoz, mikor rájuk nyitottam.

Fritz ezután mogorván elkerült, és Jana is lesütött szemmel osont el mellettem, mindaddig míg a gazda meg nem tudta, hogy beszélem a nyelvét. Igaz, 6 is jól értette az enyémet, csehül és szlovákul is perfekt beszélt. Nekem jól jött egy kis idegen szó, úgyis attól tartottam, hogy gyakorlás nélkül sokat felejtek. Bár Folkkal nem éppen Irodalmi szintű vitákat folytattunk, még a szakértőnek is nehezére e- sett volna beszédét valamiféle akcentusba besorolni, de azért német volt az, a- mlt gagyaráztunk. Engem ettől a naptól kezdve Tornásznák szólított, ami természetesen később rám is ragadt.

Napközben szent csOndes- ség lengedezett a ritka házsorok között. Az utcák vastagon porosak voltak, vagy pedig tengelyig ért a latyak. % két halmazállapot közötti átmenethez alig kellett pár éra. A talajmintákat tanulmányozva, szinte minden neme föllelhető volt a termőföldnek. Folk kertje például igazi jó vályog, az alsó rétege pedig lösz. A többieket ts megvizsgáltam sorjában. Szóval nem kellett tétlenül- ücsörögnöm. Tennivalót a

volt, porózus, mint a salakbeton. — Az ajtót nem muszáj mindig bezárni — mondta, és bántón utánam röhögött.

A pincében több éves kukoricacsutka gyülemlett. Az alja már olyan volt, mint a fűrészpor, s ha kitártam az ablakot, és déli szél fújt, a szobát ellepte az egérszag.

November elején, közvetlen mindenszentek után, szóvá tettem a gazdának:

— Ha nem hordjuk ki alólunk a. törmelékét, télén megzabálnak bennünket a férgek.

F él nap takarítottunk. Fritz lapátolt a kosárba lent, én szedegettem fel a lyukon át, Jana meg öntö- gette az udvar közepére. Közben botokkal csapdostuk agyon a rengeteg rágcsálót. Az asszony élvezte a dolgot, mert közben sikongatott, és szaporán emelgette a szoknyáját. Fene belé, mérgelődtem, formás lába van. Fritz néha kikönyökölt az ablakon, és egykedvűen nézett bennünket. Este meggyújtottuk a máglyát, és áhítattal körülállták. Még mindig iszkoltak belőle az egerek. Ha égett a szőre, eltapostuk, a veszélyteleneket futni hagytuk.

— Utoljára akkor láttam ilyen szép tüzet, mikor a mieink itt jártak — sóhajtott fel a német. Megborzongtam. — Éppen itt, hatalmas lángok lobogtak — mondta élénkebben. A fiúk harmonikáztak, sört ittunk, és kolbászt sütöttünk nyárson. Még éltek az öregjeim. Apámat soha nem láttam olyan boldognak, mint akkor. Aztán minden elmúlt. Csak egy pillanatig tartott az egész. Érted, Tornász? Minden csak egy pillanatig tart. Hogy az az úristen... — A szeme élesen villogott, féltem, hogy megint megüti az asszonyt, de ha most megteszi, beleszúrom a villát, Istenemre, keresztüldöföm. Eddig teljesen ismeretlen érzés lobbant föl bennem.

A feszültség csak egy percig ha tartott. Rengeteg volt mégis. Izmaim nehezen ernyedtek. Néztem a parazsat lassú hlggadással. Miféle állat lehet ez a Folk? Közte és az asszony között álltam. Mi lenne, ha mégis megpróbálnám? Azt mondják, a cseh nők ebben nem olyan körülményesek. Zagyva gondolatok tülekedtek bennem. Ökörségl Dorongol- tam le magamat. Mindig u- táltam az emberek beskatulyázását.

A hamut leOntöztük vízzel, száraz udvarseprűvel összehárban, de a sörnél elviselhetőbb.

— Látta már a plakátot, mérnök úr? — intett fejével a fal felé Kall, a kocs- máros.

— Miféle plakát ez? — próbáltam betűzgetni a füzetlapra írt dülöngő betűket.

— Katalin-bál lesz, hagyományos.

Értetlenül bámulhattam, mert nagy lendülettel magyarázta, hogy a' csurbeszt a kultúrházban rendezik, ahol én még sosem jártam. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik. Ismertem az épületet, de azt hittem, magtár vagy ilyesféle. Még hogy kultúrházi Különben nem sokat törődtem a bállal.

Ogy pár nappal előtte, mikor hármasban hallgattunk Folkék konyhájában a kártya mellett, a gazda hozta szóba:

— Remélem fordul egyet a táncban a háziasszonnyal, Tornász? — Ezt úgy mondta, mintha azon morfondírozna, miképpen párosítsa a lapokat. Az asszony térde hozzám ért. Tálán ő is megrándult, mint én. Mogorván néztem a férfira. Már megint kezdi a ganaj, dühöngtem magamban. Engem nem nyír ki ez a sváb, az hétszentség, előbb én verem szét a pofáját, szorítottam össze az ajkam. Jana lassan elhúzta a lábát, alig észrevehetően, ám úgy v,éltem, mintha előbb enyhén az e- nyémhez nyomta volna. Ártatlan szemmel pillogott a markába.

A bálba külön mentünk. Szándékosan előbb Indultam, mint ők. A magtár körül már őgyelegtek az emberek, szinte az egész tanya kivonult. Apraja-nagyja össze- gyülemlett. Bent a koszos falakról krepp-papír cafran- gok csüggtek csokrokban. A zene nem ts volt éppen rossz. Ami a legfontosabb, tartották az ütemet. Körben kecskelábú asztalok állták, a fái mentén hosszú padok. A kocsmáros fehér kötényben, két-három segéddel sürgölődött.

— Parancsol, mérnök úr? Külön vagy a háziakkal foglal helyet?

— Ahol jut — hárítottam el a nyájas udvarlást.

— Kérem, kérem — szabadkozott.

fó lenne a pultnál meginni valamit, legalább a kedvemet hozza meg. Nagy magabiztosan beállítottak a vezetők is. Az intéző maga mellé invitált. Nem sok közünk volt egymáshoz, függetlenített beosztást kaptam,

sőt, még az Igazgatóságnak is csak formálisan tartoztam felelősséggel. Azért most jól jött a meghívás. Egész este iddogáltunk, füstöltünk, hallgattam a fortyogó problémákat, s valahogy nem izgatott az égvilágon semmi. Nyugodt maradtam, és jól éreztem magam.

— Tudja, sokféle ember összeverődött ezen a mi kis tanyánkon — tudálékoskodott a csontos képű hosszú könyvelő. Érdekes, hogy szinte néven ismertem mindenkit, csak éppen nem érdekelt, hogy kinek mi a beosztása. Itt vettem észre, hogy mennyire differenciálódik e nép.

— Ha Folkot és a rokonait is figyelembe veszem

— folytatta a vékony ember —, 5 ugyanis német — súgta bizalmasan. — Tudja, hány nemzet fial élnek e tenyérnyi földön? És látja, mégis megértjük egymást.

— Mi van ezen csodálnl- való? — kérdeztem.

— Semmi, semmi, csak mondom — fészkelődön. Közben kortyolgatott is. — Tudja, hogy magát mi egy kicsit irigyeljük? Jó közeire került a szépasszonyhoz.

— És bizalmasan meglökdO- sőtt a könyökével.

Odébb húztam a székemet.

A teremben egyre fokozódott a ricsaj. Az emberek ki s be járkáltak. Az ajtó fölött, ha kinyitották, mint istállóból, özönlött a pára kifelé. Itt-ott hangosabban szóltak egymáshoz.

— Jó lett volna értesíteni a rendőrséget — jegyezte meg az intéző. — Ilyenkor mindig akad egy kis csihl- puhi. Bár nem veszélyes.

Nem is sokára odarohant hozzánk a ,parádés kocsis“.

— A Fritzet abriktolják — kiabálta.

— Miért? — emelkedtünk föl.

— Megsértette a Petőczöt

— lihegte a fiú.

Kitódult az egész gyülekezet. Petőcz, egy behemót rakodómunkás, agyba-főbe ütötte Folkot. A német részeg volt, és már a földön fetrengett. Megbőszült ellenfele még ott ts rugdalta, nem válogatta, hol ért.

Senki sem lépett közbe. Valahol közel a kerítés mellett nyavíkolt az asszony.

— Elég leszi — szólt hangosan az intéző.

A verekedés abbamaradt.

— Ez magánügy. Mindenki menjen vissza a teremhet — rendelkezett tovább.

Az emberek bementek. Némelyek a dühöngő Petőczöt nyomdosták le a székre.

— A fajtámat szidta. A fajtámat, a mocskos — szűrte a foga közt. és zakója ujjával törülgette homlokáról a verítéket.

Folkot a hátamon cipeltem haza. Mintha ravatalra fektetném, elsimítottam őt a konyhai heverőn. Jana nem sokat törődött vele. Pokrócot terített rá, vizes rongy- gyal letörülte arcáról a sárt. Megállt velem szemben, mint aki az örökkévalóságból jött, és most, ebben a percben elérkezettnek vélte a pillanatot. Igen. Most, most kell megállítani az időt, ha rövidke órára is, aztán mehet minden tovább a maga útján. El kell innen vinnem ezt a csábító puhaságot, legalább legyen miért Irigyeljenek. És 0 jön velem, át a szobába, ahová eddig csak külön-külön léptünk be. S ott e találkozásból, mint színes pamutgombócra szépen egymás fölé, vékony rétegekben feltekeredik egy lila emlék, amelyet idővel le és fel lehet gombolyít- gatnt ezer változatban.

Egy mozdulat felé, átfogom vékony derekát, és himbálózó melleit magamhoz szorítom. Hiszen csak erre vártunk mind a ketten. A nő óvatosan az urára tekintett, és maflán elmosolyodott. Biztonságban érezte magát.

Olyan volt ez a pillanat, mint mikor a gyerek aranyhalat fog. Iszapból kikotort jó húsú, nyálkás compót.

„Te hülye ágrólszakadt liba — néztem őt megvető szánalommal, és azon az éjszakán is bezártam magam mögött az ajtót.

ALMAsi ROBERT: Anya gyermekével

PAVOL KOYS:

SZERES'

Gyengéden szeress, olyan friss szerelemmel JÖJJ felém, mint mikor havas pelyheket hoz a cseresznyefákról a szél.

Végtelenül szeress, vezess, mint a kékszemű csillagok. Nem rettegem a vak végtelent, ha a te szerelmedben bízhatok.

Szörnyen szeress!

Az édeskés szerelem nem kell nekem A te kegyetlen szenvedélyedbe temetem egyetlen életem.

NÉZLEK

ügy vizsgálgatlak most magamban, mintha csak lehetne nélküled lennem, s rég nem lennél minden szavamban, a véred nem buzogna bennem.

Nézégetlek most messziről, s kutatgatom tudatom mélyén, elképzelem azt az Időt, amikor te még nem Is éltél,

de Ilyen kor nekem nem létezett.

Az őshegyek mélyére lapultan vártam, napos kalászom, beértedet, míg hajad szikráiból klgyúltam.

SOHA

Az emberek közt nekem soha ne vessz el. Sok mindenben hasonlítunk egymásra, bár mindenkinek más a származása.

El ne téved) az arc nélküli tömegben!

Míg szemed tükrében látom az arcom, mindaddig vágyaim célja leszel te, míg szavaid belépnek a szívembe.

Nem a fülembe. Azt tudja minden asszony.

El ne tévedj az ember-rengetegben.

Énedtől legyen hangos minden lépted.

Az új hold már Jobb napokat ígérget.

Az idő száraz ágai közt ne vessz el!

VEr.EÍ)

Veled vagyok örök.

Veled Ömlők bele a kőbe.

A világmindenség veled van tele.

Egy csóknyira, egy karnyújtásnyira van tőled a hold s a te tüzedtől hévül.

Veled a füvek őskorába rejtőzök meztelenül.

Veled veszélyes szorosok, sziklák s a szégyen késel közt is átmegyek.

Az édenkert almáinak a titkát megfejteném veled.

Veled osztani meg mint a sorsot a mindennapi kenyeret.

Ha nem lehet veled ellobognom, legalább együtt Izzani veled.

Észrevétlenül belépni veled a szivárvány ébredésébe, benne fürdik szelíd, hű szemed.

Veled csak én s már senki más, soha senki.

Veled s érted bűnösnek lenni.

kulcsár TIBOR fordításai