Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-09 / 50. szám
UEKSZANDR BLOK: o A sors nem nékem szánta — hát mért láttam álmomban magát? Van örök álom: a lovag hölgyét álmodja egyre csak, ellenségét az üldözött, a hajlékát a száműzött, az "óceánt a kapitány, rózsaszín ködöt a leány. Az én álmom más: valami megfejthetetlen, egyszeri, s ha egyszer mégis visszatér, a szívemből kiszáll a vér. Almom mért is nem hallgatom el inkább, mért is nem hagyom: e sok bús szó enyésszen el, hisz unja — és nekem se kell. © Ha mély örvényes álmaimban a tűnt idő életre kel, kezem már mozdul, hogy leírjam, mit szóval nem mondhatni el. De visszatartom: lenge árnyak, foszoljatok szét jeltelen, a dalok királyasszonyának csak ezt a könyvet küldhetem. Fülledt cellába zárva nőttek lelkem mélyén az énekek. Közömbös szívvel hagytam őket, kiket szerettem: menjenek, u épüljetek! Vihar nevelte, vad nyugtalanság szárnyatok, de némelyötök játszi kedve, szeszélye tőle származott. BARÁTNÉM, E CSENDES HÁZ NYUGALMA Barátnőm, e csendes ház nyugalma sem csitítja lázamat. Sem nyájas tűz, sem e ház nyugalma enyhülést nem ad. Hóvihar zúg, hangok énekelnek, nyűg a nyugalom. Vállad mögül is szemék figyelnek, leskel rám a borzalom! Vállad mögött mintha lomha szárnyak rebbenése hallana. Azráelnek, a láz angyalának perzsel szeme sugara. As illusztrációkat Fodor Katalin készítette M árciusban Baté feleségével és nagyobbik fiával jelent meg a nyugat-berlini vendéglő kis különtermében, melyet a magyar forradalom megünneplésére foglaltak le egy délelőttre. Bosszúsan látta, hogy alaposan elkéstek, de Mária semmi kincsért nem akarta a kicsit a portás feleségénél hagyni, Batő egész úton azon tépelődött: miért volt Mária olyan, amilyen volt, s miért kerítette ismét hatalmába a régi, reménytelen gyengeség? Micsoda erő működött akkor az emberben, mely még a másikat is át tudta formálni, s vajon miért hagyta őt cserben ez az erő? Lábujjhegyen, restelkedve lopakodtak be mind a hárman. Minden szem feléjük fordult. Batő kiolvasta a tekintetek sugarából, hogy valami szokatlant fedeznek fel rajta. A többiek is mások voltak, mint amilyennek az évek során megszokta őket. Arcukról elsimultak a bo' íyongó élet újonnan árkolt barázdái. A kis Gyula, az Oj Idők első szerkesztője, akit Batő naponta látott, nyomorogva, rosszul palástolt idegenkedéssel, most u- gyanolyan dermedt, kétség- beesett arccal bámult rá, mint 19-ben, azon a bizonyos augusztus 2-án, mikor azzal a hírrel toppant be a gyűlésre, hogy áttörték a frontot. Faludi szokottnál Is halványabb arcáról u- gyanaz az öntudat sugárzott, mint mikor a negyedik ezredet a legteljesebb fegyelemben visszavezényelte a városba. A kis izgága Miska könyökével most is a levegőben kaszált, s emiatt mindig holmi nyughatatlan gyerkőc benyomását keltette, jóllehet az összeomlás idején derekasan állta a sarat a maga kis posztján. De Miskának most nemcsak ez Járt a fejében. Büszkeség játszott az arcán, mert a múlt héten, bár cudar idők jártak rá, visszautasította régi cimborája, Sricker a- jánlatát, hogy a United Pressnek dolgozzék. Egész héten ette a méreg, mert tudta, hogy az elvtársak fel nem tételeznének róla semmi rendkívülit, de ma azért büszke volt a lemondásra. A mokány Papp Ernő gyalog talpalta át fél Európát, s véletlenül vetődött Ide épp ma. Néhány órára feleleveníti élménydús éveinek vidám kalandjait. Mindenesetre szemernyit sem változott, bátran beillenék a tizedik kerület ifl-elvtársának. Bató a feleségére nézett. Olyan volt most az asszony, ANNA SEGHERS Űtitársak mint annak idején, mikor megdöbbentő határozottsággal búcsút vett tőle, hogy születendő gyermekét élve mentse át a határon. (U- gyanazt, aki reggel bonyodalmat okozott az indulás körül.) Hajnal lépett a vörössel bevont asztalhoz. Csapnivaló szónok! Harsogó tüdővel, két kézzel az asztalba kapaszkodva küszködik, hogy felszítsa az emlékezés parazsát. Valamennyien némán hallgatják. Amint az utóbbi évek eseményeit ecseteli, szavait lendület hatja át, mint amikor erélyes kéz kapja marokra a fogantyút A hallgatóság elérzékenye- dik. Böhm merően nézi az asztalt, és azt mondja: „Nemsokára otthon leszek.“ Faludi sóhajt, mintha mellére nehezedne a gondolat: „Ez voltam egykor ...“ Bató Andris széktámlájára helyezi karját. Nézi a fiát. A kis homlokon ráncok gyű- rődnek. Bató szíve összeszorul. („Emlékszel, Andris, mikor az öklömet tömtem a szádba, nehogy a kiáltásoddal elárulj? Többet kellene törődnöm veled. Csak ne lennék ilyen hasznavehetetlen ... Mindent meg tudnék neked magyarázni, csak az a baj, hogy nem értek a gyermekek nyelvén ...“) Az emberek már állnak. A kis terem egyik végén, talán Faludi mellett, valaki é- nekelni kezdi az Internacio- nálét. Magyarul. De már a második versszaknál elakadnak, a java csak németül tudja tovább. Egy francia „Formons-hous et demain“ is belevegyül. Talán a kis Pappnak járt rá a szája, aki Párizsból jött. De a dal ösz- szetartja a tétován bukdácsoló hangokat az utolsó strófa végéig. GRIGÄSSY ÉVA fordítása A z Alacsony-Tátra alatti hegyi település e- gyik végén, kissé távolabb a többi háztól áll egy roggyant viskó. Csupán az ablakában nyíló muskátli meg a vízmosta út fölötti gondozott kert mutatja, hogy ott lakik is valaki. A faházikó roskatag, mintha csak az elmúlt esztendők súlyos terhei nyomnák, már amióta nincs a gazda, aki törődne vele, s roskatag, korhadt zsindelyteteje beázik... — o — E gy asszony jött ki a viskóból. Nem is o- lyan öreg, de elhagyatott és törődött, ezért idősebbnek látszik. Hunyorogva nézett a napba, aztán a homokkal megszórt járdán a kiskapuhoz tipegett: — Pi pi, Pi-Pi, pi-pi-pü A hívó szóra úgy hajladoztak a fűszálak meg a lapulevelek, mintha a szél ci- bálna őket, s hangos kodácsolással töretett elő a kot- lós csipogó csibéivel. — Nesztek, kedveskéim...! — mondta az asszony, és kenyérhéjat morzsolgatott nekik a kerítés fölött. Aztán hirtelen megdermedt a tekintete. — Na, megállj, te haszontalan! — kezdett lármázni. A viskó melletti almafáról épp akkor huppant le egy gyerek. A fiú nekiiramodott lefelé a dombról, az inge degeszre tömve, s futtában is ropogtatta az éretlen almát a fogai között. A magas fűben megbotlott, de fürgén felpattant, és aggódva pislogott a viskó felé. Amikor látta, hogy az asz- szony messze van, harciasán szembefordult vele és visz- szakiabált neki: — Sü-stJ, bolond! Az asszony az öklével fenyegette. Aztán behúzódott a viskó eresze alá, a válla lekonyult, a mellkasa szinte zihált a tehetetlen dühtől. — Fukar szipirtyól — morogta magában a gyerek, és elszaladt. BRANISLAV HONEC jDlia J úlia Gregová a messzi déli síkságról az e- gyik nagyobb faluból származott. Szép lány volt, kissé rátarti, takaros teremtés. S ki tudja, miért, tucatnyi kérői közül — voltak köztük módos gazdák fiái is — éppen a szomorú tekintetű Simonra, a hegyi legényre esett a választása. Még azon az őszön szülei a- karata ellenére — a rangon aluli kapcsolatról hallani sem akartak — eljött Simonnal ide a hegyek közé. Júlia egészen más környezetbe csöppent, mint amilyenhez otthon szokva volt. A sík, termékeny tájat, a- mely a messzi távolban az égbolttal ölelkezik, magas hegyek váltották fel. Minden oldalról körülfogták a települést. Csupa olyan szomorú tekintetű emberrel találkozott itt, mint az ő Simonja is volt. Dehát egyike volt az ittenieknek. A nyelvüket sem értette. S kezdetben nem is nagyon akarta érteni őket. Ennek ellenére boldog volt. Volt férje, aki szerette, s titkon reménykedett benne, hogy az iránta való szerelme ráveszi Simont, hogy elköltözzenek innen. A megvalósításra azonban már nem maradt idő. Kitört a háború. Simon, mint a település másik két fiatalja, bevonult katonának. Ne félj, visszajövök! — mondta, mikor búcsúzóul megcsókolta Júliát. Aztán búcsút intett, és magára hagyta a házikóban. Simonnak nem volt hozzátartozója, ezért hol erre, hol arra ténfergett munka után. Nem vágyott ide . a puszta falak közé. Most ezt a jussot hagyta Júliának. A településen alig akadt vele egyidős, akivel összebarátkozhatott volna. Meg az alatt a rövid idő alatt nem is volt rá módja, mert a falubeliek kezdettől fogva amolyan betolakodónak tartották. Törődött a kis gazdasággal, erdei gyümölcsöt szedett, és a völgyön át hordta a városba eladni, fát hordott — semmilyen munka sem fogott ki rajta. Tette, amit a többiek, de kerülte az embereket, s azok is őt. Vége lett a háborúnak, de a településre senki sem tért vissza. Az egyhangú, örökös gürcölés eltompította az érzelmeket, így előbb felejteni lehetett a fájdalmakat. Csupán Júlia várt egyre, készülődött a férjével való találkozásra, s mivel örökké e- gyedül volt, megszokta, hogy hangosan gondolkozzék. Az emberek pedig suttogni kezdtek róla mindenfélét. Idő múltán aztán sajnálni kezdték. S ettől kezdve csak úgy beszéltek róla, mint aki meghibbant egy kicsit. — o — A mikor a fasiszták kirobbantották a háborút — sokkal borzalmasabbat, mint az eíőző volt — a gyerekből, aki annak idején oly csúnyán lármázott Júliával, meglett legény lett. A fűrésztelepen dolgozott lenn a völgyben, s a- mikor eljött az ideje, a partizánokhoz csatlakozott, mint a többi társai — munkások valamennyien. Zimankós, hideg tél volt, amikor a társai a sebesüli fiút hazacipelték a falucskába. Két nap múlva háláira rémülve szaladt a telepre Braöek erdész: — Jönnek a németekl A hír futótűzként terjedt el a faluban. Mi legyen a sebesülttel? . Arra gondolni sem lehetett, hogy a hegyekben rejtsék el valahol — a friss hóban mindent elárulnának a nyomok. És az üszkösödő lábsebével amúgy sem bírna sokáig. Hogy szerzett tudomást a faluban történtekről Júlia? Az utóbbi időben alig hagyta el a viskóját. Elég az hozzá, hogy váratlanul megjelent, és teketória nélkül felajánlotta: — Hozzátok át hozzáml Mintha sejtette volna, hogy még szükség lehet őrá, Júlia ősztől fogva nem egyedül lakta a házat. De az is lehet, a magány gyötörte annyira, hogy inkább elviselte a bűzt is, csakhogy legyen kihez szólnia. Baromfi, macska, két birka egy rakáson, s szabadon futkostak a pitvarban. A hátsó szobából ajtó nyílt egy mély pincébe. Oda fektették a sebesültet, körülrakták szalmával meg dunnával, s keze ügyébe tették az élelmet — több napra valót. Ezután gondosan becsukták a pince ajtaját, fölé tolták az ágyát, egy kissé átrendezték a többi szegényes bútorzatot is, nehogy valami szemet szúr' jón. Ahogy benyitottak a németek, visszahőköltek a rettentő bűztől. De aztán sem a bűz, sem a nyüzsgő aprójószág nem tartotta vissza őket. Júlia feltartóztatta a betolakodókat. Ogy, ahogy volt, ápolatlanul, borzasán seprűt ragadta rontott a németekre, s csak úgy áradt belőle a spirituszszag. Azok azt hitték, eszelős bolonddal van dolguk — ez mentette meg az életét. Mert hát a németek között is a- kadtak babonásaki Ahogy kitavaszodott egy kicsit, s a legrosszabakon már túlvoltak, a település férfiai kivétel nélkül eljöttek, hogy közös érővel rendbe hozzák Júlia viskóját. Júlia ugyan különös teremtés volt, de bolond nem volt. Nem bizony. VÉRCSE MIKLÓS fordítása 3S5*
