Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-07-08 / 28. szám
10 Szükség esetén el lehet képzelni egy házat, egy háromemeletes házai, cseréptetővel és lépcsővel, amely elválasztja és összeköti az emeleteket, az utcán állna, a költséges telken, más házak közé beszorítva, az ablakok az utcára néznek, bejárat a hátsó udvarból. A földszinten nem lakna senkt. Soha1 senkit nem láttak még a földszinten. Ugyanaz a barna ajtó, repedezett lakk, tejüvegek, kékcsíkos függönyök a földszinten Is. Talán lakik valaki a földszinten. Első emelet: barna ajtó, repedezett lakk, tejüveg. Itt lakik valaki. Második emelet: Itt Is lakik valaki. Es a harmadik emeleten Is lakik valaki. Amikor kiköltözik valaki, akkor be Is költözik valaki. Az első napon a szagok adnak hírt erről, é- rezhetö a hagyma Iránti rokon- szenv jele vagy a műszerész olajszaga vagy az asztalos fűrészpora, a csöppségek pelenkaszaga talán később is érződik, de aztán, már a harmadik napon, a szag a házhoz tartozik, ismét ugyanazzal a háromemeletes házzal van dolgunk. A második emeleten ismét lakik valaki. A névtáblákat kicserélik. Egy telefonszerelő lent a folyosón kinyitja a ládikót, megváltoztatja a csatlakozást, és káromkodik, és még egyszer megváltoztatja, és elmegy. Talán mégis lakik valaki a földszinten. Tavasszal, például április elsején, a nap fényrajzot vetít a második és a harmadik emelet között a lépcsőre ugyanolyat, mtnt az előző évben. A kislány a harmadik emeletről kopogtat a második emeleten, udvariasan és bátortalanul megkérdi a háziasszonyt, hogy vajon meg kaphatná-e a labdát, amely a harmadik emeletről a második emeleti erkélyre esett. A padlást lécek osztják el, minden emeletnek van egy fülkéje, a fülkéket lakattal biztosítják, nyilván régi matracokat is őriznek ott, valamint fényképalbumokat és naplókat, tükröket. Valaki kéthetenként kisöprl a padlást. A házalók először a legfelső e- meleten szoktak csengetni. Megkérdezik, hogy feljebb senki sem lakik-e, majd megindulnak lefelé, a második emeleten csöngetnek, aztán az elsőn, aztán a földszin ten. A remény megkönnyíti a lépcsőmászást, és csalódottan csak lefelé lehet menni. A házalók a házakkal foglalkoznak. Az erdészek az erdővel foglal koznak. A nők a. várással foglal koznak. A házak: házak. Eörsi István fordítása. Fodor Katalin illusztrációja' Vandának fekete volt a szeme, közepén egy arany pontocska, a haja szőke. Sehogyse sikerült neki megmondanom, hogy szeretem, még azt se tudtam, hogy Vandának hívják. Egy reggel ő állt meg a Híd közepén, megvárta, míg nekidurálom magam, hogy megtegyem azt a két lépést, és akkor azt mondta: — Idehallgasson. Ez már valóságos lidércnyomás rajtam, hogy maga egy hónapja árnyékommá vált. Mondja meg, mit akar, aztán Isten áldja, sose lássuk egymást többé. Én erre: — Hát nem érti? Ebben a pillanatban egy asszony ment el mellettünk, kézen vezetve kislányát, és unszolta, mondja fel a leckéjét. A csöppség még álmos volt és akadozva mondta: — Hogy te légy ... hogy ti legyetek... hogy ők legyenek ... Erre mind a ketten elkezdtünk nevetni, és ezzel le is győztük kölcsönös zavarunkat. Vanda egyik kezével a Híd kőkorlátjára támaszkodott, utána én is, néztem a folyót, zöld volt és nagyon duzzadt, már-már megnyalta a nagy ablakokat, amelyek mögött az ezüstművesek dolgoztak. A folyó közepére mutattam, és azt mondtam: — Nézze csak azt az embert, ott ni, a szandolinon ... Ebben a pillanatban úgy éreztem, ennél fontosabb dolgot nem mondhatok. A lány azt felelte: — Látszik, hogy nincs jobb dolga. Irigylem is. A Híd két végén ott állt a négy évszak négy szobra, hátat fordítva nekünk. Mind a ketten tizennyolc évesek voltunk. Én kifutó egy újságnál, ő pedig elárusító egy kalapszalonban, és hét lírát keresett naponta, apjával és nagyanyjával lakott együtt, apja törvényszéki tisztviselő volt, az volt a dolga, hogy eljárt azokba a házakba, ahol a váltó lejárt, és figyelmeztette az érdekelteket. Egy éven át minden nap a Hídon adtunk egymásnak találkát, minden reggel találkoztunk is. ö a folyó túlsó partján lakott, ahol a Tavasz és a Nyár nézegeti a házakat. Feketét hörpintettünk együtt az eszpresszóban, akkor hozták a péktől a friss brióst, belemártogatta tejjel hígított kávéjába a meleg süteményt, és apró darabokban nyelte le, de előbb kiszívta a kávét az átázott süteménydarabkákból. És engem csúfolt, hogy egy darabban nyelem le az egészet. Aztán elkísértem egészen az üzletig, egy darabig ott álldogáltam még a kirakat előtt, amíg módját nem ejtette, hogy rendezgetés ürügyén a kirakatból mégegyszer búcsút inthessen. Délben és-este újra találkoztunk a Hídon. így villantak el a napok a folyó tükrén: sárgán, zavarosan és duzzadtam januárban fatörzseket hengerge- tett és égnek meredt lábakkal disznó- . dögöt, valami vidéki áradásból, ahol ' nem kényszerítette kőfal az ágyéba a zabolátlan folyót; ilyenkor az ezüstművesek gyakran kinéztek az ablakon, és nézték a vízszintmérőt. Nyári aszálykor kavicsszigetek csillogtak a folyó medrében. A Pesetái egészen száraz volt, és meztelen gyerekek játszottak rajta egész napon át; csak a Híd alatt lehetett látni a víz mozgását, de itt is fenékig áttetsző volt. Tavasszal azonban minden zöld. Esténként, amikor megálltunk a kőfalnál, Vanda énekelt, rákönyökölt a kőfalra, arcát kezével keretezte, és nézte a vizet, közben énekelt. Ezt mondtam neki: — Szerelmem — és megsimogattam a haját. De ő nem hallgatott rám, hanem azt mondta incselkedve: — Hallgass, te jobban szereted a folyót, mint engem... Te, te bolondl Aztán jött a nyár. Az emberek kínt üldögéltek a gátakon és a kőfalon, végig a folyó mentén, jókedvű fiatalok járták csapatostul a folyópartot, mandolint pengetve és énekelve, és a Hídon túl, a parton, ott virított a dinnyesátor. 1938-at írtunk, a vörös spanyolok elvesztették Brunetét, egy férj megölte feleségét, a kormány megszavazta a faji törvényt, de mindez nagyon távoli esemény volt, puszta újságcímek. Nekünk csak a Hídon eltöltött órák számítottak, séták a fasorban, és az atya, aki nem akarta lánya udvar- lóját megismerni. — Majd én ráveszem, ne féljl — mondta Vanda. — Különben semmi kifogása nincs ellened, csak az, hogy mind a ketten kiskorúak vagyunk még. Vanda azonban napról napra asz- szonyosabb lett, nőtt, erősödött, és lassanként megtanultunk csókolózni is. De mindig volt benne valami nyugtalanság, kérdéseit, még a legsem- mitmondőbbat is kapkodva s váratlanul tette fel, mintha állandó szorongásban élne, mely Időnként elhatalmasodik rajta és fojtogatja. — Valóságos lidércnyomás ez rajtam — mondogatta, mint annak idején, mikor legelőször beszélgettünk Ezzel kezdte, aztán jött a kérdés, efféle: — Miért o- lyan későn gyújtják meg a lámpákat? Miért éppen ma nyíratkoztál meg? Miért van telihold már napok őta? Álmodozott a lakásunkról, amikor majd egybekelünk, és lesz fülhallga- tós, detektoros rádiókészülékünk, szép, mint valami játék. Júniusban vérpiros kendőt ajándékoztam neki, esténként, amikor leve- gözni kiült az egész város az ég alá, fehér ruhája fölé kötötte a nyakára. — Nem akartam beléd szeretni. Azért támadtam rád akkor, az első nap, .fej-sassal ■' . ■ VASCO PRATOLINI VANDA A ' • j ' ■ . __________________ * Gyurák Éva illusztrációja — ö, te bolond! — felelte, és volt a hangjában valami furcsa: rajongás és reménytelenség együtt, amire az- tán később vissza kellett emlékeznem. hogy hagyjál engem békén — mondta a piros sállal a nyakában. — Tudom — feleltem ostobán és nevettem. — Aztán megkérdeztem: — És a titkot mikor árulod el nekem? Nem gondolod, hogy most már eléggé szeretlek ahhoz, hogy el ne ijessz magadtól? — Nem gondolom — mondta nagyon komolyan, s rám nézett fekete szemével, közepén a kis arany pontocskával. Mit tehettem egyebet, megcsókoltam. De mindig sápadtabb lett és szóra- kozottabb, nyugtalan. — Ezek a te családi ügyeid nagyon ártanak neked — mondtam neki, —, nem sokáig fogod te ezt bírni. Megsimogatott: — Hát annyira szeretsz? — kérdezte. Egy este azt mondta: — De ha ennyire szeretsz, miért nem nézel belém egy kicsit jobban? Várom a pillanatot, amikor elmondhatom neked a titkomat. — Mindent tudok rólad: olyan vagy nekem, mint a levegő, amit beléleg- zek. Ügy olvasok benned, mint valami nyitott könyvben — feleltem. A kőfalhoz támaszkodtunk, fújt a szél, és a parkban köd borongott: a két sor villanylámpa, mint kavics a víz alatt, alig-alig homálylott. A folyó egyetlen fekete, mozgó massza, mely megtömörlik a híd árkádja a- latt és csengve ostromolja a pilléreket. — Mint valami lidércnyomás. Te mindig csak azt hajtogatod, tudom, tudom. Pedig semmit se tudsz, ez az igazság. Miért vagyok például szőke? Mert nem kellene szőkének lennem. Ezt tudod? » — Igenis, te szőke vagy — mondtam. — Szeretlek, de miért szeretlek? Te biztosan tudod, halljuk hát- Miért? Én nem tudom. Csak azt, hogy szeretlek, de hogy miért, azt sehogyse tudom. Különösen nyugodt volt most, csak a szavak értelme' volt zavaros, hangja azonban nem, csupa gyöngédség, olyasvalakié, aki igazságtalanságot szenvedett el, és szeretné megbocsátani. — Te természetesen mindent tudsz... Tudod azt is, hogy a folyó miért ömlik a tengerbe. De azt nem tudod, hogy én sose láttam még tengert. Húszéves vagyok, és még nem láttam a tengert, és még sose ültem vonaton se. Ezt például tudod? — Kis butácskám, hát ez a te nagy titkod? *- mondtam neki. Arcát két keze közé szorította ügy könyökölt a kőfalon. — Most persze azt hiszed, ez az én titkom. Nem, nem. A lidrenyomás az, amiről any* nyit beszéltem. Átöleltem a vállát, és arcát felém fordítottam. Láttam, hogy • sír. Egy csepp könnyét ujjam hegyére vettem és megnedvesítettem vele az ajkát»— Figyelj rám — mondtam —, a tenger ilyen sós. — És megcsókoltam az arcát. — Vasárnap pedig elmegyünk a tengerre. Méghozzá vonaton. Estére vissza is érhetünk, kifutja az időből. Papád előtt majd valahogy kimented magad. — Nincs rá szükség — mondta lassan, a folyót nézve. — A papa elutazott, és nem tudom, mikor jön vissza. — A szüleihez ment? — Igen — felelte. Amikor hazakísértem, a Híd végénél megállt, és megnézte a szobrokat — Miért áll itt az a Tavasz, ha most ősz van? Ezt tudod? öklével a mellemre ütött, csupa szeretetből, mielőtt ajkát nyújtotta volna. De a szeme megint tele volt könnyel. Felszárítottam a zsebkendőmmel. Aznap éjszaka felébresztett az a- nyám, bejött a szobámba. — Csak azért jöttem be, fiam — mondta —, hogy megnézzem, becsuktad-e az ablakot. Nem hallod, micsoda vihar dühöng odakint? Valóban zuhogott az eső, a szél belémarkolt, és összenyalábolt kemény szálaival verte az ablakot. Távozóban azt mondta az anyám: — Holnap kiönt a folyó. Másnap reggelre napfényben ragyogott az öreg Híd. És a házakon, a tetőkön mindenütt a friss, csillogó levegő fénylett, amely vihar után szokott jönni. Vártam Vandát, de nem jött. Végigjártam a zöldséges- és gyü- mölcsösbódékát, de sehol sem találtam. Gondoltam, hátha az előző este meghűlt, mert nagyon hűvös volt, és most lázas beteg. Elhatároztam, hogy felmegyek hozzá. Kopogtattam, és egy már nem fiatal, sovány asszony nyitott ajtót, csiptetős szemüveg az orrán, fakó kékszín pongyola volt rajta, valami edényt törölgetett idegesen. — Vanda nincs itthon — mondta udvariatlan, bosszús hangon. — Rég elmehetett hazulról, mert már kétszer is kereste egy kórházi ember, de nem találta. — Hogyhogy kórházi ember? — kérdeztem. — Azért, mert az apja nagyon válságos állapotban van, és most alighanem ... S mozdulatot tett, hogy meg fog halni. — Hát beteg volt az apja? kérdeztem. Az asszony letette az edényt, és a törlőrongyot egy közelálló kis asztalra. Elrendezte pongyoláját a lába közt, és azt mondta: — Hát maga nem a rendőrségtől jött? — Nem — feleltem. — Én a barátja vagyok. — Jaj, akkor bocsánatot kérek, mert szinte mindennap idejön valaki a rendőrségtől. Igen, mert a Vanda papája, már három hónapja ennek, megőrült, elzavarták a hivatalából, mert zsidó. Kétségbeesésében őrült meg: — És Vanda? — kérdeztem. — Fogalmán sincs, hová mehetett. Talán valami kölcsönért futott valahová. Mi igazán mindent megteszünk érte, mert ő is elvesztette az állását, de hát ml sem úszunk nyakig aranyban, képzelheti. , \ Két nap múlva, nagyon messzi a várostól, de közel a torkolathoz, a folyó visszaadta Vanda testét. Füsi józsef fordítása
