Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-15 / 3. szám

io ittál

KENDI MÁRIA:

MI

ZOIYK

Széken — féken állva

zengik:

tarajos-és-tollfaóbités. Skalpja, búgják A

meghittség

honát feldúlnád?

A hátsft udvar — forma,

tűrhetetlen Kiílrűl tartalommal,

megtelik.

Koponya-karimáját sorra megpöccinti: piliedt rendelése körhesznhott napoknak.

Irtázatunk tisztessé fajulna. Mondjuk — békanyúzás.

STANISLAW JERZY LÉC:

Fésűiét i^eí gondolatok

Ugyan ki veszi észre az arcon felelteit ujjlenyoma- tokat?

fülledt a levegői Nyissátok ki az ablakokat, hadd érezzék odaklnn az udvaron is.

Ne szállI meg éjszakára olyan helyen, ahol még a férgek sem tudnak aludni.

Némely embernek a púpjából nö ki a szárnya.

A bűntény a prédikátorok ■ és a moralisták múzsája.

IdOnként a humorista is depresszióba esik. Nem tud nevetségesebbet mások pátoszánál.

Nem tudta elhinni, hogy X valóban létezik. A minap alaposabban megnéztem ót.

Legyünk emberek egészen addig, mígnem a tudomány felderíti majd, hogy valami mások vagyunk.

„Minden lépés kockázatos/“ — szokta mondogatni egy bizonyos táncmester. — „Oj táncot szülhet.“

Saját korod gyermeke vagy. Rajtad múlik, hogy minek szül meg.

£lj együtt a kortársaiddal, ha már egyszer úgysem tudod elhalasztani az életet egy más Időre.

Ne csörömpölj a rejtély kulcsával.

Oly réges-régl dolgokról beszélek, hogy az emberiség már nem is emlékszik rájuk.

A technika olyannyira tökéletesedni fog, hogy az ember végül már saját magát Is könnyűszerrel nélkülözheti majd.

Ne hidd, hogy az ember- evők lenézik az embertI

Miért nincsenek már emberevők: Nos, az emberi konyha valamilyen fejlődésében mégiscsak hinni kellI

A végén már a labirintusokban is ilyen táblák fogadnak majd: „Bolyongom tilosI“

Orfeusz nemcsak Burtdl- két keresi az alvilágban!

Végre megértették egymást. Arra a következtetésre jutottak, hogy ellenségek.

TÓTH LÁSZLÓ fordításai

N

em kocsma volt, csak talponálló. Mi határőrök . úgy hívtuk: Taposó. Al- konyattájt már zsúfolva volt, izzadtságszag és dohányfüst dőlt ki az ajtaján, ahogy újabb és újabb kiszíkkadt szervezetek furakodtak befelé. Ha raz- ziázni mentünk oda, megtaláltuk e számításunkat, ha inni, Isten legyen nekünk Irgalmas. Műbort és torokérzéstelenltő kisüstit mértek. Mégis Inkább vendégként szerettünk begyúródni abba az emberbűzös konzervdobozba, mert más az, és nem gyűlölködő némán hátrál nak a géppisztolyok elől — hiába, az ember sértődékeny.

ötvenegyben ott a mohácsi Taposóban tudtam meg, hogy Magyarországon nincsenek cigányok. Doktor mondta, a felderítő őrmester.

— És ők? — böktem, a tömegben a muzsikusokra, akik a sarokban cincogtak, akkora kis helyre összeszorulva, mint akik hárman egy cipőben állnak.

— Népzenészek — biccentett ; Doktor olyan határozottan, hogy görbe orrán lefelé szán- kázott a szemüveg. Ha már o- dakapott hozzá, két ujjal meg- , morzsolta a bepárásodott üvé- , get, s naiv szeme meggyőző kéken villant elő. — Kérdezd , meg Mózsi bácsit.

Brácsásunk készséges vtgyor- , ral bólogatott a prímás hóna | alól, pedig nem hallhatta, hogy ] őrá hivatkoznak, én azonban | a tömött helyiség vastag páré- , Jában ázó olajos arcok és fé- , nyes fekete üstökök rejtélyén | rágódtam. ,

— Ezek mind zenészek? ( -* Mondjuk: hozzátartozók . - t Nem cigányozunk, ezt a szót ( ki se ejtsd, nálunk megszűntek [ ezek a faji Izék. 2

— Hát te tudod!

Mózsi mellől jobbnál jobb v prímások röppentek ki, végig a Dráva mentén tanítványai r álltak a zenekarok élén. Mit r tudott ez a görcs klsöreg a £ bumfordi brácsájával, amivel j örök másodikként mindig t -csak a mások húzta nóták után döngicsélt? Köpött a s dicsőségre, született zenepeda- £ gögusként a szurtós' mohácsi lurkókból kinyalt prímásokat c nevelt (és aztán százalékot hú- i zott „fial“ jövedelméből), akkor este Is egy — bogárszemét még zavartan kapkodó — legényke illegett előtte a hegedűjével. A sarokba beszorítva, láthatatlanul és jelentéktelenül a zenekar harmadik tagja, Mózsi iszákos bátyja, a kontrás Döme nyeszetelt boldogtalanul.

KI hinné, hogy a népzenészek délvidéki Akadémiája a Taposóban működik. Mégis senki se hívta Mózsit mesternek, művész úrnak vagy vén gazembernek bácsinak is csak Doktor, a Iá nya miatt, aki poharakat lőty työlt a söntéspult mögött. Ró zsika a bimbóból aznap kipat tant, gyönge virágszálnak lát szott a mosogató fölé görnyed ve, de ha pillantása lopva vé glgsöpört az Ivón, mintha már nem is poharak csörömpölné nek a keze alatt, hanem ősz szetört férfiszívek. Mladnyá jan vágyakoztunk rá, Doktor nak azonban tervei voltak ve le. Túlontúl tisztességes tervei Közelébb sodródtunk a ban dához. Épp szünetet tartottak és Mózsi Selypegve szidta a 1ö vendő prímást: „a semükbe nézzsél, blbasl — különben hiá ba bazseválsz.“

Ahogy meglát, ránkvigyorog ráncos képéről kétoldalt lelóg a mosoly.

— Mulatozsnak a vitéz urak?

— A herceget keressük, Mózsi — mondtam azért Is pökhendien, mire a Doktor bokán rúgott.

— Herceg nincs, nem Is vót, azstat csak ránkfogják — motyogta kedvetlenül az öreg, és arca már elgyötört akár egy lábtörlőrongy. — Inkább piáljanak a vitézs urak, és akkor hercsegnek érzik majd magukat.

— Bolondozik a barátom, Mózsi bácsi — fuvolázta Doktor, de az 6 Igyekvő nyugtatása épp oly gyanús volt, brácsásunk lesunyta a fejét, és a sarokban kuporgó delíriumos Döme kiguvadt szemén űzött cigánykaravánok suhantak át.

Zárórakor hiába ácsorogtunk a Taposó előtt. A részegek ösz- szekapaszkodva klszédelegtek az ajtón, felsorakoztak a fal mellett, és a csurgatás végére belemosódtak az éjszakába — Mózsi azonban a hátsó kijáraton Illant el előlünk a lányáNagy LéssIA felvétel«

vacsorával. Magára hagyták Rózsikéval, aki Ijedtségét feledve, kacarászva élvezte a helyzetet. Még sose volt kérője. Ezeregy megbeszélni valójuk lett volna, de csak bámulták egymást.

Nagy sokára megjelent Mó- zsl, és komoran intett. Kint az éjszakában két árnyék várta az őrmestert. Semmit se kérdezett tőlük, és azok semmit se mondtak. A felderitőknél megtanulta a hallgatást.

Ide-oda vezetgették a sötétben kushadó putrik között, és amikor már nem tudhatta, merre járnak, hirtelen benyomták egy alacsony ajtón. Kis asztalt látott, rajta egy görbe gyertya lángja csipegetett bele a homályba.

— Ne merje vajdának nevezni — súgták a fülébe. — Elvtárs vagy herceg. Értjük?

Hátrapislogott, a két jóvágású romacsávó lecövekelt a bejáratnál. Gyanúsan villogott í fehér Ingük. Ez elbizonytalanította. Nem kisstílű vagányok ezekl

— Magától jött vagy küldték?

A helyiség belsejéből érkezeti a kérdés, de ahogy hirtelen ar- rafordult, a gyertyaláng elvakí- totta.

— Beszélni akart velem. Akkor feleljen. — Nem volt fenyegető a hang. — Na, jó úgyse mondana Igazat. Majd kiderül, hogy mit akar. Nincs sok időm jegyezze meg.

— Magamtól jöttem, persze és csupán... Hogy is mondjam? — Nehezen tudott erőt venni magán. — Szóval maga a herceg. Ugye, ezt megkérdezhetem?

— így Is neveznek. Nem mindegy?

— Mindegy.,i És nem Is fontos ... Tulajdonképpen azt se tudtam biztosan, hogy maga létezik- — Lassan tért magához a meglepetéséből. Egy dljblrkózót várt. Félelmetes külsejű alakot. — De úgy látszik, létezik. Akkor legalább beszélhetünk. Megérthejük egymást.

A gyertya mögött, félig az asztal takarásában egy elgöm- bölyödött testű. Java korabeli cigány állt. Fekete haja simán rányalva a koponyájára, húsos arca kiborotvált. Inge fehér, akárcsak embereié.

— Térjen a lényegre.

— Igen, máris a lényegre ... Ez ugyan még nem az, de tudnom kell, megkérdezem. Maguk tették azt?

A herceg szétfolyó vonásai megkeményedtek.

— Mii Mert a ml népünk lányai nem cafkák, nem könnyű prédák. Ezt megmondhatja a többi tányérsapkásnak! — A levegő megsürűsödött, a gyertyaláng alig talált benne helyet magának. — Megölt egy öregasszonyt is, amikor a teherautó farával csak úgy viccből elsodort egy kocsit. Menyus, aki a lovakat hajtotta, felismerte benne az anyja gyilkosát.

Nem kellett Zimit bemutatni, nagy disznó volt. Tényleg szeretett egy hirtelen fékezéssel- -farolással szekereket megstru colni.

— A romano krisz, a cigány- törvény szerint ítélkeztünk fölötte. Ide hoztuk, két gyertya égett az asztalon, ahogy dukál. De ő csak röhögött az egészen. Pedig mi nem rabló csorárok. és nem beszart balajárok, tek- nővájók vagyunk. Hanem lová- rokl Már az apáink bankban

tartották a pénzüket. Meg tud* juk védeni magunkat. — A her* cég zihálva beszélt, fénylő, kö* vérkés arca rángott a felindult* Ságtól. — Mert ki törődik ve* lünk? Ki véd meg minket? A mi népünket csendőrök hajtották az állomásra, bevagoníroz* ták, és Auschwitzba hurcolták.

— Együtt voltunk ott — susogta Doktor. — Deutsch Dezső, zsák és zsineg, Dob utca három ... De visszajöttem, és el fogok venni egy cigánylányt. Mutassunk mi példát. Keveredni kell, ezt mondom mindig atyusnak isi

— Tudták, hogy kit kell hozzám küldeni — lihegte a herceg.

— Magamtól jöttem. Hogy megmondjam, őrültséget csinál és gyűlöletet kelt a cígánydk iránt. Pedig fátylat akarunk borítani a múltra, hogy ne legyen többet a „mi népünk“, meg az „ő népük“. Megértjük egymást, herceg?

— Mondjuk, hogy értem magát. Maga nevezhet elvtársnak. Én nem. hagytam vagonba hajtani magam, megszöktem Szabadkán a kakastollasok elől és a jugoszláv partizánokkal harcoltam. A háború után fontos elvtárs lettem. Rákósi tárgyalt velem a cigányok önkormányzatáról. Aztán, mint Jugo kémet letartóztattak, hiába vágtam ki az asztalra a tagkönyvem és a megbízólevelem. Bányamunkára vittek, onnan szöktem meg. És most már fütyülök a maga elvtársaira. Mindig is hitegettek, miután megmondtam, hogy nem vajda kell nekünk, és nem leszek a cigányszövetség vezetője se. Ezek elavult dolgok. Moszkvába a- kartam utazni, mert csak egy önálló cigány államról tárgyalhatunk!

Az őrmester gyanítani kezdte, hogy hiába jött. Az asztal túloldala az őrület messzeségébe sodródott.

— Tudom, hogy Jaltában titkos egyezmény született. Maguk megkapták Palesztinát, és ml lett a mi jussunkkall Itt a Délvidéken kell helyet kapnunk, a Dráva két partján felkészültünk rá. Szervezetünknek pénzt kellett szerezni, sok pénzt. Most Indulok Belgrádba, és ha ott se akarnak tudni rólunk, megyek az ENSZ-hez. Ezt üzenem Rákosinak, átadhatja.

Ahogy a gyertyaláng fölé hajolt, szemében megszállott tüzek izzottak.

— Ogy beszéltem magával, mint elvtárs az elvtárssal. És most elmehet.

A határon a Patkánylyúknak nevezett beszögellés a Dráva árterülete volt, mocsári tölgyekkel és lápos tisztásokkal. Azt hittük, az lngoványon át senki se tudja a lárást. Meg lehetett lepve az a kopasz újonc, aki akkor éjszaka bó- biskolás helyett túl éberen me- resztgette a szemét, és emberárnyakat látott a lápon atto- csognl. Ijedtében se feledkezhetett el az előírásról, de a kötelező három felszólítás csupán egyetlen sikolyszerű „á|a- jáj“ lett, és már kaszált is a géppisztollyal. Megspórolta a hercegnek a New York-I utat.

A Taposóban ezután alko- nyattájt bágyadtan lézengett egy-egy vendég, és undorral kortyolgatott. A zenészek unatkoztak, Döme összeroskadva hortyogott a sarokban.

— Hát most nyugság van, ezst elintézsték a vitézs urak

— dünnyögte Mózsi. — Túl nagy a csönd, Itt a fingás is kétcser hallatszik.

— Nincs herceg — mondtam kihívóan.

— Azs ám. Nem ő hiányzik. Lenézte a magamfajta lavutá- rót, nem is tudom, minek kép- tselte magát az a Hetcig Paja, mert így hívták. Túl nagyra látó roma lett belőle. Kőházsuk volt, polgáriba Járatta az apja, az zsavarta meg a fejit. Most már kimondom.

Doktor idegesen toporgott mellettünk, mint aki szeretpe sijönni a szemüvege mögül.

— Hol van Rózslka? Nem Iá- ' :om.

Mózsi elmerülten a brácsáját lángolta.

— Elröpült a kismadár. — Alulról sandított az őrmesterre.

— Nézzse, vitézs úr, nem adtatom magához a jányt. Nem, izstet nem tehetem.

— Miért nem? — nyögte Dókor.

— Azs unokámra Is gondolni íöll Hogy nézsne ki azs a kis öma semüveggel, mondja :sak?

Zárórakor a hátsó kijáratná! leselkedtünk. — Pucolás, áv osokl — harsogta rémülten Döme. A felderítő őrmester elkapta Rózslka karját, a sikonga- tásra az apának csak vissz« kellett óvakodnia a sötétben.

— Azs a lány mit vétett maguknak. Éresse el vitézs úr.

— Ne féljen tőlem, Mózsi bácsi, megmondtam, hogy elveszem a lányát, isten engem úgy segéljen — hadarta Doktor keze közt a karmoló, ficánkoló Rózsikéval, — Megyünk a plébániára, vagy rabbit hívok, két vallásba is beírtak, választhatnak. De most szót kell értenünk, mindenért a cigányokat hibáztatják, és addig nem lesz nyugtuk, ezt megmondhatom, amíg a herceg észval. Doktor csalódottan pöröl velem, hogy miért fölényesked tem, érzékeny népség ez, pe dig neki komoly szándékai van nak. Rózsikéval, nem rongy em bér ő, mint a sofőrünk: Zim előzékenyen megkocsikáztatja i nőket, ami után úgy néznek ki mintha négy kerékkel hajtőt volna át rajtuk.

Botorkálva, kóboroltunk a: éjszakai Mohács külterületén ahol a házsorok összekúszálód tak, az utcák egyszer csak el tűntek, és ásító gödrök és fe kete épületanyag dombok kö zött sebtiben összeütött felvo nulási épületek komorlottak eredetileg ide tervezték a pen telei kohót, de a politikai csaho lása elriasztotta a jugoszláv ha tár mellől. A mindenhonnar összecsődített embertömeg egy része még a raboknak szám és elhagyott barakkokban leb zselt pesti stricik, a kitelepítés elől bujkáló svábok, világgá ment kuiákfiúk, az államosításra acsargő polgárok, hogy átirányítsák őket az új építkezésre. Körben pedig vályogvts- kőkkal és putrikkal áradtak terjeszkedtek a cigányok, mindet . elözönlöttek, nem vették észre, hogy egy tetszhalott várost zsibonganak körül.

Itt működött a herceg. Suttogó híre járt, senki se tudta, kicsoda, ő, aki a lezárt {latáron megtalálta a rést, ahol lebonyolította a maga üzletét. Idáig követett gyanús személyek tűntek el a szemünk elől, mint egy zsibvásárban elgurult forint. Ebben a televény- ben hiába kutatgattunk, ahol rókalyuk minden putri, és nem ott léptek ki belőle, amit ma ajtónak gondoltunk. A razziákon horogra akadt sok kis hal, körözött zsebesek és megrögzött munkakerülők, de akit igazán kerestünk, alámerült a zavarosban.

Ki lehet ez a herceg? Megmozgatta a fantáziánkat. Léteznie kell, mert valaki irányítja a dolgokat, a patakmeder mélyében lapuló kötömb a látható, pedig eltéríti a sodrást.

Vadásztunk rá és a határőrségnél mind több szó esett a cigányokról.

— Miért lenne cigány? Pont cigányI — vitatkozott velünk kipirulva Doktor. — Ez az első, ami az eszetekbe Jut. Meggyanúsítani valakit, mert más a színük, vagy kampós az orruk, Ismerem ezt. Hová jutunk így? Megint ez kezdődik? Ma cigányozás, holnap zsidózás. Na nemi Megszűntek ezek a faji izék.

Aztán egy nap felbolydult a aktanya a cigányok miatt. Mert cent a dzsumbujdan, a félbemaradt építkezés és a putrik íözt összeszúrkálva találták íimit, a sofőrünket. Éjszaka ntézték el, hajnalban botlott nele a járőr.

Rendőrök és katonák forgatok fel a telepet. Kikérdezték i csecsszopókat is, belenéztek ä bakancsokba, kirázták a :lgányiányok szoknyáit, Senki ie tudta, hová lett a herceg.

Hetek múlva újra megnyílt i Taposó, és alig lézengtek ben- íe, Időközben úgy megrostáló- iott a vendégsereg, klhallga ásra vártak a fogdákban vagy ilpucoltak, hogy más vidéken cezdjék lázasan építeni a szo- dalizmust. De a kudarc csak •ajtaszáradt a felderítőkön. )oktor ide-oda lökdöste arcán i szemüvegét, és megsúgta ne- cem, hogy személyes kapcso- atai révén intézi el az ügyet.

Jt • • (HB «eo*» ■ . - - .

hez nem tér. — Suttogóra fogta a hangját. — Csak maga segíthet. Beszélnem kell vele.

— Azst nem lehet — rémüldözött Mózsi.

— Jó így maguknak. Állandó razziák közt élni?

— A legjobb mulatós vendégeim sőktek meg.

— Na látjal Meg fogja ezt érteni a herceg Is, ha összehoz vele. Maguknak akarok Jót.

— Csak azstán meg ne bánjuk. — Az éjszakában rámvll- lant a szeme fehérje. — ö nem jöhet, így se biztos, hogy...

— Egyedül megyek — nyugtatta meg a őrmester.

— Tudni fogom, hogy hol keressünk! — kiáltottam utána, mikor hárman elindultak a fekete Ismeretlenbe. Reméltem, hogy ez a fenyegetés elegendő biztosíték ahhoz, hogy élve viszontlássam.

Doktor mesélte aztán, hogy a brácsás házába mentek. Ogy fogadták, mint vendéget borral,

GÄLL ISTVÁN

A

A

HERCEG