Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-19 / 8. szám
».mu Vojtech Kondrót versei: Házsoron túli táj Felhő ballag át a heretábla felett méltóságéi« mint a fehérínges gazda aki ünnepnapkor bejárja a határt. Legtartósabbak a dűlőutak csak ügy teremtődtek őnmaguktől ki tudja mikor Szomorú vers akácfa alatt . i A fa mely alatt állunk volt az első házunk A kéreg falán nyílott f Beteg vagy Betegek vagyunk l Ágak Rétek Már-már havazni kezd Meztelen gondolatok (Egy ágyban alszunk egész falu tudja) Első Pirosabb mint kit csalin csíp meg ó tűz hűvösen szúró ihlet mérges kígyó szisszenő nyelve hét nap sötét nyolcadik estje Az első férfi állatbörben (És a fuldoklók ' női kanál vízben] Ahogy picike volt ahogy kecskét őrzött ahogy bal kezével anvja nyakit lógta Álomba dóit PETRIK JÓZSEF fordításai ifi era Viöanová a legtiaíalabb szlovák-1 mzedékhez tartozik. OJságfró: korábba] tana napilapnál dolgozott, .most a Zi pps hetilap szerkesztőségének a' faj isalt főleg a Smena napilap havonta m Bnö irodalmi mellékletében - pnblikűlta gy héttel ezelőtt szakítottam Igorral. Egy életre. Legalábbis Így mondtam neki. De miért is hazudok? Nem én, ő szakított velem. Állítólag rájött, hogy mi ketten nem ülünk egymáshoz. Az Ízlése úgy tartja, nagyon is gyermeteg vagyok. Gyermeteg és kész. Érdekes: két álló bőnapon át egészen mást bizonygatott nekem. — Ugyan kérlek, csak nem ontod nekem Itt a könnyeidet egy dilis pasas miatt? — próbál meggyőzni és vigasztalni Babula, a barátnőm, akivel már két éve együtt lakunk a Hegyi parki diákszállóban. Nemlegesen ingatom a fejem, ami annyit jelent, hogy még véletlenül sem, de az igazat megvallva, olyan messze vagyok a nevethet- néktől, mint a déli sark az északitól. — Ha a te helyedben lennék — tanácsolja kis idő mülva határozottan a barátnőm, miközben vizsla tekintettel méreget a tükörből —, az Ilyen betyárcslnyt egykönnyen nem bo- csátanám meg neki. Biztos, hogy nemi Már csak a nagyanyád kalácsa miatt sem. Micsoda étvággyal szabadított meg tőle. Csakhogy te — hadonász az orrom előtt szemrehányóan — túlságosan Is adsz a látszatra. De a férfiakra, drágám, egészen másképp kell menni. Bizony, egészen másképp! — No és te mit tennél az én helyemben, ha már olyan okos vagy? — robbanok ki bán- tódottan. — Mit? Legalábbis ma estére. Először: lefü- tyillném a jegyzeteimet, másodszor: elmennék fodrászhoz, harmadszor: rendesen kihúznám magamat, felöltöznék, mert ma este hét órakor a klubban diszkó van, és oda Igor Is biztosan eljön. — No és ha eljön? — ellenkezett. — Talán csak nem fogom bámulni, hogyan forgatja a lányokat? * — Ö, egek ura, én már teljesen kiborulokl ■—* lamentál hangosan Babula. — Miért bámulnál? Kacagni, táncolni fogsz. Kedves leszel minden sráchoz, bármennyire Is az Idegeidre megy valamennyi. Értesz? Hadd lássa a mi vándormadarunk, hogy egyáltalán nem vagy érte úgy oda. — Te, Babula, nekem ez Így nem tetszik. Meg aztán ruhám sínes, amit magamra vehetnék. Azzal, ami a szekrényben lóg, legfeljebb a kapust bűvölhetném el. Tehát... — Tehát... — utánoz nevetve —, nem marad más választásod, minthogy a Dunába vesd magad. Vagy, ami valamivel azért mégiscsak okosabb, farmerba bújsz, elmégy az üzletbe és veszel magadnak valami elbűvölő ruhát. Ha éppenséggel nincs pénzed, én adok kölcsön — rukkol ki utolsó adujával Babula. t Csendesen gondolkodom: — Ezt nem szabad megtenned, úgysem érnél el vele semmit! — súgja agyam értelmesebb féltekéje. — És miért nem? — ellenkezik a másik félteke. — A te helyedben minden valamirevaló lány ezt tenné. Érzem, hogy a tenyerem Izzadni kezd a feszültségtől. A vakító téli nap élesen tűz az ablaküvegen át. Kint az ablak alatt visongnak a portásnő gyerekei, veszettül ütögetík a fekete korongot. A folyosó végi konyhából odaégett rántás- és petrezselyemszag árad. Babula ismét a tömérdek kozmetikai szerek ‘üvegeivel, tégelyeivel megrakott két polc közé szorult tükör előtt forgolódik. — Hát akkor megpróbálom... — adom meg végül Is súgva magamat. Válaszként rövid bugyborékoló nevetés hallatszik, és abban a pillanatban a ropogós ötszázas gazdát cserél. A villamos, hogyan Is lehetne másképp, zsúfolva robog a zúzmarás síneken, a levegőben apró hópelyhék szállingóznak. Egy erősen Illatosított piros orcájú szőkeség pipiskedve nyúlkál a lyukasztó felé. Mellette zömök férfi egyensúlyoz a nehéz bevásárlótáskákkal. Felesége minden kérdésére nyugodt, alázatos hanggal válaszolgat. „Igen, Igazad van, drágám .. A Duna} áruház tele van néppel. A harmadik emeletre a butikba Igyekszem. A hangzavarból, pusmogásból és szófoszlányokból kiveszem, hogy vagy öt perccel ezelőtt töltötték fel az árukészletüket. Ezt nevezem ördögi szerencsének! — Viszi vagy nem viszi? — kérdi tőlem a gömbölyded elárusítónö, miközben bizonytalanul forgolódom a tükör előtt egy hihetetlenül szűk fényes gúnyában. — Még... még nem vagyok benne biztos. — dadogom. , — Hát lelkem, döntse el végre, mert az a hölgy ott — mutat az elárusítónö egy feltűnően csinos fekete hajú hölgyre — próba nél kül Is viszi. Az érvelés megtette a hatását, a szerelést én viszem, most már kényelmesen elhelyezkedve a troli hátsó ülésén. Észre sem veszem, hogy közben már nemcsak mosolygok, hanem az önbizalmam is megnőtt. No, megállj szerelmem! — készülök öntelten a csatára, s bár még a „küzdelem" el sem kezdődött, én máris győztesnek érzem magamat. A mai naptól kezdve pedig minden egyes férfihoz gonosz leszek, ugrok at gondolatban a váltón egy másik sínre. Igen, pontosan olyan leszek. A troli megállótól megállóig cammog, és az -ajtó alatti résen Időnként éles hideg szél csap be. Nyomdafestéktől büzlő esti lapok sus- torognak az utasok kezében. — Szabad ez a hely itt melletted? — hallom valaki éneklő hangját fölöttem, és közben látom, hogy egy hosszú, nyúlánk, bajuszos szőrmesapkába bújt férfi a hang tulajdonosa. — Kérem! — válaszolok határozottan iménti fogadalmam értelmében. — Hideg van — próbál szőba elegyedni a hórihorgas — .alig érzem az ujjaimat. Makacsul hallgatok, és merőn bámulok ki az ablakon. — Az Iskolából jössz? Továbbra is hallgatok, de közben, hogy észre vegye magát, vagy két másodpercig merőn nézek rá. Micsoda flcsúr, illetem őt lélekben. Talán csak nem gondolod, hogy azonnal fönnakadok, bajuszoskám, a horgodon? Fityiszt. Mi vagy te, Kukura? De még ha az lennél, se sikerülne. — Mi az, talán valami illetlent mondtam, hogy így ráncolod a homlokodat? Ironikusan lebiggyesztem az ajkam, ezzel is mutatva, hogy mennyire megy az idegeimre. De ez sem fffasztja el. — Miért vagy ennyire beképzelt, mi vagy te. hercegnő? — Az az én dolgom! — válaszolok élesen. — És legyen szíves, uram, ne tegezzen engem, mindenekelőtt ne molesztáljon! Igen, ne molesztáljon! — az a leghelyesebb kifejezés. — Hogy én, még hogy én ne molesztáljalak? — dadog a bajuszos meglepetten. — Igen, ön — tombolok. — Szemtelen pl- ja, rendőrt hívok — fenyegetőzöm — Bocsásson meg, de én ... Én... — Igén, ön! — tombolok. — Szemtelen pimasz fráter, az ilyesmihez már volt szerencsém. És egyáltalán nem vagyok kívánó«! I bocsánatkérésére. Szemem sarkából látom, hogy az arca vő« rös, mint az érett paradicsom, és hogy hal« vány garbója alatt idegesen ugrál az ádám« csutkája. — Ezt a leckét halálodig megemlegeted. D« lehet, még azután Isi — gondolom győzelem- ittasan. Gondolataimból egy határozott hang ráz föl: — Kérem a menetjegyeket! 1 Gépiesen nyitom a tenyerem, de aztán. s , aztán egyszer csak elvörösödöm, elsápadok, de talán zöldre-lilára változik az arcom színe. Végül rémülten tudatosítom, hogy jegyem ugyan van, de nem kezeltem. Amikor képzeletben bosszút forraltam, erről a „csekélységről“ egészen megfeledkeztem. — ötvenes — mondja az ellenőr, és már mozdul is a keze, hogy írja a nyugtát. — Nálam már csak egy korona van — ellenkezem, miközben a környező szájszegletekben bújkálő mosolyt és a megvető ajkbigy- gyesztéseket figyelem. — Akkor kérem a személyazonossági Igazolványát! Félholtan nyújtom az Igazolványomat, és u- gyanúgy tántorgok ki a troliból. — Egek ura, hiszen te úgy nézel ki, mintha sárgaságod lenne — slpítozik Babufa, amikor belépek a szobába. — Ml az, csak nem futottál össze Igorral? Beszélj már végrel — Nem, de kölcsönözz még egy ötvenest. Megbüntetett az ellenőr. — Régen tudtam én ezt már. Pontosan tudtam, hogy te egyszer még megjárod — sopánkodik. — És ez mind csak azért, mert lusta vagy magadnak elintézni a bérletet. De most már ne szipogj — mordul rám parancsolóan. — Inkább mutasd, mit vettél. ■ ■ — Mit vettem, mit... — morgom automatikusan, és akkor hirtelen űr támad a fejemben Ezt az űrt az a felismerés okozta, hogy á csomagomat, a ruhát a troliban felejtettem. Áz éjjeliszekrényen egyhangúan ketyeg az óra. Tik-tak, tik-tak. Babula ádázán harapdálja a körmeit és próbál meggyőzni, hogy biztosan előkerül még a csomag, hiszen vannak még rendes emberek. — Ki ült melletted? — kérdezi. — Egy bajuszos Don Juan — válaszolok, d« kutyául érezve magamat az egésztől. Annyira kutyául, hogy már csak sírni tudok. Csendesen, de annál kitartóbban bőgök. Kint apró havas eső esik, vékonyka tejfehér réteggel vonja be az üveget. A portásnő gyerekei az esti mesét nézik. A klubban pedig lassan megkezdődik a diszkó. Kivel is táncolhat most Igor? Danával? Vlas- tával? Ruüenkával? Vagy talán Táfíával? Biztos Tártával, mert 6 sohasem gyerekes. Tárta _ mindig olyan más tud lenni. Lehet, éppen most^ Igor szemébe néz, és az könnyedén beleCSó- kel a hajába. Bezzeg egy héttel ezelőtt. Nem, nem szabad erre gondolnoml Nem, nem szabad! — Hallod? Valaki kopogtat. Menj, nyiss neki ajtót — suttogja Babufa. Csigalassúsággal vonszolom magamat, de lehet, még a csiga is gyorsabb lenne, — Ml az, csak nem haltatok meg ott benn — hallatszik egy türelmetlen fiúhang. — Itt lakik Mónika S.? — Igen, Mónika S. én vagyok. — Akkor töröld ki a csipádat, és szaladj á portára, vár a nagyapád — vigyorog a srác, és a fejem búbjátől egész a talpamig végigmér. — jaj, biztos Martin bátyám — latolgatom hangosan, —, az anyám is írta, hogy pár napra a fővárosba készül a fiához. Lehet, kalácsot meg almát küldött vele az anyám. ' — Ne szégyelld neki bevallani, hogy a trolibuszon ott felejtetted a csomagodat — okit Ba- bul’a. — Lehet, megsajnál, és kisegít egy zöld- hasúval. No, mozgás, mire vársz? ' Mozdulok, de csak lassan, vánszorgok, mint égy beteg kutya, sőt még annál is lassabban, de végül is magam mögött hagyom a folyosót, a lépcsőket, a félemeletet meg a szerelmeskedő párokat. Végre a bejárat. A számtalan torzonborz, megnyirt, lenyalt hajú fej között a nagyapám fejét keresem. Csakhogy a nagyapám fejét hiába keresem. Csak nem rtyelte el a föld? Vagy talán megszöktették? Béleőríilök már ebbe. — Szia, Mónii Szia, büszke hercegnői Tátom a számat, de egy hang kevés, anypyit sem tudok kipréselni rajta. A hórihorgas ál) előttem. Az a szőrmesapkás bajuszos lan- ga,léta. Szélesen vigyorog, és a hóna alatt ott a csomag. Az én elhagyott, drága, elsiratott csomagom. A bosszúm eszközei — Lehet, valóban szemtelen vagyok, de postán, 1 utánvéttel mégsem akartam azért elkül- ,deni. Így Inkább ideszaladtam vele, mert szerencsém volt, az ellenőr megsúgta a címedet. Haragszol? Egy kis ideig merőn nézünk egymás szemébe. — Hát én akkor már megyek Is, Inkább megyek, ne hogy azt gondold... — akad el a szava. — Várj, ne menj még. Ne menj még... én kötök neked kesztyűt, hogy ne fázzon a kezed. Akarod? Gyerekesen bólogat, jelezvén, hogy Igen. Az ígéretemet teljesítettem. Most a sálját kötöm. Németh István fordítása Gyurák Éva: Illusztráció
