Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-07-29 / 31. szám
10 agy volt az erdő és sok, különféle fa lombkoronájától sűrű. Elérkezett a november. Ilyenkor már hidegre fordul az idő, az is megtörténik, hogy havazik, ám ez a november enyhe volt. Éjszakánként hűvös szél fújt ugyan, de alighogy reggel felkelt a nap, a levegő is felmelegedett. Azt lehetett volna hinni, hogy még tart a nyár, ha az erdőt nem borítják lehullott levelek — sáfránysárgák, borvörösek, aranyszf- nűek, tarkabarkák. Eső és szél tépte le őket, egyeseket nappal, másokat éjjel és süppedő szőnyegként fedték a földet. Bár nedvük kiszáradt, még mindig kellemes illatot árasztottak. Eleven ágak közül rájuk sütött a nap, és kukacok, legyek, melyeknek sikerült túlélniük az őszi viharokat, mászkáltak rajtuk ide-oda. A levelek alatt rejtekhely nyílt tücsök, mezeie- gér és a földben védelmet kereső sok más élőlény számára. A csupasz fák ágaira madarak telepedtek, amelyek nem költöznek melegebb éghajlat alá télen. Verebek voltak köztük, s csöppnyi, ám nagy bátorsággal és nemzedékek ezreinek tapasztalatával rendelkező madarak. Szökdécseltek, csiripeltek, s ilyenkor is fellelhető élelem után kutattak. Sok-sok rovar és féreg pusztult el az utóbbi hetekben, de senki sem gyászolta őket. Isten teremtményei tudják, hogy a halál csupán egy mozzanata az életnek. Ha eljön a tavasz, újra kinő a fű, zöld levelek, virágok borítják az erdőt, kivirulnak a fák. A vándormadarak visszatérnek a messzi országokból, és megkeresik elhagyott fészküket. Még ha szél vagy eső meg is tépázta egyik- -másik fészket, könnyen rendbe lehet hozni. Egy lombját vesztett fa tetején két levél maradt. Egyiknek Ole, a másiknak Trufa volt a neve. Egyazon ágon függtek mindketten. Mivel a fa tetején voltak, bőségesen érte őket a napfény. Valamilyen, számukra érthetetlen okból túlélték a hideg éjszakák, szélviharok sorát, és még most ís ott csüngtek az ág végén. Ki tudja, miért hull le egyik levél, s miért marad fenn a másik? Öle és Trufa hite szerint egymás iránti mélységes szerelmükben rejlett a válasz. Öle valamicskével nagyobb és pár nappal idősebb volt Trufánál, Trufa viszont szépségével s finom erezetével tűnt ki. Szélben, esőben, Jégverés idején nemigen segíthet egyik levél a másikon. Még nyáron is előfordul, hogy egy-egy lepereg, ám ha eljön az ősz, eljön a tél, végképp nincs mit tenni. Öle mégis minden alkalommal bátorította Trufát. A legke- gyetíenebb viharok idején, amikor zengett az ég, cikáztak a villámok, és a szél nemcsak leveleket, hanem egész ágakat sodort le, Öle így buzdította Trufát: — Kapaszkodj, Trufa- Tejles erővel kapaszkodj! Néha hideg, viharos éjszakákon Trufa panaszos hangon kiáltott: — Az én időm lejárt. Öle, de te tarts ki továbbra is. — Minek? — kérdezte Öle. — Nélküled az én életemnek sincs értelme. Ha lehullasz, veled hullok én is. — Ne, Öle, ne tedd! Amíg egy levél a fán maradhat, ne engedje el magát... — Minden azon múlik, velem leszel-e — válaszolta Öle. — Elnézlek nappal, és csodálom szépséged. Éjszakánként érzem illatodat. Hogy egyedül maradjak a fán? Soha! — Jólesik a szavad, Öle, ámde nem igaz — szól Trufa. — Nagyon is jól tudod, hogy már nem vagyok szép. Nézd, milyen ráncos lettem. Minden nedv kiszáradt belőlem. Szégyellem magam a madarak előtt, olyan szánakozva néznek rám. Máskor meg mintha nevetnének a ráncaimom. Mindent elvesztettem, csak egy maradt számomra: irántad érzett szerelmem. — És ez nem elég? A szerelem a legnagyobb, a legnemesebb minden hatalom közül — vágta rá Öle. — Amíg szeretjük egymást, itt maradunk, és nincs az a szél, eső, vihar, aúielyik elválaszthatna bennünket. Hidd mondjam meg neked Trufa: soha nem szerettelek úgy, mint most. — De miért, Öle? Miért? Hiszen teljesen megsárgultam. — Honnan veszed, hogy a sárga csúnyább, mint a zöld? Minden szín egyformán szép. Alig mondta ki Öle e szavakat, bekövetkezett az, amitől Trufa hónapok óta rettegett: szél támadt és Ólét lesodorta az ágról. Trufa remegni, himbálózni kezdett, úgy látszott, ő Is tovarepül, de erősen kapaszkodott. Látta, amint Öle aláhull, száll a levegőben, s ekkor a levelek nyelvén utánakiáltott: — Öle, gyere vissza! Olé! Ölel De még be sem fejezhette, Öle'máris eltűnt a szeme elől. Elvegyült a földön heverő többi levél közt, és Trufa teljesen egyedül maradt a fán. Amíg világos volt, Trufa valahogyan elviselte bánatát. Ám amikor bésötéfedett, és eleredt a szúrós, hideg eső, kétségbeesés fogta pl. Valahogy az volt az érzése, hogy a levelek tragédiáját a fa Idézi elő,; a fatörzs a maga hatalmas ágaival, A levelek leoullanak, de a vaskos, magas törzs továbbra Is szilárdan gyökerezik a földben. Szél, orkán, Jégeső sem tudja kidönteni. A fa nyilván örökké él, mit számit neki, ml történik egy levéllel? Valami istenhez hasonló van a fákban, gondolta Tru- fa. Néhány hónapig levelekkel bo-* rítják magukat, azután lerázzák őket. Amíg-kedvük tartja, nedvvel táplálják leveleiket, majd hagyják, hogy szom- jan haljanak. Trufa könyörögni kezdett a fának, adja vissza neki Ólét, és hozza el újra a nyarat, de a fa — szándékosan-e vagy sem — rá se hederített a szavaira ... Trufa sohasem képzelte, hogy Ilyen végtelenül hosszú, sötét, fagyos lehet egy éjszaka. Hívta, szőlongatta Ólét, remélve, hogy válaszol. Öle a- zonban hallgatott, semmi életjelt nem adott; Trufa ekkor így szólt a fához: Elvitted tőlem Ólét, vigyél el hát en- gém' isi Ám a fa ezt a kérést sem vette tu-- domásul. Egy idő múlva Trufa elszender#-- dett. Nem álom volt ez, inkább valamilyen; furcsa ernyedtség vett rajta erőt. Felébredéskor megdöbbenve vette észre, hogy már nines a fán. Alvás közben lefújta a szél. Egészen más érzés fogta el most, mint azelőtt; amikor napkelte Idején a fán ébredt. Félelme, aggodalma elmúlt, s helyette a tudatosság merőben új érzése töltötte el. Egyszeriben világos lett számára, hogy többé már nem a szél szeszélyeitől függő, kicsiny, erőtlen, múlandóságra ítélt falevél, hanem a világmindenség, az örökkévalóság része. Valamilyen titokzatos hatalom sugallatára megértette molekulái, atomjai, protonjai, elektronjai Összetételének a csodáját, önmaga végtelen erejét és a világiján elfoglalt helyét. Mellette ott hevert Öle, és a szerelemnek eddig nem ismert érzésével köszöntötték egymást. Nem véletlen szeszélyektől függő érzelem vplt már ez, hanem — mint maga a mlndenség — hatalmas és örökké tartő. Áprilistól novemberig, minden nap, minden éjjel rettegtek a haláltól, ámde helyette, mint most kiderült, megváltás Jött el a, számukra. Lágy szellő emelte Ólét és Trufát a magasba, s ők szálltak a levegőben boldogan, mint mindazok, akik szabaddá lettek, és egyesültek az örökkévalósággal. W. BÉKÉS AGNES fordítása v'h ég le sem felt az Idiha király halála utáni hat teljes hónapon át tartó gyász, a férfiak öthónapos és tizenhét napos szakállban komorkodtak, amikor újabb hír késztette útra a cigányok küldöttségeit. Június elseje volt már, a személygépkocsik szemnek kívánatos lakókocsikat húzva maguk után, kárálő pu- lyákkal és hangoskodó asszonyokkal zsúfolva kígyóztak az utakon. Délceg tartású, mexikói kalapokat viselő férfiak híveskedtek. Már a második napon megérkeztek Tónkra az első küldöttségek. Tónk, ez a gúnyárd-megyei kisváros, még nem látott ekkora pompát, ekkora tömeget. Egyre erőteljesebben hömpölygőit a karneválszerű tenger, a kanárisárga, az élénkzöld, az azúrkék, a zöldesbarna, a terakotta színek pompás kavalkádja. És érkeztek a Cadettek, a Pegueot-ok, * Mercedesek, a Skodák, a Moszkvicsok, a Toyoták, a Chevrolettek, a Rolls Roys-ok, a SAAB-ok, a Fiatok. A világ valamennyi autógyárának terméke képviselve volt. És jöttek. Jöttek hosszú és végtelen karaván-zuha- tagban. Érkeztek a prágai, a kassai, a varsói, a krakkói, a berlini, a hannoveri, a müncheni, a bonni, a bécsi, a budapesti, a szegedi, a békéscsabai, az újvidéki, a bukaresti, a szófiai, a belgrádi, a nápolyi, az isztambuli, az athéni, a római, a párizsi, a fiumei, a madridi, a sevillai, a montenegrói, a velencei, a San Mari- no-i, a marseille-í, a londoni, a luxemburgi, a dublini, a portói, a helsinki, az amszterdami küldöttek. De voltak, akik átrepülték az óceánt, s Ausztráliából, Argentínából, vagy Brazíliából siettek a nem éppen hétköznapi eseményre. Az első gépkocsik a tonki körház környékét szállták meg. A férfiak csoportokba verődve pipáztak. Mások ezalatt sátrakat vertek a járdákra, s nagyhirtelen berendezték. Estére vagy háromszáz sátor virított a kisváros utcáin járdáin. Lilla hercegnőt néhány nappal korábban a kórházba szállították. És miután meglehetősen későn a kanadai és a norvégiai küldöttség is megérkezett, Luigi Montenelli és Patríció Gőrnez (akik mellesleg kanárisárga, bő köpenyt Viseltek és búzavirágkék széles övét hordtak) egy öttegú csoport élén jártak a tonki kórházépületben. A lépcsőház negyedik emeletéről kipillantva elgyönyörködhettek a sátortengerben. Lilla hercegnő a szülészeti osztály folyosóján egy fonott székben üldögélt. Haja feltűzve. A karján egy tucatnyi karkötő növeltté káprázatos fényét. Bő sárga köpenyt viselt, melyet drága brosstűkkel ékesített. S a ruhája fölött ott függött az a méregdrága skapuláré, amelyet a keresztapjától kapott huszonegy esztendővel korábban. Mellette, egy alacsonyka zsámolyban jelentéktelen külsejű férfi üldögélt. Az arcán csomókba ütközött az öt hónapos és tizenhét napos szakáll. — Kétszáz derék férfit és kétszáz nőt elvisel ez a folyosó is ... — mond\\ \\\\\\ \\\, . , . . . „ \ W\. Vi \ \v,\ ta Lilla. Szava! parancsként röppentek szét a fehérre festétt kórházfa- lak között. A férfiak, a nők és a gyermekek hosszú ' és fegyelmezett sorokban húzódtak fel a negyedik emeletre. A családfők délcegen fel- hördták a legszükségesebb holmit. Kalapácsok és kampók kerültek elő, s’ a kórházfalakra ktfeszítették a függőágyakát, aztán lekuporodtak a rongykupacokra, megtömték pipáikat és vártak. A harmadik huszonnégy óra után, amikor megkezdődtek a szülési fájdalmak, merev csönd terült a kórház folyosójára. A férfiak és a nők gondosan megfésülve, a fejkendőket a térdükön nyugtatva vártak. Valamennyien azt a pillanatot akarták elkapni, amikor majd felté- pődik a szülőszoba ajtaja, s a jellegtelen képű fér) kilép a folyosóra. Aztán ez Is bekövetkezett, de az ajtóban nem a férfi tűnt föl, hanem Lilla hercegnő. Kissé tántorin lépett előbbre, majd megállt. Patricto Góme- zen kívül senki sem mozdult. Az öreg, aki immár túl volt a hetedik ikszen, de hollófekete hajába egyetlen ősz sZát sem vegyült, a kalapját a kezében szorongatva érezte, hogy tenyerét átüti az izzadtság. A hercegnőhöz lépett, akt a keresztlánya volt, s felötlött benne az a sok évvel korábbi tél! virradat, amikor Lilla megszületett. A kicsi kis csecsemőt a karjára vette, úgy mondta: — Hogy tündököl... 0, a tündők 16 cigány vér ... Az Igazi cigány vér testvéreim... — és ekkor kalapok kendők, és különböző tárgyak röp pentek a mennyezet felé, és négy száz harsány torokbői tört fel a va rázsszerű hang, s óriási zsongás-bon gás-csörömpölés, négyszáz ember öthónapos és tizenhét napos csöndje mögött húzódó féktelenség kapott tápra, ha csupán egyetlen órára Is, de a háttérbe szorítva a mérhetetlen gyászt. mm
