Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-12 / 33. szám
MIROSLAV DEMÄK AUGUSZTUS LLATÖV (JÄNOS KIRÁLY) Föld nélküli király Királytalan királyság Ha éjfél után kívánna jönni a nappal Gyilkossággal Akadt el a gyilkosságok sora Fején a korona meghívó a bosszulásra Eső elől se véd Csak tol és Nyom kezét mind az asszonyra vetné Csak egy Őrzi egyre csak sejtve a véget s egyre Más magaslatokra vágyva Csakhogy e Nagy kerékben nincsen repedés Vámot A molnár is ád s búzája nincs amivel fizetne Csak lisztje Érvénytelen összekapart Az augusztus a hő mely vár Paták Akadnak el a nyirkos porban Az elágazásnál lovak Támadnak egymásra Harapnak veszett mód Lovas Ki holdat ráz le az almafákról Kezével Fályolozta el szemét s figyeli közben az erdei vad Nem jelzi-e honnan közeleg az ősz Csak a félelem Orcája mindig változatlan A halál mindig ÜJ arccal érkezik Föld nélküli király Királytalan ország Korona gurul Minél tovább annál Gyorsabban Mégis kérdés hallszik ott hol más Csak válaszokat ismer RONCSOL LÁSZLÓ fordítása elfedezte, hogy minden nő, aki beleszeretett, új formába rázta, volt, amelyik nevetésre ingerelte, mások szomorúságra. Néhá- nyukkal az ágyban zabolátlan ríno- cérosszá változott, másokkal hízelkedő, csonttalan, mindenütt jelenlévő és átlátszó amőbává. De mindegyiküknél belefásult a szerepbe, amelyet felidéztek nála. Lényegében éppoly kevéssé tudták megváltoztatni őt, ahogy nem változunk meg a tükör előtt attól, hogy elébe állunk, amikor eltűntek, nem maradt mögöttük semmi. Csak egy zsebkendő, egy cigarettaszipka, egyszer egy nedves fürdőszobapadló, mert az egyik nő gondtalanul a zuhanytálcán kívül, hagyta a függönyt. A legnagyobb bajokat egy befutott rendező fiatal, második felesége o- kozta. A rendező egy csapásra akart megfiatalodni és szellemileg megúj- hodni, így talált feleségére egy kollégiumban. Az asszony egyike volt a- zoknak a furcsa, egyszerre okos és gyönyörű teremtéseknek, akik megdöbbentik a szemináriumukat, és megfélemlítik a tanáraikat, sőt diplomát diplomára halmozva megszégyenítik az időt is, de akik mégis, ha egyszer kiszakítják őket a könyvtárak és a halhatatlanok társaságának melegágyából, összetörnek és megőrülnek. Az ajkát oly sötétvörösre festette, hogy az már feketébe Játszott, és mozdulataiban és beállásában egy testrész vagy egy szöglet mindig fonákul kiesett a ritmusból. Haroldhoz vágott megjegyzései okosak és könyörtelenek voltak: í—i Maga nem mozdul a színpadon. Más emberek valahogy azonosak a testükkel, maga csak dolgozni jár bele, mint egy felvonóhíd kezelője. s-i Nem szereti a tulajdon megjelenését, Harold. Az arcán nincsenek Jelek. Még a gyenge színészeknek is vannak olyan pillanataik, a- mikor a szerep egybevág az egyéniségükkel, kitölti azt, kész a siker. Talán ha egy Mars-lakót játszana, egy serdülő Mars-lakót,.. Rájöttem a maga bajára, Harold. Sosem volt bátorsága gyűlölni. Ezért nincs magában beleérzés. A be- leérzés egyenlő a szimpatikus mágiával, ami egyenlő az ellenség meggyilkolásával. Amíg nem nézett far- kasszemet pgy ellenséggel, voltaképp nem látott még senkit. Frank ezért nagy. Mindenki gyűlöli. Frank a férje volt, a híres rendező. Amikor Harold félénken megkérdezte, vajon ő is gyűlöli-e Frankot, a nő gyorsan visszavágott: — Hát persze. Minden igazi férfit gyűlölök olykor. Magát sose tudnám gyűlölni, soha. — Még a gyónásai is kötekedésnek hatottak. Harold a fejét félrehajtotta, és a nő izgatottá vált. A fiú .öltözőjében voltak, udvariasságból hívta oda, abban a reményben, hogy ha egyszer lefekszik vele, megszabadul tőle. — Nem jöttem volna ide, ha bármit is jelentene nekem. Ha csak egy bolond jelenetével rendelkezne, már nem is lennék itt. Maga kísértet, Harold. Szellem. Ne nyúljon hozzáml Várjonl Kéreml Harold hirtelen ráébredt, hogy a férjét leszámítva ez a kemény, magába zárkózott asszony szűz volt. A nő az ablak mellől a fürdőszobába szaladt, és kombinéban jött vissza. A férfi gyáván csókolta meg azokat a fekete ajkakat, az asszony lába közé nyúlt, hogy megnézze, magán hagyta-e a klsnadrágját. Nem hagyta. Lágy. Ellenálló lágyság fogadta a se- lyemkombíné alatt, s ott mélyen, beJOHN UPDIKE: lm W, t, '"; -vív pm* Dt-HN \/ í y f : s■ffeiM mm Lőrinci Zsuzsa illusztrációja — Szóval hosszabban a szokásosnál, ugye? — Ellen, nagyon sajnálom. — De nem igazán. — Akkor félek. Ez a nő ... Túlságosan szeret. A felesége elmosolyodott, a házasságuk alatt mintha elmerevedett volna, vette észre Harold, mintha a teste a lélek páncélzata lett volna ellene. — Csak úgy önmagától szeret? Nem biztattad rá? — Nem is tudom. Azt se tudom, hogyan történt. — Segítsek megszabadulni tőle? — Nem tudom. Igen. Kérlek. —r Mondd meg neki, hogy tudom. Mondd meg neki, hogy vagy befejezitek, vagy elválok. — Képtelen vagyok hazudni neki. Ahhoz nagyon ismer. — Nem lesz hazugság. Mert ez az igazság. — Elfordult tőle, és szívbe markoló hidegséggel beszélt ebédlőjük ablaktalan falához. — Ez az egyszerű igazság. Belefáradtam. Szabadulj meg ettől a gyerektől, vagy végeztünk. — És hangtalanul adta át magát a sírásnak. Harold rádöbbent, hogy a felesége elvesztése megrémíti, bár az asszony már rég nem szerette, vagy legalábbis nem fejezte ki szeretetét. De Harold lázas érzése, hogy elemésztik, felesége jelenlétében alábbhagyott. Ezt képtelen volt elmagyarázni a szeretőjének, ő, aki egy suttogást az erkély utolsó soráig tudott felröpíteni, képtelen volt meggyőzni ezt a ragyogó asszonyt, hogy a szerelmén kívül más dolgok is vannak égen s földön. Futólag ösz- szeakadtak a kapuban. Hosszú, forró karjai és csigákban leomló fekete haja beborította Haroldot, fekete szája beharapta az ajkát, áz ujjvégék hideg tapintásával a sliccéhez nyúlt a keze, és ott, ahol egy távoli utcalámpa fénye késéi ességű sarkok árnyékát vetítette rájuk, elélvezésre kényszerítette, s arra, hogy nyitott szájába zokogjon, miközben a tudata azt sikoltotta: Nemi Próbálta elmagyarázni, hogy az asszony szerelme sérti őt, hogy érzelmeinek ezt a fajta túláradását csak Harold belső ii- ressége tette lehetővé. Az asszony úgy beszélt róla, mint egy vadonról, ahová sorsa kényszeríti lakni. Bocsáss meg — mondta, és már nem figyelt az asszony szavára, minthogy az se figyelt az övére. Elváláskor az asszony kábultan megérintette Harold mellét. Aranyfonálkénl vonult át közös bánatukon a férfi büszkesége, hogy most jól kioktatta az asszonyt, hogy testi elbizakodottságának megadta a szükséges ütést; és újra visszaáll mintegy a természet ellenére a maga felsőbbrendű birodalma. Remegve érkezett a színházhoz. É- gett a melle, mintha ragtapaszok csíkjait tépték volna le róla, kiszáradt a szája, és pára homályositot- ta el a szemét. Belépett a színószbe- járón, elment a díszletek mellett, le az alagsorba, átvágott a társalgón,' melyet már felvert a statiszták, a Capuletek és Montague-k zsivaja, és elhaladt a női címszereplő zárt öltözője előtt is. A lány volt az, a hosszú fénytelen hajjal, a lapos macskaorral, úgy élte túl az ő árulását, hogy színésznővé érett, kihasználta Haroldot. Szüksége volt a megaláztatásra, hogy megadja hangjának a kellő árnyalást. Esténként Haroid szerelmet vallott a nő megvető, állhatatos szürke tekintetének. Az ő elnehezült testével szemben Ha- roldé csúfondárosan könnyűvé, felszabadulttá és magabiztossá lett, mint egykor az apja ütlegeitől. Zsúfolásig telt a színház. Az ünneplőbe öltözött tömeg, férfiak és nők vegyest, a színpad magasából absztrakt ábrának, szétterített pávafaroknak látszott onnan fentről. Az első felvonás csupa mesterkéltség, fény- özönben és szavak csillogásában múlt el, a reflektor, Harold úgy é- rezte, sohasem ment le a szeméről, s mint egy pajzs, tükörként választotta el a közönségtől, melyet de Jő lett volna megragadni. A hold talán túl közel hajolt, szeretőjének bőre vakította a szemét. Fizikai távolság olyan fájdalmat hagyott benne, hogy attól félt, átlátszik a testhezálló ruháján. Úgy hagyta el a színpadot, hogy tudta, ügyefogyott volt, megbukott. A kulisszák mögött a felesége várta, hétköznapi ruhában, a haját már megütötte a dér. Egy borítékot nyújtott át neki, rajta kanyargós kapir- gálással Harold neve ütközött ki. — Ez a tied — mondta Ellen. Megismerte a fegyelmezetlen, ide- -oda dülöngélő kézírást. Szorítást érzett a mellében. — Ezt hol kaptad? — A rendőrség találta meg az á- gyánál. Érezte, hogy az arca kérdőjellé torzul. Ellen válaszolt: — Felhívott teló- fonon. Azt mondta, haldoklik, és veled akar beszélni. Kiszedtem belőle a címét, és értesítettem a rendőrséget. A kórházban úgy hiszik, hogy még időben érkeztek. Minek túlozni most! A rendőrsé| már felbontotta a levelet. Olvashat tátlan volt az írás,, kacskaringók és aláhúzások voltak a szerelméről, erről a túlhabzó, kaotikus, önző szerelemről. Harold émelygett és szédült, a felesége leolvasta érzéseit az arcáról, s elvette tőle a levelet, minő- ha valamilyen rendkívüli értékét mentene meg, és hátat fordított. — Rómeó, hol a fenébe vagy, Rómeó? — Az oldalsúgó volt, egy irigy és csúfondáros vénkisasszony. Harold kilépett a reflektorok elé, és azt mondta: — Hogy menjek el, ha szívem itt marad? Fordul] sötét föld, és keresd a napoti — Elrejtőzött az árnyékban, s mint a bozótba húzódó állat várta, hogy két kifestett fiatalember eldarálja Benvollo és Mercutio párbeszédét, s aztán e- lőre lépve azt mondta: — Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha. Láthatatlan bombatölcsérek nyíltak ki körülötte. A tarkabarka, árnyékos kulisszákból, a nézőtér fekete űréből, a feje fölötti térből, a toronyié zsinórpadról, melyet hajói "jélzet tartott, s ahol múlt és jelen díszletei mint hatalmas kopoltyúk lógtak, a papírmasé háttérből, ahol egy kicsiny macskaorrú arc jelent meg. A figyelő űrből dörgő taps fejezte k'i a meglepetést. Torka akár egy hajlított, ezüstös fegyver, szárnyas szavakét bocsátott ki, napfény, hold, leány, betegség, és a bombázás erősödött, felkiáltott, csillagok, szférák, madarak, arc s egy másik hang versenyt kiáltott az övével: jaj nekem! A kötiv- nyű történet, oly tinóm és halk, úgy viliarzott körülöttük, akár a szelek lörvénye, lábainál a deszkákat nyilak krétázták. Félrehajtotta a fejét, mintha egy tétován feléje hömpölygő á- ramot fogadna, s ebben a mozdulatban önkéntelenül is egyre Inkább önmagává változott át, a fejét félrehajtó Harold. Én meggyülöltem tulajdon nevem. Mert néked ellenséged, drága szent. Felemelte a kezét, égett a szeme előtt, s elmerült a fehér tűzben. Minden sarokból, a rivaldafények mögül és fentről az aranyozott arabeszkekből az a bizonyság bombázta, hogy őt — szörnyű büntetés — szeretik. , UNGVÁRI TAMAS fordítása \ lül lágyabb volt, mint a selyem, o- lyan lágy volt a nunija, hogy Harold egy kiáltással félbeszakította a csókot: — 0 — és sírhatnékja támadt. Lágysága úgy húzta fel Haroldot, mintha fátyolszövetet feszítenének ki, nem is szeretkezett a nő testével, inkább hazalátogatott bele. Utána az asszony felnézett rá, és nevetett. — Más voltmondta. — Mihez képest? — Ahhoz, ahogy a férjem csinálja. Majd később: — Gyereket szülnék neked. — Nagyon kedves tőled — düny- nyögte. Aztán egy apró, meglepett » görcs támadt a mellében, amikor rájött, hogy a nő csöndjének nyugodtsága arra vall: komolyan gondolja, és csakugyan ebben a pillanatban, az eszköz is az asszony birtokában volt. — Most rögtön? Nevetett. Cirógató keze körbe-kör- be járt Harold vesetáján. Arca ragyogni látszott a sötétben, oly sápadt volt a bőre a fekete hajához, a szemöldökéhez, a szeméhez, a festett ajkaihoz. Lágyan fonódott Harold köré. — Ne rémül] megl Nem csalogatlak bele. Csak a beleegyezéseddel akarom. — És ha nem kapod meg a beleegyezésemet? — Megkapom. — Harold csakugyan az első szeretője volt, 'és az asszony meghatóan bízott odaadásának mindenhatóságában. — Házasember vagyok. — Rossz házasságban. Egy meddő póznával. Még csak nem is gyűlölöm a feleségedet, nem nagyképűség ez tőlem? i—' Hát, nem mondom. A nő ismét felnevetett, és rejtélyesnek tűnt Harold előtt, mitől bocsátott ki a bőre, mintha a haj kontrasztja töltötte volna fel elektromossággal, különös fényt. — Tetszik nekem <— mondta a nő —, hogy úgy teszel, mintha ellenállnál. i—| De én csakugyan ellenállok. >— Azt érezném a testeden. —i Te hozzám tartozol. Egészben, Harry. Egészben, egészben, egészben. Meghalok, ha kiszállsz belőlem. .— Túlzás. ■— Én nem túlzók. Hogy mersz így beszélnil Hogy mersz csúfolni! Nem tudod, mit jelentesz nekem? Hát nem tudod? — Kezdem azt hinni, hogy túlságosan sokat jelentek neked. Hé! Nem szabad! A nő hangja bizonnyal torkának legsötétebb mélységéből tört elő. Egészen az enyém leszel, Harry. Ha egykor úgy érezte, hogy az ő akarata foglalja el mások akaratának helyét, most sejtről sejtre átadta magát a birtoklás rémuralmának, egy gyámoltalan és képzeletbeli rémuralomnak, melynek felidézője szellem alakúvá változott, oly hideg volt a sápadtság az arcán, oly mély az ellentét a szemével és az ajkával. Harold megszánta a nőt, a szánalma viszont megrémítette magamagát, és mivel képtelen volt kiszabadítani szeretőjét férfiúi vonzásának bűvköré- . bői, a saját életét kezdte kockáztatni, úgy remélt segíteni magán, hogy egyre gondtalanabb lett, az asszony tárgyait a zsebeiben hagyta, és az ő illatát hordta a ruháin, még az ujja hegyén is. A felesége mintha tudatos lassúsággal hallotta volna meg ezt a segélykiáltást. Végre egyik este elébe hozott egy leleplezett üzenetet, egy papírszalvétára írott vallomást, melyet egy éjszakai mulató zenekarának lármájában rótt oda. Ellen a szalvéta egyik sarkát fogva lépett be a szobába, mintha döglött madarat hozna a szárnyánál fogva. — Ez kicsoda? — Senki. Egy lány. — Mióta van meg? — Nem régen. Mióta az új darabot kezdtük. AKIT SZERETNEK (Részlet) •
