Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-26 / 35. szám
io fittig A mólón egy szürke munkaköpenyes férfi jött elő az őrbódéból, hozzám lépett, és azt kérdezte: — Akar Navarinóba menni dolgozni? — Navarinóba...? — kérdeztem, és igyekeztem felidézni a helyet. — Ögy bizony, Navarinóba! — mondta. — Arra a nagy szigetre, ott a Beagle-csatornától délre. Olyan embert keresnek, aki mindenhez konyít valamicskét. Az ajánlat éppen akkor jött, amikor mindegy volt, merrefelé veszem az utam, mert olyan céltalanul kószáltam a mólók között, mint vihar után a föld felett úszó jelhöfoszlányok, melyeket a legkisebb fuvallat is a szárnyára kap. Az én telkemen is vihar söpört végig, és a vihar után csak egy asszony emléke maradt bennem, még a szívemben egy cseppnyi bánat, mely olykor-olykor egész lényemet elárasztotta keserűséggel. Mégis, amikor aláírtam a szerződést, nem éreztem azt az örömöt, amit máskor, ha belefogtam valami új dologba. A hófödte Punta Arenas-i móló fehér árnyékként fúródott bele a tengerbe és az éjszakába. Az oldalánál a füstölgő Micalvi gőzös csak arra várt, hogy beszálljon az a csapat aranyásó, akik a Lennox és a Picton szigetekre tartottak, hogy aztán felszedhesse a horgonyt. Kilenckor harmadszor is megszólalt az indulást jelző hajósíp, kioldották a köteleket, felszedték a horgonyt, s a gőzös, kissé eltávolodva a mólótól, délnyugat felé vette útját. A város hamarosan összezsugorodott, olyan lett, mint a szoros partjait koronázó, gyémánt fejdísz. A hajón a lármás, szüntelenül csomagjaikkal babráló aranyásókon kívül szigetlakók és favágók is utaztak, akik távolinál távolibb, elhagyatott zugokba igyekeztek. A korlátra könyököltem a fedélzet egyik szögletében, és fütyörészni kezdtem egy dallamot, mely mindig kellemes emlékeket, érzéseket és színeket idéz föl bennem, olyanokat, mint a görögtüz, amit valaha gyerekkoromban, karácsony este gyújtottak. A hajó ólomszínű, otromba szörnyként hasította a vizet, fehér sebhelyet vonva maga mögött a tengeren. Éjféltájt már meg-meglegyintett az álom hollószárnya. Meglehet, épp erre vártam a fedélzeten, mert nem aka- ródzott ébren virrasztanom a nyomorúságos harmadosztályon. Nem is vártam meg, míg tovaröppen az álom, hanem gyorsan lementem a fedélközbe. A harmadosztály mindenütt egyforma, a szárazföldön is, a tengeren is, és mi harmadosztályon utazók is egyformák vagyunk. Mi alkotjuk az emberiség peremét, valami olyasféle vagyunk, mint a föld kérge, mely legkívül van, védtelenül, kitéve az időjárás viszontagságainak és a csillagok sugárzásának, míg ez a sötétedő sárgolyó szüntelenül forog, hogy le ne zuhanjon az éjfekete semmibe. A Micalvi harmadosztálya se volt különb a többinél. A fedélzet elején rendezték be, emeletes vaságyaival, akár börtönnek is beillett volna, és talán éppen ez a hasonlóság juttatta eszembe azt a jó tanácsot, amit egyszer egy fegyenctől kaptam: a szalmazsákot nem matracnak használtam, hanem magamra húztam, mint egy takarót, és elaludtam. Másnap reggel azon a csatornán ébredtünk, mely a Beagle északnyugati elágazásához vezet. A levegő olyan áttetsző volt, melyhez foghatót ritkán láttam életemben. A sztrtek, melyek közt hajóztunk, olyanok voltak, mint egy sereg, a víz színes lebegő tengeri szörnyeteg, fehér hátukat simára fésülte a szél. Az aranyásók már higgadtabban és csöndesebben jöt- tek-mentek az elülső fedélzeten. A parancsnoki hídon hol egy-egy, feleségestül, lányostul utazó gazdag telepes, hol egy-egy tengerésztiszt bukkant fel. A folyosókon pedtg a névtelen, sötét tömeg; keresztülfurakodtam rajta, és amikor a szemem már hozzászokott a nappalt világossághoz, letelepedtem a taton, egy négytagú csoport közelében, melyből kimagaslott egy tagbaszakadt, kockafejü férfi, akinek se a szeme, se a szája nem látszott ki bozontos szőrzete alól. Mint később megtudtam, ö volt a Beagle-vidék egyik leggazdagabb állattartója, jugoszláv volt, és jobban kedvelte a munkások társaságát a tisztekénél. A csoport olyanformán álldogált, mint akik társalognak, de egyikük se szólt, egyikük se mozdult. Jó idő múlva a robusztus jugoszláv felemelte emelödaruhoz hasonló karját, az előttük tornyosuló színekre mutatott, és recsegő hangon azt mondta: — Egyeszer nyolc napot töltöttem azon a sziklán, ott, ni! A hangja csak úgy mennydörgőit, de idegenes kiejtéssel és selypítve beszélt, akár egy kisgyerek. Mindez azonban inkább furcsa volt, mintsem mulatságos. — Majd éhen haltam, húsz szem nyers bab jutott egy napra! — mesélte tovább. — Pedig arra befelé vannak ám indiánok, de egy se merészkedett elő! Azzal elhallgatott. A többiek nem szóltak rá semmit, elfordultak a sziklától, és újra merev némaságba süly- lyedtek. Mintegy ellentéteként ennek a rideg közönynek, a parancsnoki hídon egy középtermetű, barna bőrű, szikár férfi kiabálva veszekedett az egyik hajóstiszttel. — A mindenségit neki! — harsogta rossz spanyolossággal. — Mit törődni maga én dolgom, jegyet én rendesen kifizetni. En elintéz az egész egyedül, én nem csinálni tovább ez itteni A mindenségiét neki! A tiszt rendíthetetlen nyugalommal hallgatta a vadul hadonászó embert, a nápolyi származású Pascualinit, a neves fókavadászt, akit az egész vidéken ismertek merész portyázásairól, különösen azóta, hogy Ushuaia börtönéből megszöktette Radowiskyt, az anarchistát, aki Buenos Airesben meggyilkolta Falcó ezredest. Most azért veszekedett, mert nem akarták partra tenni ott, ahol éppen elhaladtunk. Végül mégis meggyőzte a tisztet, és a hajó csökkentette a sebességét. Pascualini, amúgy menet közben vízre bocsátotta alig négy méter hosszú csónakját, beledobott egy zsák élelmet, az egyik evezőt beleállította a közepébe, mint egy árbócot, egy söprűnyélből fabrikált keresztrúdhoz pokrócot erősített vitorlának, a másik evezőből meg kormánylapátot csinált, aztán ö is beült, harsány búcsúkiáltással eloldozta a bárkát, és a délnyugati széllel elvitorlázott. — Ez aztán a vérbeli tengeri csavargó! — mondta valaki a fedélzeten ácsorgók közül. — Egy ideig az indiánok közt él, aztán egyszer csak fogja magát, és kievez egy hajó elé, megállítja, akár az imént ezt, és bepakolja a j zsákmányát, a vidra- meg fókaböröket. Háromnapos útja során a Micalvi lassanként szétoszGYURÁK ÉVA ILLUSZTRÁCIÓJA fogatta a rakományát a kikötőkben. Az aranyásókat is leraktuk Lennoxban, és én utolsóként szálltam partra Puerto Robalóban, miután a hajó már kis híján megkerülte a Navarino szigetét. Puerto Robalo egy hegyvonulat lábánál fekszik, mely csaknem függőlegesen zuhan alá a tengerbe, a part menti keskeny völgyecske így olyan, mint a törpék menedéke az óriások országában. Harberton fogadott, egy magas öregember, akinek olyan ráncos és cserzett volt az arca, mint a tölgyfakéreg. Vastag fekete posztózekét viselt, mely már egészen mohazöld volt a sokéves használattól, a fején ugyanilyen, széles, felhajtott karimájú kalap, amiben olyan volt, mint egy református pap. — Jó napot! — mondta színtelen hangon, de valahogy olyanformán, mintha vllágéletünkben ismertük volna egymást. Egy fagerendákból ácsolt, bádogtetős házhoz vezetett, mely egy tölgyes szélén állt. Odabenn egy fiatal indián asszonyt láttam meg négy gyereket. Az volt a dolgom, hogy segítettem gondozni a kétezer bikát, ■ betereltem a teheneket, néha befogtam az igába egy pár ökröt, kivetettem a hálót, amikor hal kellett a konyhára, és más efféle tennivalóim voltak. A munka nagyon könnyű volt, és úgy vettem észre, hogy szinte felesleges is vagyok, hiszen Harberton szép lassacskán ugyan, de majdnem mindent megcsinált. Egyébiránt hamarosan egészen másképp kezdtem látni a vidéket. Bőven volt időm, a munkámat játszi könnyedséggel, nagy kedvvel végeztem. Eleinte minden a legnagyobb rendben ment a mesebeli szigeten ... Eleinte, mondom, mert csak úgy ké-három hét múlva vettem észre magamon először azt a különös hatást, mely lassanként a teljes kétségbeesésbe kergetett. Harberton sohasem beszélt. Miután közölte az utasításait, megmutatta, ml merre van, és kiosztotta a feladatokat, többé egyetlen szót se szólt. Ügy látszott, a felesége meg a gyerekek már megszokták ezt a némaságot, de az én idegeimet lassanként felőrölte ez a hallgatag ember. Pirkadatkor kelt, egy darab füstölt húst vagy halat, kenyeret meg hagymát rakott a vászontarisznyájába, azzal nekiidult a hegyeknek, ahonnan csak napnyugtakor érkezett haza. Egyszer, amikor váratlanul hóvihar kerekedett, és egész éjszaka nem tért vissza a telepre, másnap reggel a keresésére indultam, mert féltem, hogy valami szerencsétlenség érte. Az egyik legmagasabb hegycsúcson akadtam rá, egy természet alkotta sziklabarlangban keresett menedéket, szívta a kapadohányt, és elmerülten bámult a messzeségbe, a környező tájra. Az Indián asszony sem beszélt, ha elkészült a ház körüli munkával, az ölébe ültetett egy gyereket, és lekuporodott a sarokba. A legidősebb fiú tizenegy éves lehetett, és Harberton első feleségétől született, a másik kettő a második asszonytól, a negyedik gyerkőc pedig a harmadiktól. A két első feleség is jagan törzsbeli volt, mindkettőt utolérte a fehér emberek indián asszonyainak végzete. A gyerekekben kerestem kárpótlást. Táblát eszkábál- tam nekik, és egy krétaszerű kővel megtanítottam őket j írni és olvasni. — A papa sose beszél — mondta nekem egyszer a j' legidősebb. — Dehogytsnem beszél — válaszoltam —, 6 a fákkal, •; a felhőkkel meg a sziklákkal beszélget! A gyerek nagyot kacagott ezen, és én sa igen tehet- ji tem mást, pediq szívesebben tettem volna az ellenke I zőjét. „Miért Ilyen ez az ember?“, merült fel bennem a kér- £ dés egyre követelőzőbben. Nem a kíváncsiság hajtott, | hogy megtudjam, mi lakozik a lelke mélyén, hiszen meg- g lehet, hogy egyszerűen megfáradt vagy ostoba öregem- jí bér volt, de nem is az önérzet vagy a sértett hiúság hajtott, hanem az a természetes vágy, hogy egy értei- | mes lénnyel beszélhessek. S azon a szigeten ő volt az | egyetlen, és ö megtagadta tőlem ezt a becses adományt! | Egy nap aztán megelégeltem a tépelödést, és elható- | roztam: „Ez az ember nem épeszű — gondoltam magam- | ban beleőrült a magányba, a csendbe, vagy ki tudja, | mibe, és ha itt maradok, én ts ugyanerre a sorsra ju- § tok, ezért aztán amint lehet, elmegyek inneni“ Igen ám, de Puerto Robalóba nem jött még egy nyavalyás indián kenu se. A vakszerencse jóvoltából, mely kinek jót, kinek bajt hoz, egy délután egy viharszaggatta, háromárbócos vi- | toriás vetődött Puerto Robalo öblébe. Ushuaiába tartott, | és mint a wulaiaí rádióból megtudtam, a hajó hétfőn I szándékozott érinteni a szigetet, akkor pedig már pén \ tek volt. Szóltam Harbertpnnak, hogy úgy döntöttem, elmegyek, 1 és ő vasárnap este, a viaszmécses fényénél pontos elszá- | molást készített a járandóságomról. Aznap este elköszöntem a háziaktól, és azzal a gon- 1 dolattal aludtam el, hogy ha minden jól megy, másnap ; búcsút mondok ennek az összetöredezett, tengerbe 1 süllyedt hegyláncok alkotta vidéknek, és főképpen en- ; nek a különös embernek, aki némaságába menekülve í- olyan, mint egy jéghegy. Kék, hajnali derengés szűrődött be szobám zsalugá » teres ablakán, amikor jelébredtem, és fel akartam kelni. 5 de rádöbbentem, hogy szorosan odakötöztek az ágyhoz. 1 Míg aludtam, valaki lopva rám tekerte a kötelet, és úgy j leszorított, ahogy az indián csecsemőket szokás a hor- | dozható bölcsőben. Erőlködtem, ahogy csak tudtam, kiabáltam és hívtam 1 őket, de mindhiába. Így vergődtem, pokoli dührohamok | és csüggedt belenyugvás közepette, de kétségbeesésem | akkor hágott a tetőpontjára, amikor a délelőtt folya- 1 mán egyszer csak meghallottam az éles sípszót, mely 1 a hajó indulását jelezte. Egyszerre csak hangokat hallottam a szomszédos szó■ | bából, léptek koppantak, valami veszekedésféle lárma § és sírás hallatszott. Az összemosódó zsivajból hirtelen | élesen felhangzott egy gyerek sikítása, és a legidősebb | fiú, Dino rontott be a szobába késsel a kezében. Tudó j mást szerzett szorongatott helyzetemről, és a segítse | gemre sietett; az anyja hiába próbálta erőszakkal visz- | szatartani. — Előbb a kezemet, Dino! —kiáltottam neki, amikor | láttam, hogy sieti ében, a lábamat leszorító zsinegekkel 1 akarja kezdeni. Egy szempillantás alatt kiszabadultam. Megöleltem 1 megmentömet, felkaptam azt a kevés holmit, amim volt. 1 és kirohantam a házból; jutás közben egy pillanatra még | felbukkant előttem az indián asszony rémült arca. Eszeveszetten futottam a partra, vadul integetve, hogy | várjanak meg. Szerencsére még csak akkor eresztették 1 le a csónakot a hajóról. Nagy igyekezetemben nem vettem észre, hogy Har- 1 berton Is a parton áll, és a csónakot várja. Amikor meglátta, hogy jövök, hozzám lépett; sohasem I fogom elfelejteni a hangját, és a tekintetét, amikor azt I mondta: — Ne menjen el, maradjon itt! En nemsokára meg halok, és a gyerekek meg az asszony nem tud majd mi j hez kezdeni. Kirabolják őket, valaki majd kijelenti, hogy I itt minden az övé, és elkergeti őket innen. Bocsásson 1 meg azért, amit tettem, de nem akartam, hogy elmen \ jen. A magáé lenne itt minden, maga vigyázna rájuk. | mint eddig. Nem akartam előbb szólni, még próbára I akartam tenni. Nagyon régóta várok egy olyan emberre, 1 mint maga, Ne menjen el, én mindent magának adok' | A hangja üresen kongott, és úgy tetszett, most hallom először; a beszéd kifárasztotta, reszketett a szája széle, 1 mintha imádkozna, és a tekintete... 6, azt az esdeklő I tekintetet sohasem fogom elfelejteni! Mint már annyiszor életemben, most is elbizonyta i lankodtam. Ránéztem ráncos, tölgyfakéreg-arcára, fel i idéztem makacs hallgatását; néztem a sziklát, melybe I úgy kapaszkodtak a szélben földig hajló fák, mint i megannyi kolduskéz; néztem a füstölgő kéményü ha j jót, a bálnavadászcsónakot, mely már a part közelébe I ért, és mint máskor, amikor többféle lehetőség közül | kellett választanom most Is a szívemre hallgattam, a 1 szívem pedig a hajó jelé húzott... Amikor partra szálltam a Punta Arenas-i kikötőben. 1 újra előbukkant az őrbódéból az a szürke munkaköpe \ nyes emberke, akinek a javaslata erre a különös uta \ zásra csábított. Amikor láttam, hogy határozott léptek I kel egyenesen felém tart, már-már azt hittem, hogy még I egyszer felteszi nekem ugyanazt a kérdést: „Akar Na- I varinóba menni dolgozni?", de nem ez történt; nyúlarca i széles mosolyra húzódott, és azt mondta: — Nem bírta tovább, ugye? — Nem bírtam tovább! — feleltem. — Akár a többiek! — mondta gúnyosan. — Egyik se | hagyta egynél többször elmenni a gőzöst! — azzal esze I lösen felnevetett, és elment. „Igen —, gondoltam magamban, ahogy utánanéztem, | magam se tudom megvetéssel-e vagy haraggal —, igen. jí akár a többiek;, de közülük, senki sem látta, hogy mit f rejt a jéghegy a víz alatt! Közülük senki sem nyert be í pillantást ennek az elsüllyedt léleknek a gyöngédségébe! | Egy szép napon talán még visszamegyek Puerto Robaló | ba. Mindenem meglesz, és a régi gazda némaságát víg | zsivajjá változtatom, akkor majd a fiatal özvegy is tét- 1 széni fog, és a legényekké cseperedett gyerekekkel fel ] szerelünk egy karcsú, albatrosztestű vitorlás hajót, és | nekivágunk a tengernek, és szigonnyal vadászunk majd p a fókákra, mint a jagan indiánok!" De mindeddig még nem tértem vissza. TOMCSÁNYI ZSUZSANNA fordítása f
