Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-02 / 49. szám
A szovjet film új csillaga (Zuzana MináCová felvétele) 8 (M Ártatlan kék szemek Több európai tévéállomás sugározta nagy sikerrel a hatrészes svéd tévéftlmso- rozatot. Egyfajta krimi volt ez, és szerencsére nem vérrel áztatott krimi. A különféle krimi-felügyelősorozatok után, amelyek szalagmunkában, sok esetben reklámfogásból készülnek, végre előkerült egy különös világot, különös embert különösen bemutató sorozat. Benne volt ebben a filmben a svéd életforma sok-sok jellegzetes mozzanata, jegye; benne volt az elérhetetlennek tűnő milliómos-világ, a pitiáner gengszterek alvilága, és Lindáé, az ártatlan kék szemű lányé, aki igazán nagystílű, agyafúrt, találékony és tökéletes emberis- merő szélhámosnak bizonyult. Bár általában megnézem, de egyáltalán nem rajongok a krimikért. Nem hiszem, hogy kikapcsolódást, felüdülést jelent egy-egy ilyen film megtekintése, hogy ilyenkor lazít a néző. Szerintem inkább kifárad, testileg, lelkileg és, bár azt hiszi, szórakozik, közben meg retteg, izgul, még fél is. Nos, ez a svéd sorozat talán valóban csak szórakoztatott. Okosan, ügyesen, jól. És a film mindezt — talán — annak köszönheti, hogy nem alkalmazott megszokott fordulatokat, hogy hitelesen vezette be a nézőt az események folyásába, hogy egy különleges képességekkel megáldott nő — Anna Godenlus igazán sokoldalú, pazar játéka sokáig emlékezetes marad — a kulisszák mögé Is látó nézőt is képes volt becsapni. Mégts, ami az egész hat részből a legjobban teszett, az a Kern András énekelte „nyitó“ -zene, a kezdő dalbetét volt. A különc Még szerencse, hogy ezt a drámát annak idején láttam Budapesten, mert a mostani tévéváltozat pazar színészi játéka miatt nehezen értetnem volna meg a mondanivalót. Ugyanis Sinkovits Imre, Pécsi Ildikó annyira elbűvölt, lenyűgözött, hogy figyelmemet teljes mértékben magukra vonták. Pe- dighát Illyés Gyula a negyvennyolcas szabadságharc e- gyik nagy alakjáról, Teleki Lászlóról írt nagy horderejű drámája is tartogatott rengeteg továbbgondolásra, elmélkedésre kínált gondolatot, megszívlelendő tanulságot. Illyés nem véletlenül nevezi a kicsit méltatlanul elfelejtett, kicsit emlékét homály fedő Teleki Lászlót különcnek. Jellemében, az e- seményekhez való hozzáállásában, az emberségében volt különc. Nemcsak a hazától várt többet, de önmagától is. Egyetlen mércéje volt: a teljesség és a tisztaság. Tisztának, \ embernek maradni minden áron. Cso- dálntváló ez az emberi feliem, ez az emberi magatartás. fis talán a mai ember szemével nézve már hihetetlennek, fantasztikumnak is tűnik. Élt, járt ilyen lény is a földön? Illyés Gyula e mellett a jellem mellett tör pálcát, e mellett a mély emberség, ha- zafiság mellett száll síkra, miközben lehetőségeket latolgat a távlatokból néző szemével. Annak a tekintetével, aki még mindig azt kérdezi, mi lett volna a forradalom kimenetele, ha... Remek dráma, benne két remekül megírt szerep s a- zok „bőrében“ két remek színész, akik játék közben különcökké váltak maguk is: különcök lettek hiszen úgy játszottak, mint az manapság már nem szokás: hittel, szeretetten. Z. J. E mil Lotjanu, a nemzetközi hírű szovjet filmrendező szereti az új arcokat, a friss tehetségeket. Csaknem minden alkotásában bemutat egy színészt, aki korábban ismeretlen volt, filmjével pedig egy csapásra az élvonalba kerül. Emlékezzünk csak Szvetlána Tornára, a cigánytábor az égbe megy romantikus szépségű Radájára, a büszke, öntudatos cigánylányra, aki Jobban féltette a függetlenségét, mint a szerelmét. Egyetlen filmszerep elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Szvetlána nemzetközi viszonylatban is a befutott, elismert színészek közé tartozzon. Emil Lotjanu azóta új nevet jegyzett a szovjet filmművészet lexikonéba: egy bájos, kamaszos megjelenésű karcsú lányét, akit a közelmúltban mi is megismerhettünk. Galina Beljajeva, mert róla szól a mesébe is beillő történet, ötéves korától táncolt, s már a voronyezsi balettintézet növendéke volt, amikor tanárai arra kérték, mondjon le korábbi elképzeléseiről, felejtse el egykori álmát, ne legyen táncosnő, ha Jól táncoló színésznő lehet. Galina kezdetben tiltakozott, képtelenségnek találta tapasztalt tanácsadói javaslatát, később mégis megbarátkozott a gondolattal. Röviddel a balettintézet elvégzése után Moszkvába került, a Vahtangov Színház híres színészképző stúdiójába, ahol egymás után kapta a — mellékszerepeket. Fiatal volt, kezdő, akinek a hárommondatos színpadi jelenlét is a világot jelentette. Egy mai szovjet dráma epizódszerepét játszotta, amikor Emil Lotjanu a nézőtéren ülve felfigyelt rá. Amint vége lett az előadásnak, a rendező máris felkereste a színház igazgatóját, elmondta szándékait, hogy főszeGALINA replőt keres készülő filmjéhez, s úgy érzi, meg is találta. Galina minderről semmit sem tudott. És hetek múlva Jött csak rá, hogy Emil Lotjanu azért Jár a stúdió óráira, mert őt nézlt egyedül csak az ő Játékára kíváncsi. Megszeppent. Összeszorult a torka, remegett a teste, annyira izgult. Pedig akkor már megszületett a rendező döntése; Galinára komoly film- szerep várt. A Dráma a vadászaton című film főszerepe egy jeles színésznőnek is komoly próbatétel lett volna, mit érezhetett hát a pályakezdő Galina Beljajeva, aki akkor állt először felvevőgép elé? Elismerő kritikák hosszú sora adja meg a választ, hiszen olyan színészi alakításnak lehettünk tanúi, a- mely pontos felkészülésre, fegyelmezett játékra engedett következtetni. Olga, ez az egyszerű vidéki lány nemcsak szép volt — számító is. Vonzódott a fiatal nyomozóhoz, az igent mégis az idős Jószágigazgatónak mondta ki, hogy kitörhessen nyomorúságos helyzetéből. Aztán megjelent a gróf, Olga őt is magának akarta, mert kastélyról álmodozott, s a végzetes tragédia ilyenkor már úgyszólván elkerülhetetlen. A Csehov novellája alapján készült film csodálatos élménynyel gazdagította a nézőket, Galina Beljaveva pedig osztatlan sikert aratott. Most már ismerős az arca, s a neve sem új. Hiszem, hogy szerepet kap Lotjanu következő filmjében is. G. Szabó László A szovjet kultúra napjai keretén belül rendkívüli élményben részesülhetett Bratislava műértő közönsége. A Szlovák Nemzeti Színház színpadán mutatkozott be először a leningrádl Sz. M. Kirov Állami Akadémiai Opera- és Balettszínház balettkara. A színház nemcsak a világ egyik legismertebb ilyen intézménye, hanem a legrégibb tradícióra tekinthet vissza. Hiszen 1982-ben megünnepelheti kétszázadik évfordulóját, A világszerte elismert orosz koreográfiái iskola bölcsőjének mondhatja magát. Nem kisebb koreográfusok ténykedtek itt, mint Petipa, Fokin vágy Gorszkij. Nevük ma a balettszakmában fogalom. A prímabalerínák egész sorát nevelték ki, olyanokat, akik a mai fiatal balettnemzedék példaképei. Hogy csak néhány nevet említsünk: Galina Uljanova, Irena Kolpakova, Galina Komiévá. Az együttest ma az egész kulturális világ ismeri, a leningrádi balettszínházat a táncosok, koreográfusok A mozgás és zene költészete Mekkájának tekintik Keleten és Nyugaton egyaránt. Oleg Vinogradov, a balettegyüttes művészeti vezetője így nyilatkozott művészi hitvallásukról: — Minden balettegyüttes megteremti sajátos esztétikáját, eszmei és gondolati töltetét. Ml azon igyekszünk, hogy a test és a mozgás szépségével kifejezzük az emberi lét szépségeit. Együttesünkben hosszú ideig a klasz- szikus balett dominált. 1975-ben, amikor színpadra vittük Prokofjev Kővirág című táncjátékát, ú] korszak kezdődött. Azóta két irányzatot követünk: az egyik a klasz- szikus, a másik a modern balett. Persze fő feladatunknak továbbra is a klasszikus örökség továbbfejlesztését tekintjük. Az együttesnek Európa több országában tapsolhattak, és bemutatkozott már az Egyesült Államokban, Kanadában, Iránban és Japánban is. Tagjainak száma 21Q pillanatnyilag harminc balett szerepel műsorán. Bratislava! fellépésükön a Kővirágot mutatták be. Az előadáson kidomborodott a koreográfus J. N. Grlgo- rovícs nemzeti művész alkotókészsége, művészi invenciója és fantáziája. Az első pillanattól mindvégig lenyűgözte a nézőt a mozgás és a zene tökéletes egysége. Minden téma vagy ellentéma, minden motívum vagy hangszerelési szín visszatükröződött a tánckar mozgásában. A zene és a mozgás szerves egysége kivételes erejű légkört, hangulatot teremtett. Nem csoda, hogy a közönség hálás tapssal jutalmazta a rendkívüli élményt. A szovjet kultúra napjait éppen a rendezvények kivételesen magas színvonala tette kulturális életünk felejthetetlen eseményévé. A közönség nagy érdeklődése azt bizonyítja, hogy a szovjet művészetben és kultúrában még hosszú ideig Inspiráló és követésre méltó tanulság rejlik, és a Szovjetunió népeihez való közeledés egyik járható útja. —hr— A rónasági táj festője A hetedik emeleti lakás egyik szobája sem mondható műteremnek, mégis itt kell alkotnia a szépet, a szemet gyönyörködtetőt. Képek a falakon, a falak tövében, virágcsokrok, portrék, tájak. Sok-sok tájkép. Amikor először láttam alkotásait egymás mellett felsorakoztatva az orvosi egyetem folyosóján megrendezett tárlaton, csodálkozva néztem a tájképeket. Béla Mária alkotásai között egyetlenegy olyat sem találtam, amelyen égbe nyúló hegyóriások, bércek lettek volna. Az ő tájképein a síkvidéki látóhatár dominál, joggal nevezhetjük őt a rónasági táj festőjének. i— Hogy miért festek rónasági tájat? — kezdi a beszélgetést. — Nem azért, mintha nem szeretném a hegyeket. Csodálom a sziklás, szakadékos kőrengeteget, az eget verő havasokat. Indokolhatnám azzal is, a- zért festem a rónát, mert csaknem valamennyi festőnk a Tátrát és a többi vadregényes hegyi tájakat örökíti meg. Ám ez a válasz sem felelne meg a teljes valónak. Egyszerűen azért festem a sík vidéket, mert ott éltem és élek, mert szeretem a rónát. — Valamikor Galántán laktam férjemmel, Béla Károllyal. ö a Magyar Népművészeti Együttes karmestere volt, én meg énekeltem az együttesben. Nagyon szépek ezek az emlékeim, pedig a hivatásunk fáradságos munkával járt. Bejártuk Dél-Szlovákia városait és fal- valt, az autóbusz ablakából órák hosszan néztem a vidéket, a távoli horizontot, a szövetkezeti táblák hatalmas egységeit, s ez a kép belém ivódott. Már akkoriban éreztem valami serken- tésféiét, hogy ezt kellene megfestenem, a szövetkezeti táblákat, a ma falvalt, a már iparosított kisvároskék látképét a rónasági tájban távlati szemszögből. A sík vidéknek is megvan a maga poézise, a szövetkezeti táblák monumentalitása még inkább kihangsúlyozza a róna távlatait. Az én tájképeim ezt a líraiságot örökítik meg, az ősziek és a téliek azt a nyugalmat is, a- mikor már pihen a természet, erőt gyűjt a következő kikeletre, pihen a táj, a falvak népe is, üres, elnéptelenedett a határ, és végtelen csend zuhan a széles látóhatárra. Tájképei egyszerűségükben is szépek. Szelídek a színei nyugalmat, békességet sugároznak. Rajzaiban bátrabban tér ki a legkülönbözőbb témakörökre. Szerelem, család, anya, gyermekek — gyakran foglalkoztatják ezek a motívumok. Színpadi élményei, énekesnői hivatása mély nyomokat hagyott művészetében. Korán, nagyon korán került kapcsolatba a színház különleges légkörével. Tizenöt é- ves kislány volt, amikor a rangos kassai (Koäice) Állami Színház operatársulatához került. — Énekesnő szerettem volna lenni, az is lettem, da már akkor érdekelt a festés, a rajzolás. Mert fiatal voltam, vonzott a nyilvános fellépés, a közvetlen siker, a színház világa. Elég hosszú ideig ez a vonzás bizonyult erősebbnek, és ez határozta meg a korán kenyérkeresetre szorult fiatal nő életútját. A képzőművészet csak fokozatosan nyert teret, de Béla Mária a színházi világban és énekesi pályafutása során is nyitott szemmel járt és ez a megfigyelés érlelte be művészi igényességét a művészetek egyik másik ágában, a festészetben. — Látom, sok kép sorakozik egymás mellett, frissen rámázott képek. Kiállításra készül? Igen. De talán úgy pontosíthatom a választ, hogy egyik kiállításom befejezése után a másikra készülök. Ezúttal a dunaszerdahelyi (Dun. Streda) Csallóközi Múzeumban lesz tárlatom, december 4-én lesz a megnyitó. Érdeklődéssel várom, miképpen fogadják a csallóköziek alkotásaimat, hiszen tulajdonképpen az ő vidéküket látják viszont a képeimen. — OS.
