Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-10 / 10. szám
B M tél beálltával, amikor a Kafók befagynak a révben, a városban rékedt hajósok úgy hintik szanaszét a betegség csíráit, hogy a helybeli orvosok menten ijedt, a valóságnak ellentmondó cikkezésbe kezdenek, s úgy tűnik, hogy a kikötővárosban tombol az egészség. November hozta a fagyot, amely azóta is tartotta magát, de valami megváltozott az idei télben, pedig a cinke most is huncutkodva hullatta nyakamba a zúzmarát, a hőmérő és a frissen készített fényképek is a tél hamisítatlanságáról példázódták. A város hó alá rejtette nagyja szégyenét, mégsem volt képes idézni azt a világot, amelyből ugyan mindenkor a sok apró villanyégőtói és aján- dékvárástól csillogó gyermekszem lát a legtöbbet, mégis visszavágytam azt a számomra elveszett világot — vagy tálán nem is azt —, vágyakozásom szinte kötelező volt. Hiányzott valami a télből, s belém hasított a felismerés, hogy ez az évszak hamarosan a fűtési és egyéb gondokat jelenti majd, azt, amit apámnak és a szomszédnak, mikor úgy december közepe táján, egy vasszínű reggelen hosszan járatják az ablak alatt a kocsi motorját, míg ők odabent a konyhában egyetértő hallgatásban iszogatják forró teájukat, aztán együtt Indulnak el valamerre, hogy délutánra megérkezzenek a fenyőfákkal, egy fél disznóval, különböző nagyságú csomagokkal (rénszarvasokat, behavazott tájat ábrázoló. csomagolópapírban), néhány kanna fűtőolajjal, de az ember megérzi, hogy ebben a gondoskodásban egyforma szerepé van a csomagoknak és a fűtőolajnak, a fenyőfának és a fél disznónak, sőt, hogy ez a szerepük valahol apám pénztárcájának rekeszeiben formálódik. Még jó, hogy hihetem: évek múltán, a történetek emlékké válásának folyamán az idei tél is valamiféle ábrándos tartalommal telítődik majd. ’Állandóan fagyott. Megjegesedtek, szinte törékennyé váltak az ágak, és úgy tűnt, hogy a kerítésdrótok, de még a hangok is. — Éppen csak vágyaim izzattak egyre hevesebben. Ilyenkor, mikor a hajók befagynak a révben, a környék minden valamirevaló örömlánya a Hét Matrózban üti fel tanyáját, ahol aztán a hajósokkal egykettőre végére járnak a kapcsolatteremtés és üzletkötés minimálisra. egyszerűsödött formaságainak. Azért van úgy, hogy másnap a- molyan városszéli hercegnőknek öltözve láthatja őket viszont az ember, amely látványtól úgy érzi magát, ahogy a krokodil érezheti, mikor a tátott pofájában laknak jól mindenféle jöttment verebek ... Képzélnivaló, mit éreztem ott, a vendéglővel átellenben, a korlátnak támaszkodva. Lehetetlen volt észre nem venni, hogy ki megy be a szem- — közti üvegajtón, és kik távoznak u- gyanonnan. Egy idő óta rosszat tett nekem minden női csípő látványa, hiszen ringásuk mások számára volt ígéretes. Mindezeken túl a végső ha- táridő is közeledett: tizenhetedik születésnapomig férfivá kellett ava- tódnom, mert — ezt nem én találtam ki — később már minden jóvátehetetlen. Haverjaim, a korosztálybeliek példája lebegeH előttem. Partnernő nélkül — hiába is szépíti a dolgot akárhány orvosi könyv — örökre gyerek maradtam volna. Míg válahányadik — első száz közül való — cigarettámat szívtam, azalatt is két, hirtelenjében összeboro- nálódott párocska hagyta el a vendéglőt. A hó úgy ropogott a talpuk alatt, hogy kész irigység volt, hallgatni. Határoztam; cigarettám csikkje már a Hét Matróz lábtörlőjének rácsai közt hamvad el. Odabent a mesterséges jókedv ritka légköre fogadott. Pejembe szállt a levetett bundák álól áradó illat. Az alkalom egy szabad ülőhely valóságában kínálkozott az egyik a- laposan kimázolt portéka mellett. Nem ismertem eléggé a fajtáját, tapasztalatlanságomban tehát bármiféle meglepetésre számítanom kellett. Nem volt szabód meglátnom az arcára feltapasztott, álarcnak is beillő, ujjnyi vastagságú festéket, és szavaiban sem volt szabad keresnem semmiféle tartalmat. Helyet kértem. A szépség megrázta a fejét: — Nincs rajzszög az ülőkén — mondta, majd cigarettát tartó kezének kisujjávál kelletlenül félrehúzta szeme elöl hosszú, túlfeketített haját. Ügy éreztem magam, mintha váratlanul szét- lebbent volna előttem a függöny, és egy. pódiumon álltam volna, -zsúfolásig telt nézőtér előtt. Zavaromban el- dádogtam az erre az alkalomra kiagyalt mondókámat arról a hajósról, aki a messze távolban hagyta szülőházát, annak lakóit és emlékeit — most, amikor az ünnepi hangulat úgy van benne a levegőben, mint a hajókürt hangja, amelyet sohasem tudatosítasz, ha szól, de tudod, hw az imént szólt, és hamarosan ismét szólni fogi.. — Ez szokásod? — kérdezte a szépség. — Micsoda? — kérdeztem. Hogy ilyen meghatókat mondj a leányoknak? ''-i Hát... no nem, ez csak úgy kínálkozott. — Tényleg, szoktál nekik udvarolni? Kiknek? , A leányoknak. Hogyan szoktál? Azt hiszem, sokféleképpen... Mikor hogyan... Tudod, a legtöbbjüknek sehogy sem kell udvarolni. Nekem sem szükséges. Eszemben sincs, csak az ember nem Ülhet szótlanul a kiválasztottja mellett. Mennek a dolgok udvarlás nélkül is, nincs igazam? — mondta helyettem. — Igen, hogyne, ez az igazság. Megy minden, mint a karikacsapás ... =— Az biztos, hogy ném csak rajtam múlik. ■— És ha arra támadna kedvem, nekem tudnál udvarolni? ■— Arra mérget vehetsz. Mi lenne, ha most az egyszer nem innánk semmit, hanem elmennénk ...? Valahova... ki ... — Jó. Pedig azt hittem, hogy ma megint kedvemre pezsgőzhetek — mondtam. — Mondd, hány éve járod a tengereket? Neked aztán jó lehet. — Én csak a Dunán ... De egészen föl, aztán megint le, egészen... a- összeráncoltam a homlokom, s egy tömör füstgomolyt pöffentettern az arcom elé, mikor ezt mondtam. A leány felállt, megigazította feszes, csizmába gyűrt nadrágját, úgyhogy rajtam áram futott végig. Nem akartam elhinni, hogy ennek a bámulatos testnek valóban néhány alkalmi Szólam lenne az ára? Kifelé indultunk, ő mellettem lépdelt, önkéntelenül is felötlött bennem, hogy azok közül a dolgok közül, amelyek örömöt szerezhettek volna, sokszor az apróbbakra sem került pénzem, most pedig mindössze az elhatározásomon múlott, hogy velem egyetértésben, itt tipeg mellettem vágyaim netovábbja. — Akkor most merre tartunk? — kérdezte. — Választhatsz. — Biztosan volt valamilyen elképzelésed? Nem leplezhettem tovább, el kellett mondanom, hogy életemben háromszor, ha voltam hajókirundulá- son, s az minden kapcsolat, ami a hajókhoz fűz. Azt is el kellett mondanom, hogy felvett szerepemmel mi volt a szándékom. A szépség belém karolt, s azt mondta, hogy örül ennek a fordulatnak. — Talán még jobb is, hogy ez derült ki — mondta. — Ne bámuld a cipőd orrát, nem haragszom. — Nem kell elmennem? — kérdeztem. — A hajósok ilyet sohasem kérdeznek. ■— De most már tudod, hogy nem vagyok az. —‘ Elmehetnénk a manzárdszobá ha — szavai bevilágították az utat. amely a kacsalábon forgó mánzárd- szobán keresztül a mennyországba vezet. Egy pillanatra megtorpantam, s össze kellett szedni magam, huu leküzdhessem rémegésemet. A lengőajtó előtt álltunk. Az újonnan érkező vendégek nyomában izgalmas titokzatossággal telített hideg levegő nyomult be. — Vagy talán máshová szeretnél? — kérdezte. — Nem ... csak úgy képzeltem, hogy a szálloda az a hely, amelyben szó nélkül meg lehet egyezni. — Már nem vagy hajósi — figyelmeztetett nevetve. Én hallgattam átható, kellemesen telített nevetését, amely nevetés az utcán kissé elenyészett, amitől egyúttal mintha bizalmasabbá vált volna. , — Egy manzárdszoba szerintem is kellemesebb lehet, meghittebb ... — Az emeleti mozit hívják így. Még sosem hallottad? — mondta. Behunytam a szemem, mintha azzal védekezhettem volna a csalódás ellen, ami nem is volt olyan, szörnyű, sőt egy kissé megkönnyebbültem. Megértettem, hogy mulasztásaimat és eddigi vonakodó magatartásomat nem tehetem jóvá egyetlen bátor nekirugaszkodással. ■— Mindegy — folytatta —, látom, mi oda nem megyünk... Talán sehová. Aztán elindult. Lassan lépdelt,, lába alatt fájdalmasan csikordult a hó. Rádöbbentem, hogy magamat sajnálom, miközben nézem távolodó alakját. Autók húztak el mellettem, alig csaptak zajt a havon. Legtöbb jük tetején fenyőfa. 'A leány után jutottam. — Elfelejtettem megkérdezni, hogy hívnak r~ mondtam^ mikor utolértem. Sírt. A szemén és az arcán elmaszatolódott a sok festék. Egymással szemközt álltunk. — Kérlek... kérlek... ebben a pillanatban nem tudom, milyen nevet mondjak. Vártam, és az égvilágon semmi sem jutott az eszembe. Már a behavazott Duna-parton jártunk, szótlanul lépkedve egymás mellett. A part mentén, néhány méteres sávban be volt fagyva a víz, beljebb kisebb-na- gyobb jégtáblák úsztak. A tél palettájáról ide csupa szürke szín került. Avval lett megfestve a víz fölé telepedett köd, a ködön alig átderengö túlsó part, de még a panaszosan kiáltozó sirályok is. Másnap és harmadnap sem mondott nevet a lány, csak mikor a karácsonyfán kellett meggyújtani a gyertyákail — Erzsébet, vagyok, pedig hidd el, nagyon kévésén múlott, hogy ne Macát mondjak. Igen, te bátrabb voltál, és egyszerűen „megtértél a tengerekről". Az legyen a mentségem, hogy egy lánynak nehezebb a kimagyarázkodás. Nem is teszem, csak egy kicsit még szégyel lem magam. (S én még találkozásunk első pH lanatától kezdve, mindenáron oda akartam kilyukadni — amit legalább százféleképpen meg is fogalmaztam magamban —, hogy nem beteg-e.) Szilveszterkor tartottuk az eljegy zésünket. CUTH JÁNOS NYITÁNY ’3 'CŰ CÄ “ u. 0) .. u ed a Q 'Cd N tó ? “ BO «a a s 'S e IS O QX ÖREGSZIK MINDEN MÄZIK ISTVÁN: HlD A híd a folyót átöleli, njgúlt szivárvány-alak. Megszoktuk e látványt hét kurta nap alatt ^ Toronymagasból vag^ békatávlatból minden ugyanaz. Ujjhegyeddel ha megérinted a Képet — csupasz lesz a táj. öregszik minden. S ami rozsdás, az oly titokzatos; a porlepte dzsida az üveges szekrényben, az ódon vár bronszínű fala, Dukai Takács Judit lágy sorai, nagyapám sárga fogsora ... Az'idö teszi bölccsé a magvetőt. Századokká nőnek az évek ... VA110MÄS NÉGY SORBAN Színekre nem lelek; magamat lefesthessem r-. Itt állok huszonnégy évesen, kezemben festék és ecset. EMLÉKEZZ! Állj meg, és lásd a fát! S hogy ne feledd az erdőt soha, emlékezz majd a gallyra, egyetlen csillogó levélre csupán, egyetlenegy apró gyökerecskére ...
