Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-07-22 / 30. szám
WM--------m-----------------i-------------------10 QtSB| MICHAL BABINKA LÁTOGATÁS Egyedül az ember a mezőn és annyi hang egyedül a várakozó a mezőn s a mező nem mocsár robbanő I madárcsapatokkal s a mező nem Irtott erdő ahol a tlprott élet kémlelődig a mező titokzatos szavakkal szől pulzusában naiv tények lüktetnek s nem érti sem szavát SBm tetteit az összeszűkült szemű elvonulönak s nem érti és nem tudja sem hogy miért sem hogy kicsoda 6 sem hogy mikor sem azt hogy a magány hívatlan érkezik s hogy akkor érkezik amikor a nyájas bomlás hasonlóan az emlékezethez mint borostyán az álmodó sziklarajt lelkünket körülszövf ! amikor az ember keze valótlan világokba menekül az ajándékkal melytől undorodik az arra köszáló halál Egyedül az ember a mezőn Illa falvak hátterével szivük^ tornyok hallgatag cövekel sebzlk Illa hátterével annak ami volt és ami nincs nem Is lesz többé talán a gyermekkor rózsaszín hátterével mely még mindig eleven s ficánkol és zsivalyog s mókázni fog örökkön örökké ámen htján s fura teremtmény az ember a szórványokon rabszolgaként Jobbágyként a szórványokon mint az ür aki hlvatl-an megjelent a kék harmatban vagy a terített asztalnál az előcsarnokban a trónon a szórványokon mint a vérrel átitatott gúzs mint a ránc mint a szivacs amiből könny csepeg ami nap-musttal tölteikezlk és duzzad hangok millióitól duzzadozlk. egyedül az ember a mezőn száma sincs meghívásokra fülel Roncsol László fordítása ■MRHiemanesnmr; MIROSLAV DEMÄK ÁLLATÖV JÚLIUS (V. Henrik) Magad vagy KI bélyegzett meg Jobban Azok-e akiket akarsz vagy azok Kik téged nem akarnak Július A Nap-könyv legszebb oldala Egyensúly csúcsa Atyja holtával született Pocsolyában megtisztított villámmal koronázott Glóbuszunk Ura magtáraidba hordod mit mások vetettek Férfi Akire egyre vár a réig leélt Gyermekkor Henrik fia Falstaff Gyermeke életét ünneplő Mégsem mezsgye vagy te Előbb és után Most és mindörökké Cél csak az akarás Boldogság Szomja nélkül Az hogy leszel mindig csalóka volt A ki nem mondott szónak se higgy Álló nap Meg se moccansz Megállni Több mint maradni Ezzel maradsz meg Csak azt mondd közietek kt a több A közeliek Vagy a gyűlöletesek határoztak-e meg előbb S ki Tudja ezt magáról. Roncsol László fordítása A lány elhallgatott, és újra az ablakot nézte. A dobozból kivettem a cigarettát, rágyújtottam és arra gondoltam: honnan ismeri ez a lány mindezeket a dolgokat, kicsiket és nagyokat egyaránt? És egyáltalán kicsoda? Vajon mikor és hol találkoztunk, a- hogy ő mondta, futólag? Valami álomban? i—i Szeretem nézni, ahogy cigarettázol — mondta. A füst finoman eltakar, és mégis reálisabb vagy számomra, mint máskor, Jobban mondva: kevésbé Irreális. — Tudod, annak az e- gyetlen férfinak egyszerűen, a világon a legtermészetesebb módon, mint valami névnapi vagy születés- napi ajándékot, oda szeretném adni az egész életemet. Fenntartás nélkül. Szeretnék mindig vele lenni, és utazni vele, és várni rá, ha nem tud magával vinni. Szeretném neki tisztán tartani a lakást, és az ő kedvéért télire kompótot, lekvárt főzni, gombát és uborkát eltenni, sóskát, paradicsomot üvegekbe rakni, káposztát savanyítani és egyéb finomságokat. Szeretnék neki jó hosszú, meleg szvettert, meleg kesztyűt és meleg sapkát meg nagyon meleg zoknit kötni vagy horgolni, és egyáltalán mindent. Mindent a világon. Aztán ki tudja ... talán holnap kihuny a nap, hiszen lehet. Vagy eltakarja előlünk valami szörnyű, iszonyatos gombafelhő ... Mert hiszen lehetséges. Milyen döbbenetesen beszél ez a lány — gondoltam. Hogyan menekült meg, hogyan maradt fönn' ezen a világon ilyen ódivatú gondolkodással, ilyen emberek közt, akik — mivel ök maguk képtelenek ennyire hevesen, ennyire tisztán szeretni — mindent elkövetnek, hogy az ilyen szerelmet megalázzák, meggyalázzák, sárba tiporjak, megsemmisítsék, meggyilkolják (mert az egyformaságot bosszantja a különbözőség). És a gyilkos, pusztító cél érdekében létrehoztak speciális szokásokat, speciáli's filozófiát, speciális művészetet, speciális specialista művészeket, ezt az egész speciális világot. Igen, Igen, holnap kihunyhat a nap vagy eltakarhatja előlünk valami szörnyű, Iszonyatos gombafelhő. Mindörökre, holnap, holnapután, mindörökre, megeshet. — És tudod — folytatta a lány —, neked ez talán magától értetődő, de én mégis el szeretném mondani, egyenesen kimondani, hogy én igenis a hűséget választom, az abszolút hűséget ... A szabad madár a világ leghűségesebb teremtménye —1 mondtam magamnak gondolatban. De nemigen tudtam, miért ötlött fel bennem hirtelen ez a mondás, és azt se, mit is Jelent ez a mondat — egész terjedelmében, teljes szárnyalásában. — ... És ahhoz az egy férfiúhoz persze abszolút hűséges volnék. És igy, azt hiszem, csak így lehetnék hű önmagamhoz is. Olyan volnék, amilyen lenni szeretnék, és amilyen valójában is vagyok. Tudom. Érzem. Az a férfi segítene nekem, hogy Ilyen legyek, és nem más, és én Is Igyekeznék neki mindenben segíteni. Iszonyúan nehéz erről beszélni, és iszonyúan otromba dolog. Vagyis Inkább nem szabad bizonygatni, mert éppen ettől lesz gyanús. Elhallgatott, mély lélegzetet vett, és újra az ablakot nézte, mintha ezzel lehetővé akarná tenni nekeip, hogy fejtegetésének minden hulláma után megpihenjek, és mintha önmaga Is onnan az ablakból vagy az ablak mögül merítene erőt. Az ablakra nézett, én pedig őrá, elnéztem a profilját, és magamban azt gondoltam: a szívemmel nem tehetem, mert csak egy szívem volt valaha, az is Iszonyúan ösz- szetört, ízzé-porrá zúzódott, és nem sikerült összeragasztani a korsó cserepeit se könnyekkel >— ezzel a fehér ragasztóval se vérrel *— a piros ragasztószerrel , ezért nekem nincsen szívem, egyszerűen nincs, tehát a szívemmel nem tudnám szeretni, de 1- lyen lányt meg tudnék szeretni, ERŰNEK EREJÉVEL, ERŰNEK EREJÉVEL igenis szerethetem. Szabad akaratom legelső tiszta és nagy és szabad szerelmével. Hogyan került ide ez a lány, alig egy karhajításnyira, ő, aki olyan, mintha valami elmondhatatlan hasogató vágy hívta volna életre, nem is a szívé, nem is tudom talán.., A léleké. Az én vágyam. A lány elfordította a szemét az ablaktól, és rám nézett. De tovább hallgatott. Nézett. Pillantásában újra fölfedeztem azt, ámít az e- lején láttam meg benne, a- mikor beszélni kezdett, mint amikor a kikötőben állunk, és a lassan felénk közeledő hajót nézzük, de az nagyon messze van, és só- várgó csupasz szemünkkel a távcső segítsége nélkül még nem tudjuk kivenni a parancsnoki hídon álló utasok arcát. Én is hallgattam, akárcsak ő. Hirtelen rádöbbentem, hogy egész idő a- latt nem szóltam egy szót se. — Most fölteszek neked egy kérdést — szólalt meg váratlanul. — Azután már nem mondok semmit. És én akkor éreztem, ahogyan végigfut a hideg a nyakamon, mint az áram, és rögtön utána — akár a szakadó eső a villámlás után —, egy Izzadságcsöpp vé- gigcsurgott a nyakamon, aztán le, végig a hátamon. Mert rögtön tudtam, hogy ml lesz a kérdés. Mert nyomban megértettem mindent, és iszonyúan csodálkoztam, elcsodálkoztam, hogy nem értettem azonnal, rögtön az elején. Egyáltalán nem értettem, hogyan történhetett. A lány pedig mélyen le- horgasztotta a fejét, homlokával szinte érintette a térdét, egy Ideig lehajtva tartotta, azután fölegyenesedett, rám nézett, újra mély lélegzetet vett, karját leengedte a szék két oldalán, megrázta a fejét, és újra az ablak felé fordult, mintha onnan akarna egy kis erőt meríteni. Segíteni akartam neki, el akartam mondani, kimondani, klnyögni, kipréselni magamból azt az egy mondatot, de egy hang se Jött ki a torkomon, közben megakadt valahol, olyan kimondhatatlanul megrendített mindaz, ami velem történt, hogy ez megadatott nekem, és megértem hat év múltán, a csodára való várakozás hat végeláthatatlan hosszú esztendeje után, a- minek eljövetelében, bekövetkezésében sohasem szűntem meg hinni, holott a napok áramlottak, kétezer nap és éjszaka áramlott tova, kétezer éjszaka, és folyók hömpölyögtek, sok-sok folyó kígyózón kígyózva, én pedig mentem e folyók mentén, hol föl, hol lefelé, akár a szellem, akár a szellem. Tehát ki akartam nyögni azt a mondatot, azt a kérdést: „Akarod, hogy én legyek az a férfi?", de nem sikerült elvergődnöm a saját hangomig, addig az e- gyetlen mondatig, és kiszabadítani, a föld alól a napvilágra hozni, erre a lány által teremtett új világra hozni, ezért némán, némára váltan, megtgézve bámultam, ő pedig a végén elfordította a fejét az ablaktól, én meg visszafogtam a lélegzetemet, ö pedig halkan mondta, lassan és érthetően: — Akarod, hogy te legyél az a férfi? Ezúttal már nem fordította a szemét az ablak felé, hanem egyenesen rám nézett, mintha pillantásával gyámolftani akarná a saját szavait, hogy vissza ne forduljak az útról, szinte biztatóan, hogy egyenesen a benne rejlő zugba siessek, erre a kozmikus óvóhelyre, ahol azt a sugarát őriztem, az én sugarasodó vágyamat, hogy a csoda bekövetkezik, biztosan bekövetkezik, és az ö szaval o- daértek, és hirtelen ügy é- reztem, mintha rózsaszín hó hullana rám, a torkomtól le, egészen a gyomromig valami melegség öntött el, majd mintha kemény gránitsziklák torlódnának bennem és hatalmas hegyek, és szétesnek szelíden, puhán, gyengéden, hangtalanul széthullanak ... Fölkeltem a karosszékból, és újra lassan feléje Indultam, a szemébe merülve, ö pedig az enyémbe (és ahogyan közeledtem feléje, a lány lassan fölemelte a fejét, és az egész olyannak tetszett, mintha ezzel a pillantásával félre akarná söpörni a levegőt előttem, hogy könnyebben haladhassak előre); odaértem, és megálltam előtte, egy lépésre tőle, és lassan behaj- iítottam a térdem, és letérdeltem a lába elé (ő pedig a fejét lassan, ahogyan én ereszkedtem le, mélyen lehajtotta, elmondhatatlanul néztünk egymás szemébe], és lassan fölemeltem a karomat, hogy átfogjam a lábát, és észrevettem, le nem véve róla tekintetem, a szemem sarkából láttam, a- mint ő is lassan fölemeli a szék két oldalán lecsüngő karját, hogy átölelje a felemet, Igen, biztosan azért, hogy átöleljen és... akkor, vagy talán egy szempillantással később, vagy egy szemvillanással a másodperc töredéke előtt, mikor már majdnem megérintettük egymást ... hangos csattanás hallatszott. Kinyílt a szemem, szinte egy mozdulattal fordultam fekvő helyzetből ülő helyzetbe — és ezzel egyszerre — az ágy végén őrködő kés felé nyúltam. Csak nem azt akarja mondani, hogy mindig egyedül alszik?! — mintha félig kérdezte, félig pedig kijelentette volna nekem valaki. — Nem. Mindig az ágyam fejénél lévő késsel alszom — válaszoltam teljes egészében kijelentő mondattal. A nyitott ablakop át hosz- szú, elnyújtott, gyászos süvítessél betört a szobába a szél. Az udvaron, az éj sötétjében kora tavaszi vihar tombolt. Mint felébredéskor mindig, a topográfián való tűnődés következett: hol lehetek? miféle szálláson? milyen faluban? melyik városban? milyen országban? mely földrészen? (egyszer, valaha egy furcsa álom u- tán felötlött bennem a gondolat: melyik bolygón?). A szél újabb rohama megrázta az ablaktáblákat, nekiverte a falnak, és ez a hangos csattanás' fölidézte azt az elsőt, fölidézett mindent. Azlán a lekászolódás az ágyról, odaléptem az ablakhoz, jó erősen belekapaszkodtam az ablaktáblákba, hogy a szélroham alatt ne rázkódjanak annyira, és a szemem az emelet magasból tekintett az éjszakába. A szájam összeszorítva. A fogam is. Annyira, hogy saj- gott. Egy Idő múlva: — Akarom — mondtam halkan, bele az éjszakába és a szél süvítésébe. Rövid szünet után újra, kissé hangosabban; — Akarom. Még egy ideig álldogáltam, aztán becsuktam az ablakot. Már tudtam, hogy nem fogok újra elaludni, és a kapcsolóhoz léptem. De mégsem gyújtottam meg. Az ágyam szélére kuporodtam, a cigaretta után nyúltam, ott a zsámolyon vagy nem is ott. Pedig még határozottan éreztem a számban annak az előbbi két cigarettának keserű ízét, amit csak az imént szívtam, mikor mindazt végighallgattam, a- mit a lány mondott. Elgondolkodtam ... és a fejemet ingattam. Aztán újra. Még egyszer. Mert Iszonyú volt elgondolni. Arra gondoltam... hogy akkor álmomban, ha megérintettük volna egymást, nem riadtam volna föl a szélvihar rohamára kinyíló ablak csatta- nására az éjszaka közepén. Se a csattanásra, se a világ semmilyen más zajára. Vagy pedig... fölriadtam volna, de vele együtt, csakis ővele együtt. Az ő térdét ölelve a karommal, az ő tenyerével az én árva fejemen. Gimes Romana fordítása EDWARD STACHURA JjpS p? ff .SS. ^fiFQSkk. §111 SS III# II Of llli MAifUi# (Részlet)
