Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-09 / 37. szám
KULCSÁR FERENC ROVATA CSÉFALVAY ILDIKÓ ŐSZINTESÉG avagy hány cédula [8Y ÉLET De kezdjük csak az elején, mivel nem akarom, hogy fejesugrással vádoljatok. Van egy családi házunk, benne öten: apám, anyám, bátyám, én és az öcsém. Családi vagyonunk további tételei: kert, két kiscica, öt tyűk és húsz darab naposcsibe. Este. Tévé. Anna Karenina bedugta a fejét a vonat kerekei közé, mert nem látta tovább élete értelmét, mert gyenge s jé szive volt, erre az apám megállapította, hogy „ostoba nőszemély“. Kinek is van igaza...(?) Kedves olvasóm, biztos vagyok benne, hogy képtelennek fogod tartani, amit én majd itt összehordok, pedig csak az igazságra, a megtörténtekre fogok szorítkozni. £n tizenkilenc éves vagyok. Egy tizenhat éves sráccal rúgom most a port (esetleg a kavicsot). Nahát, hiszen ti nem Is ismeritek őt. Hamar bemutatom: egy gimis srác, akinek mindene helyén van, őszinteségre, szeraíetre vágyik, mint én. Külsőleg a szép emberek közé tartozik: magas, vékony, kék szemű (néha lánynak nézik). Tehát ehhez tartsátok magatokat, ha látnátok őt a földkerekség bármely pontján üldögélni vagy álldogálni. Magamról csak annyit, hogy én egyáltalán nem vagyok beképzelt. Én egy aranyos, bájos, elragadó tündérke vagyok csekélyke 60 kilómmal és 163 centimmel. Mégis a szüleim naponta idegrohamot kapnak, hogy az ő lányuk egy semmirekellő, taknyos sráccal jár. Nem hogy valami autós, pénzes manuszt fognék magamnak, akinek már komoly szándékai is vannak, elvégre már lassan húszéves leszek. Az incidensek mindennaposak. De elszívnék most egy cigit, sajnos nem tehetem, mert ahová én általában beszorulhatok, nyugalmat keresve, az a szüleim hálószobája, félig átalakítva a részemre, és hát itt alszik az én szívbeteg apukám, aki ezt szigorúan megtiltotta. Megrögzött, mániájuk, hogy gyereknek tartanak. Azt kérditek, nem vagyok-e tényleg az? De igen, de csak any- nyira, amennyire minden ember gyerek marad, ameddig él. Mert mi már csak ilyenek vagyunk. Nem tudjuk, hogy mit is akarunk igazán, kit szeretünk igazán, mit tartunk igazán fontosnak, mitől szenvedünk igazán. „Mindig így volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett.“ A, már megint bedugta a fejét a fater, és ordított valamit, még jó, hogy nem veszem komolyan, mert akkor most azonnal ki kellene futnom, segíteni az anyámnak mosni. Érdekes lény a faterom, azzal van tele, hogy ő tökéletes fia hazánknak, lelkiismeretes, igazi apja és példaképe gyermekeinek, akik mind egytől-egyig „ingyenélő kocák“, nőnek csak, mint a here. és nem tartják be a marxista etika kódexének előírt pontjait. Kedvenc mondása: „hun vagytok tik éntölem, pedig én csak hét osztályt járíom“. Hát hol is vagyunk?... Édesapám tömör életrajza: Fiatalkorában kezdte a vedelést, munkahelye nem volt, mert állandóan csavargón, így alkalmi munkával tartotta fenn magát. Kitanult foglalkozása: asztalos (de kétbalkezes). Nősülésre gondoiván kifogta magának az én szende, szűz, jelenlegi anyukámat. Gondolta: elég tyúkeszű. takaros, tiszta, spórolós, véletlenül még jó hegyes is — hát megfelelt neki. Az anyu sokat tiltakozott, látta ő, hogy milyen, nem akart hozzámenni. de aztán feladta a harcot. Pedig volt neki Jó pár udvarlója, kikkel sokkal „jobban járt volna", de az anyu úgy gondolta, hogy azok úgyse vennék el, csak „arra“ kellene nekik. Pedig kár az anyuért... Az én anyukám olyan szégyenlős volt, hogy ha az apu elszellentette magát, még a bőgést is elkezdte. Még hazudni sem tudott, mert mindjárt belepirult volna. Megszületett a Gyuri, ’s kezdődött a mi romantikus családi históriánk... Természetesen a házasság nem volt elég ok arra, hogy a fater változtasson az életmódján. A fizetését egy fillérig elitta, volt úgy, hogy hetekig nem jött haza, majd megjelent egy éjjel mezítláb, mocskosán, mert a zokniját is eladta a kocsmárosnak. Az anyu akkor a kertészetben dolgozott, az ő fizetéséből tengődtünk. Kis fejecskémbe bepréselődött, hogy „de szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni, Jő ruhában jámi-kelnl... míg a cukrot szopogatnám...“ Az anyu minden garast a fogához vert, s próbálta rávenni az aput is a spórolásra, u- gyanis akkor egy büfé mellett laktunk egy cigányközben... Anyu építkezni akart. Apu egy- -két hétig ki is bírta, de aztán... Szóval nehezen ment, de mégis sikerült. Közben az anyu egykori egészséges idegrendszere kezd roncsolódni. Telnek az évek. Egy szép napon aztán az anyám is berúgott, és ettől kezdve ez elég gyakori lett. Anyu ezt menekülési módnak tartja. Mert hogy nincs más öröme ebben a „kurva életben“, mint az evés, ivás és a cigi. Mert az anyám már negyvenéves, de kirándulni még csak kétszer volt. Ezenkívül nekem, egyetlen lányának bevallotta, hogy a legnagyobb baj az, hogy apunak nincs rá szüksége az ágyban, s van neki egy szeretője, de nős, s így csak nagy ritkán találkozhatnak. Ez a nagy helyzet! Csodálkozik még valaki, hogy szegény muterom a piához folyamodott? A dolog másik fele lenne, hogy milyen hatással volt mindez ránk, a gyerekekre. Ha a- karjátok, majd folytatom. LACZA ILDIKÓ TAVASZVÁRÁS Olvad. A vastag M kár- gesedik, bámul. A fékét ülő faágakról lebukó ólmos ütz- cseppek nagy ropogással, zajjal ütnek utat benne. A kéreg alatti lisztes, tiszta hó egyre fogy. A reggelt fagy még holnapig elbabusgatta, de az út nap lőttével neszezve illan és csurran el. Beborul a táf, megfeketedik. Aztán a napsugár arannyal vonja be a fákat, körülnyaldossa a felragyogó háztetőket. A butus cinkék, ni, hogy Örülnek, bolondoznak a diófa ágain. Pedig még csak január van. —o— Éjszaka sóhajok fagynak jégvirággá az ablakon. Buja, kövér páfrányok hajolnak díszes dáliákra. E cifra egzotikum általam és nélkülem jött létre, a sóhajaimból. Reggelre a jégvirágok kihízzák az ablaküveg keretét, szobámba burjánzónak. Széttöredeznek és sóhajokká finomulnak. Az ablak szeme sír utánuk, míg délre elfogynak könnyel, s én hitetlenkedve meresztem szemem az üvegen túl puhuló, jeketedö kertre. Estére útra kezdem a sziszifuszi munkát, sóhajtozom. —o— 'A hóember kissé balra állt a ház előtt. Hatalmasan, dacosan. Székre, létrára álltunk, mikor a kalapját, szakállas arcát mintáztuk. Kezével átfogta kidüllesz- tett hasát, gömbölyű, nagy fenekét robusztus lábak és méteres hócsizmák tartották. Egy egész napot dolgoztunk rajta az öcsémmel. Felgöngyölítettük a kerít út s az udvar havát. Három hétig állt peckesen, mosolygósán, kissé balra a házunk előtt. Tegnap megrokkant... Hasa a csizmába csúszott, s jobbjára dőlt. Már a földről is elérem a hókalapot. A hét végére kásás massza lesz belőle, s tavaszra elfeledjük. A vázában sárga virága bomlott az aranyesőnek. —o— A hófoltok a határban vadvizekké sűrűsödnek. A vázában jelérez egy faág. Ébredezem. Kinyílok a tavasznak, az örömöknek. Az öröm egy szép perc lesz a vadjáclntmezö közepén —• hulló rlgójüttyöt hallgató tűzikék között. Nagyon várom. Pedig még csak január van. NAGYVENDÉGI ÉVA Nagyapám emléke Sorsom vékony, kicsi erecske a táguló kozmoszban. Életem fény és árnyék ölelkezése. Gyermekkorom a felfedezés sebző igazságát hordozza, ez alma mater nevelő erejét. Jövőmbe múlt lopakodik: tölgyfaöreg őseim emléke. Az idő megsebez, de a forradás hatalma erős. Szelíd napsugarak, szomorúság-foszlányok, ezer sugarú örömök, háborgó indulatok, találkozások, hangulatok, események á- ramlanak. Körülöttem hadak útját járó emberek, a Juventus — ventus lázában égő ifjúság, nemzedékváltás, atombomba, az élet dübörgése. Magam vagyok ■— földszagú szelek hozzák a szédület üzenetét. S a látomás: találkozás az élettel. Nagyot fordult bennem a világ. Hirtelen „hör- plntek valódi világot, habzó éggel a tetején“! Az emlékezet ereje áttör a hazugság-hálók szövevényein: bölcs szavú nagyapám emléke — intő szava ' a féltés őserejét sugarazza. Sírjánál a jajongó harangokat elnyomja a felismerés: felnőtt vagyok. A kétkedés hídját befonják a múlt erősödő emlékei, erősen szorítják kezem. A szorongás önmaga kerítései között kering. A jövő világos- túl a horizonton a harc villámai várnak. KÖTELES ERZSÉBET monotípiája Cs: I. A megszólal a kimondhatatlan nem „megírt“ mű, vagyis nem szólal meg benne a kimondhatatlan, de azért igen friss „ésszel“ megírt kis karcolatok; inkább a türelmetlensége, ide-oda kapkodása, át nem gondolt gondolatai teszik használhatatlanná. Eredetiség lappang írásaiban, persze kiforratlanul, egyelőre csak úgy hatnak, mint egy csodabogár villongásai vagy egy kö- lyöktigris marcangolása és fel-le futko- sása a hatalmas szavannán. Egyik írásának közlése csupán jelzés: bontakozó tehetségét vesszük általa tudomásul. Az a mód, amint a humor, az irónia, a groteszk, sőt a szarkazmus felől közelíti meg a jelenségeket, s úgy próbálja élére állítani hibáinkat-bajainkat- -gondjainkat, úgy tűnik, igen megfelel egyéniségének, s úgy látjuk, ezt kell továbbfejlesztenie, kikísérleteznie egyéni, érett hangját. Vonaton. Verskísérletei kevéssé sikerültek — mintha „vonaton“ rohanva, futólagosán írta volna őket; hiányzik belőlük a koncentrálás, az elmélyülés, az el-átgondolás: darabosak, nehézkesek, vontatottak, felszínesek, suták, borzasak, megformálatlanok. Múltkori darabjai jóval ígéretesebbek voltak, nem lehetett őket elmarasztalni az iménti jelzőkkel. Nem lenne szabad alább adnia: a múltkori volt a minimum, onnan már csak felfelé lehet, illetve kell lépni — másként nem érdemes. Apostol. Látszat cím'ű kis írásának az alapgondolata, sőt a szerkezete is dicséretesen jó —■< de ez minden. Nincs még benne az író, az az alkotó-szervező egyéniség, aki_ „meggyúrná“ az a- nyagot, s a készülő-elkészült formába közben életet is képes lehelni, arcot is tud adni neki, úgy, hogy vér lüktessen benne. Liza. Bárhogy is szeretné, verseit nem tudjuk közölni — sem névvel, sem a- nélkül. Az ok igen egyszerű: írásai a költészet birodalmába egyelőre még nem kaptak bebocsáttatást, csupán csak halkan kopog kis gyűrűjével annak lezárt kapuján. S úgy tűnik, igen hosszú, verejtékes, kitartó ostrom előtt áll, ha meg akarja látni, érezni, ha át akarja élni és birtokba akarja venni ezt a csodálatos, de gyémántkeményen ellenálló birodalmat. Ideje még van rá — kitartása és tehetsége fog eldönteni mindent. G. M. Gimnazista lány ■ gimnazista történet. Ez áll magához legközelebb, ezt a világot ismeri (ismerhetné) a legjobban >—i érthető hát a témaválasztása. Ä baj az, hogy ebben az ördögi vagy inkább angyali körben maga nem íróként, hanem áldozatként van jelen, azaz nem az író, hanem az (egyik) áldozat szemével lát és írásában is ezt láttatja: elmond egy szimpla történetet, egy love storyt, mélységet, lélek- és környezetábrázolást mellőzve — ezzel természetesen mellőzve a hitelességet is. írása így önmagáért való, nem képvisel művészi; esztétikai, etikai, erkölcsi értékeket, nem hordoz másod- és harmadjelentéseket, nincs rétegeződé- se, formája — csak a végtelen sivatag egy kicsi darabja. Kezdő verselő. Jeligéje igen találó, a- mit írt, az a kezdet kezdete, s csak azt tudjuk mondani magának is, mint minden kezdőnek már évek óta e rovatban: szakadatlan és fegyelmezett önművelést, önkritikát, következetességet, „égő türelmet“.
