Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-08-12 / 33. szám

MIROSLAV DEMÄK AUGUSZTUS LLATÖV (JÄNOS KIRÁLY) Föld nélküli király Királytalan királyság Ha éjfél után kívánna jönni a nappal Gyilkossággal Akadt el a gyilkosságok sora Fején a korona meghívó a bosszulásra Eső elől se véd Csak tol és Nyom kezét mind az asszonyra vetné Csak egy Őrzi egyre csak sejtve a véget s egyre Más magaslatokra vágyva Csakhogy e Nagy kerékben nincsen repedés Vámot A molnár is ád s búzája nincs amivel fizetne Csak lisztje Érvénytelen összekapart Az augusztus a hő mely vár Paták Akadnak el a nyirkos porban Az elágazásnál lovak Támadnak egymásra Harapnak veszett mód Lovas Ki holdat ráz le az almafákról Kezével Fályolozta el szemét s figyeli közben az erdei vad Nem jelzi-e honnan közeleg az ősz Csak a félelem Orcája mindig változatlan A halál mindig ÜJ arccal érkezik Föld nélküli király Királytalan ország Korona gurul Minél tovább annál Gyorsabban Mégis kérdés hallszik ott hol más Csak válaszokat ismer RONCSOL LÁSZLÓ fordítása elfedezte, hogy minden nő, aki beleszeretett, új formába ráz­ta, volt, amelyik nevetésre in­gerelte, mások szomorúságra. Néhá- nyukkal az ágyban zabolátlan ríno- cérosszá változott, másokkal hízel­kedő, csonttalan, mindenütt jelenlé­vő és átlátszó amőbává. De mindegyi­küknél belefásult a szerepbe, amelyet felidéztek nála. Lényegében éppoly kevéssé tudták megváltoztatni őt, ahogy nem változunk meg a tükör előtt attól, hogy elébe állunk, ami­kor eltűntek, nem maradt mögöttük semmi. Csak egy zsebkendő, egy ci­garettaszipka, egyszer egy nedves fürdőszobapadló, mert az egyik nő gondtalanul a zuhanytálcán kívül, hagyta a függönyt. A legnagyobb bajokat egy befutott rendező fiatal, második felesége o- kozta. A rendező egy csapásra akart megfiatalodni és szellemileg megúj- hodni, így talált feleségére egy kol­légiumban. Az asszony egyike volt a- zoknak a furcsa, egyszerre okos és gyönyörű teremtéseknek, akik meg­döbbentik a szemináriumukat, és megfélemlítik a tanáraikat, sőt dip­lomát diplomára halmozva megszé­gyenítik az időt is, de akik mégis, ha egyszer kiszakítják őket a könyv­tárak és a halhatatlanok társaságá­nak melegágyából, összetörnek és megőrülnek. Az ajkát oly sötétvö­rösre festette, hogy az már feketé­be Játszott, és mozdulataiban és be­állásában egy testrész vagy egy szög­let mindig fonákul kiesett a ritmus­ból. Haroldhoz vágott megjegyzései okosak és könyörtelenek voltak: í—i Maga nem mozdul a színpadon. Más emberek valahogy azonosak a testükkel, maga csak dolgozni jár bele, mint egy felvonóhíd kezelője. s-i Nem szereti a tulajdon megje­lenését, Harold. Az arcán nincse­nek Jelek. Még a gyenge színészek­nek is vannak olyan pillanataik, a- mikor a szerep egybevág az egyéni­ségükkel, kitölti azt, kész a siker. Talán ha egy Mars-lakót játszana, egy serdülő Mars-lakót,.. Rájöttem a maga bajára, Ha­rold. Sosem volt bátorsága gyűlölni. Ezért nincs magában beleérzés. A be- leérzés egyenlő a szimpatikus má­giával, ami egyenlő az ellenség meg­gyilkolásával. Amíg nem nézett far- kasszemet pgy ellenséggel, voltaképp nem látott még senkit. Frank ezért nagy. Mindenki gyűlöli. Frank a férje volt, a híres ren­dező. Amikor Harold félénken meg­kérdezte, vajon ő is gyűlöli-e Fran­kot, a nő gyorsan visszavágott: — Hát persze. Minden igazi férfit gyű­lölök olykor. Magát sose tudnám gyűlölni, soha. — Még a gyónásai is kötekedésnek hatottak. Harold a fejét félrehajtotta, és a nő izgatottá vált. A fiú .öltözőjében voltak, udva­riasságból hívta oda, abban a re­ményben, hogy ha egyszer lefekszik vele, megszabadul tőle. — Nem jöt­tem volna ide, ha bármit is jelen­tene nekem. Ha csak egy bolond je­lenetével rendelkezne, már nem is lennék itt. Maga kísértet, Harold. Szellem. Ne nyúljon hozzáml Várjonl Kéreml Harold hirtelen ráébredt, hogy a férjét leszámítva ez a kemény, ma­gába zárkózott asszony szűz volt. A nő az ablak mellől a fürdőszobába szaladt, és kombinéban jött vissza. A férfi gyáván csókolta meg azokat a fekete ajkakat, az asszony lába közé nyúlt, hogy megnézze, magán hagyta-e a klsnadrágját. Nem hagyta. Lágy. Ellenálló lágyság fogadta a se- lyemkombíné alatt, s ott mélyen, be­JOHN UPDIKE: lm W, t, '"; -vív pm* D­t-HN \/ í y f : s­■ffeiM mm Lőrinci Zsuzsa illusztrációja — Szóval hosszabban a szokásos­nál, ugye? — Ellen, nagyon sajnálom. — De nem igazán. — Akkor félek. Ez a nő ... Túlsá­gosan szeret. A felesége elmosolyodott, a házas­ságuk alatt mintha elmerevedett vol­na, vette észre Harold, mintha a tes­te a lélek páncélzata lett volna el­lene. — Csak úgy önmagától szeret? Nem biztattad rá? — Nem is tudom. Azt se tudom, hogyan történt. — Segítsek megszabadulni tőle? — Nem tudom. Igen. Kérlek. —r Mondd meg neki, hogy tudom. Mondd meg neki, hogy vagy befe­jezitek, vagy elválok. — Képtelen vagyok hazudni neki. Ahhoz nagyon ismer. — Nem lesz hazugság. Mert ez az igazság. — Elfordult tőle, és szívbe markoló hidegséggel beszélt ebédlő­jük ablaktalan falához. — Ez az egy­szerű igazság. Belefáradtam. Szaba­dulj meg ettől a gyerektől, vagy vé­geztünk. — És hangtalanul adta át magát a sírásnak. Harold rádöbbent, hogy a felesége elvesztése megrémí­ti, bár az asszony már rég nem sze­rette, vagy legalábbis nem fejezte ki szeretetét. De Harold lázas érzése, hogy elemésztik, felesége jelenlété­ben alábbhagyott. Ezt képtelen volt elmagyarázni a szeretőjének, ő, aki egy suttogást az erkély utolsó soráig tudott felröpíteni, képtelen volt meg­győzni ezt a ragyogó asszonyt, hogy a szerelmén kívül más dolgok is vannak égen s földön. Futólag ösz- szeakadtak a kapuban. Hosszú, for­ró karjai és csigákban leomló feke­te haja beborította Haroldot, fekete szája beharapta az ajkát, áz ujjvégék hideg tapintásával a sliccéhez nyúlt a keze, és ott, ahol egy távoli utca­lámpa fénye késéi ességű sarkok ár­nyékát vetítette rájuk, elélvezésre kényszerítette, s arra, hogy nyitott szájába zokogjon, miközben a tudata azt sikoltotta: Nemi Próbálta elma­gyarázni, hogy az asszony szerelme sérti őt, hogy érzelmeinek ezt a faj­ta túláradását csak Harold belső ii- ressége tette lehetővé. Az asszony úgy beszélt róla, mint egy vadonról, ahová sorsa kényszeríti lakni. Bocsáss meg — mondta, és már nem figyelt az asszony szavára, mint­hogy az se figyelt az övére. Elválás­kor az asszony kábultan megérintet­te Harold mellét. Aranyfonálkénl vo­nult át közös bánatukon a férfi büsz­kesége, hogy most jól kioktatta az asszonyt, hogy testi elbizakodottsá­gának megadta a szükséges ütést; és újra visszaáll mintegy a természet ellenére a maga felsőbbrendű biro­dalma. Remegve érkezett a színházhoz. É- gett a melle, mintha ragtapaszok csíkjait tépték volna le róla, kiszá­radt a szája, és pára homályositot- ta el a szemét. Belépett a színószbe- járón, elment a díszletek mellett, le az alagsorba, átvágott a társalgón,' melyet már felvert a statiszták, a Capuletek és Montague-k zsivaja, és elhaladt a női címszereplő zárt öl­tözője előtt is. A lány volt az, a hosszú fénytelen hajjal, a lapos macskaorral, úgy élte túl az ő árulá­sát, hogy színésznővé érett, kihasz­nálta Haroldot. Szüksége volt a meg­aláztatásra, hogy megadja hangjának a kellő árnyalást. Esténként Haroid szerelmet vallott a nő megvető, áll­hatatos szürke tekintetének. Az ő elnehezült testével szemben Ha- roldé csúfondárosan könnyűvé, felszabadulttá és magabiztossá lett, mint egykor az apja ütlegeitől. Zsú­folásig telt a színház. Az ünneplőbe öltözött tömeg, férfiak és nők ve­gyest, a színpad magasából absztrakt ábrának, szétterített pávafaroknak látszott onnan fentről. Az első fel­vonás csupa mesterkéltség, fény- özönben és szavak csillogásában múlt el, a reflektor, Harold úgy é- rezte, sohasem ment le a szeméről, s mint egy pajzs, tükörként válasz­totta el a közönségtől, melyet de Jő lett volna megragadni. A hold talán túl közel hajolt, szeretőjének bőre vakította a szemét. Fizikai távolság olyan fájdalmat hagyott benne, hogy attól félt, átlátszik a testhezálló ru­háján. Úgy hagyta el a színpadot, hogy tudta, ügyefogyott volt, meg­bukott. A kulisszák mögött a felesége vár­ta, hétköznapi ruhában, a haját már megütötte a dér. Egy borítékot nyúj­tott át neki, rajta kanyargós kapir- gálással Harold neve ütközött ki. — Ez a tied — mondta Ellen. Megismerte a fegyelmezetlen, ide- -oda dülöngélő kézírást. Szorítást ér­zett a mellében. — Ezt hol kaptad? — A rendőrség találta meg az á- gyánál. Érezte, hogy az arca kérdőjellé torzul. Ellen válaszolt: — Felhívott teló- fonon. Azt mondta, haldoklik, és ve­led akar beszélni. Kiszedtem belőle a címét, és értesítettem a rendőrséget. A kórházban úgy hiszik, hogy még időben érkeztek. Minek túlozni most! A rendőrsé| már felbontotta a levelet. Olvashat tátlan volt az írás,, kacskaringók és aláhúzások voltak a szerelméről, er­ről a túlhabzó, kaotikus, önző szere­lemről. Harold émelygett és szédült, a felesége leolvasta érzéseit az ar­cáról, s elvette tőle a levelet, minő- ha valamilyen rendkívüli értékét mentene meg, és hátat fordított. — Rómeó, hol a fenébe vagy, Ró­meó? — Az oldalsúgó volt, egy irigy és csúfondáros vénkisasszony. Harold kilépett a reflektorok elé, és azt mondta: — Hogy menjek el, ha szívem itt marad? Fordul] sötét föld, és keresd a napoti — Elrejtő­zött az árnyékban, s mint a bozót­ba húzódó állat várta, hogy két ki­festett fiatalember eldarálja Benvollo és Mercutio párbeszédét, s aztán e- lőre lépve azt mondta: — Sebet gú­nyol, kit seb nem ért soha. Láthatatlan bombatölcsérek nyíltak ki körülötte. A tarkabarka, árnyékos kulisszákból, a nézőtér fekete űré­ből, a feje fölötti térből, a toronyié zsinórpadról, melyet hajói "jélzet tar­tott, s ahol múlt és jelen díszletei mint hatalmas kopoltyúk lógtak, a papírmasé háttérből, ahol egy ki­csiny macskaorrú arc jelent meg. A figyelő űrből dörgő taps fejezte k'i a meglepetést. Torka akár egy hajlí­tott, ezüstös fegyver, szárnyas szava­két bocsátott ki, napfény, hold, leány, betegség, és a bombázás erősödött, felkiáltott, csillagok, szférák, mada­rak, arc s egy másik hang versenyt kiáltott az övével: jaj nekem! A kötiv- nyű történet, oly tinóm és halk, úgy viliarzott körülöttük, akár a szelek lörvénye, lábainál a deszkákat nyilak krétázták. Félrehajtotta a fejét, mint­ha egy tétován feléje hömpölygő á- ramot fogadna, s ebben a mozdulat­ban önkéntelenül is egyre Inkább ön­magává változott át, a fejét félrehaj­tó Harold. Én meggyülöltem tulajdon nevem. Mert néked ellenséged, drá­ga szent. Felemelte a kezét, égett a szeme előtt, s elmerült a fehér tűz­ben. Minden sarokból, a rivaldafé­nyek mögül és fentről az aranyozott arabeszkekből az a bizonyság bom­bázta, hogy őt — szörnyű büntetés — szeretik. , UNGVÁRI TAMAS fordítása \ lül lágyabb volt, mint a selyem, o- lyan lágy volt a nunija, hogy Harold egy kiáltással félbeszakította a csó­kot: — 0 — és sírhatnékja támadt. Lágysága úgy húzta fel Haroldot, mintha fátyolszövetet feszítenének ki, nem is szeretkezett a nő testével, inkább hazalátogatott bele. Utána az asszony felnézett rá, és nevetett. — Más voltmondta. — Mihez képest? — Ahhoz, ahogy a férjem csinál­ja. Majd később: — Gyereket szülnék neked. — Nagyon kedves tőled — düny- nyögte. Aztán egy apró, meglepett » görcs támadt a mellében, amikor rá­jött, hogy a nő csöndjének nyugodt­sága arra vall: komolyan gondolja, és csakugyan ebben a pillanatban, az eszköz is az asszony birtokában volt. — Most rögtön? Nevetett. Cirógató keze körbe-kör- be járt Harold vesetáján. Arca ra­gyogni látszott a sötétben, oly sápadt volt a bőre a fekete hajához, a szemöldökéhez, a szeméhez, a festett ajkaihoz. Lágyan fonódott Harold kö­ré. — Ne rémül] megl Nem csalo­gatlak bele. Csak a beleegyezésed­del akarom. — És ha nem kapod meg a bele­egyezésemet? — Megkapom. — Harold csakugyan az első szeretője volt, 'és az asszony meghatóan bízott odaadásának min­denhatóságában. — Házasember vagyok. — Rossz házasságban. Egy meddő póznával. Még csak nem is gyűlölöm a feleségedet, nem nagyképűség ez tőlem? i—' Hát, nem mondom. A nő ismét felnevetett, és rejté­lyesnek tűnt Harold előtt, mitől bo­csátott ki a bőre, mintha a haj kont­rasztja töltötte volna fel elektromos­sággal, különös fényt. — Tetszik ne­kem <— mondta a nő —, hogy úgy teszel, mintha ellenállnál. i—| De én csakugyan ellenállok. >— Azt érezném a testeden. —i Te hozzám tartozol. Egészben, Harry. Egészben, egészben, egészben. Meghalok, ha kiszállsz belőlem. .— Túlzás. ■— Én nem túlzók. Hogy mersz így beszélnil Hogy mersz csúfolni! Nem tudod, mit jelentesz nekem? Hát nem tudod? — Kezdem azt hinni, hogy túlsá­gosan sokat jelentek neked. Hé! Nem szabad! A nő hangja bizonnyal torkának legsötétebb mélységéből tört elő. Egészen az enyém leszel, Harry. Ha egykor úgy érezte, hogy az ő akarata foglalja el mások akaratá­nak helyét, most sejtről sejtre átad­ta magát a birtoklás rémuralmának, egy gyámoltalan és képzeletbeli rém­uralomnak, melynek felidézője szel­lem alakúvá változott, oly hideg volt a sápadtság az arcán, oly mély az ellentét a szemével és az ajkával. Ha­rold megszánta a nőt, a szánalma viszont megrémítette magamagát, és mivel képtelen volt kiszabadítani sze­retőjét férfiúi vonzásának bűvköré- . bői, a saját életét kezdte kockáztat­ni, úgy remélt segíteni magán, hogy egyre gondtalanabb lett, az asszony tárgyait a zsebeiben hagyta, és az ő illatát hordta a ruháin, még az ujja hegyén is. A felesége mintha tudatos lassúsággal hallotta volna meg ezt a segélykiáltást. Végre egyik este elé­be hozott egy leleplezett üzenetet, egy papírszalvétára írott vallomást, melyet egy éjszakai mulató zenekará­nak lármájában rótt oda. Ellen a szalvéta egyik sarkát fogva lépett be a szobába, mintha döglött madarat hozna a szárnyánál fogva. — Ez kicsoda? — Senki. Egy lány. — Mióta van meg? — Nem régen. Mióta az új darabot kezdtük. AKIT SZERETNEK (Részlet) •

Next

/
Thumbnails
Contents