Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-06-10 / 24. szám
Kerek szfiz évvel ezelőtt született ez a csendes, halk neszezéseket, apró tipegéseket észrevevő és megörökítő gyönyörű asszony. Aztán ilyen csendben és észrevétlenül, és nagyon korán el is távozott az élűk sorából, de harmincnyolc éve is elég volt arra, hogy erősen és örökre beir|a nevét a magyar irodalom történetébe. Olvassuk hát örömmel és csendes ámulattal, hiszen kevés olyan íréuk tudott ilyen tisztán és csendesen beszélni. KAFFKA MARGIT HAJNALI RITMUSOK (1912. május 23.) ( Részlet) — „Hajnal — szólt egy Idegen ember —, lám véres világú jelleg. Most vérszínnel bomlik a bimbó a világ szövetén. Vadul járja a vetélő újra. Tán a szövőszék is recseg. Sok fülledt télikertnek ma bezúzódik üvege, Zárt kincsesháznak szellőzni kell márt Gurulni álomkoronáknak — Holnap tán nem is kehelyszám mérik az emberi vért, Es minden emberszív grál-kehely, ha vére az utcára hull Es szent minden dédacsók, ha harcba hevít, vagy harcot pihenteti“ Hallgattam az embert, kt szembe ült velem (de nevét és arcát feledtem), Es sohase hatott ily elevenig bensőmbe az emberi szó. — Hajnali — gondoltam. — A liget fölött most vérszí- nűvilágú a felhő Es rózsaszínnel a halvány nők arca, hajszolt katonáké, frtss-szavú betűvetőké. — 0, testvéreim, ti szegény, kényszeredett szájú leányok, a hajnali kimerülésben! Rokonaim, fáradt legények! Atyámfiái, okosszemü fiúkl Tetésen teljék ma szívem! Hadd jöjjön robogva minden! — Ma még tálán nem is kehelyszám ömlik az utcára a vér, — jaj, szégyenek lehetnek ma — holnap kicsiny asszonyt nyavalyák!-----— Férfiak! — szóltam halkan és szép, éber szemükbe néztem. Ha netán lesz valami, — ne feledjetek el izenni nekünk is! P erenc Pálra Igyekezett gondolni — barátságukra, mely serdült korának legerősebb és legeszményibb, ápolt és tisztes érzése volt. ök mind a ketten a „Jő“ ábrándja felé a dolgok komolyba vevése és saját bálványaik tisztelete felé hajoltak —, egyik inkább a nevelése, másik a lelke réte- gezetlenül normális, törvényszerű és alázatos paraszthajlama miatt. Ferenc élete nehéz és rideg volt. A nagybátyja egy agglegény asztalosmester házában élt mint kicsi gyermek, onnét került az árvaházba, ahol szerencsére észrevették, hogy érdemes taníttatni. Hosszú ideje már, hogy csaknem maga gondoskodott az életéről — leckéket adott, és térképeket másolt. A középiskolai években került össze Pállal, de házukat, az édesanyját ma látta csak először. E házat, amelyről e percben azt gondolta, ilyen egy igazi, belsőleg úri ház. Most már érteni vélte mind, ami a pajtásaiban az ellentét erejével vonzotta: Jő modorát, bizalmát, a kedélye őszinte báját. Itt nőtt fel, ahol rend van, csendesség, gyöngéd és nyugodt szavak, az emberek hallgatagon megfigyelik egymás lelki életét és tisztelik, számba veszik a cselédlány kedélyváltozásait is. — Az ilyen asszonyok — gondolta egészen egyszerűen — arra születtek, hogy körülöttük nyugalom legyen, és az emberek hozzájuk meneküljenek. De még ezenkívül is van benne valami kimondhatatlan, és egyedül való érték. Egyszerre maga e- lőtt látta a szemét és édes, fehér kezeit. Be akart számolni magának e különös, mély és emelkedett indulatról, mely pár rövid óra alatt megihlette a romlatlan, fiatal legényt: hála volt talán vagy hódolat, mert Pál anyja a legtökéletesebb nőnek látszott. Megállt és mélyen elpirult, érezte az arcán és a homlokán, nagy lélegzetet vett, és bevárta a másikat, aki fütyö- részve szólongatta. Elért hozzá, és átfogta a vállát mosolyogva, hízelkedően. — Arra gondolok, milyen Jó, hogy most itt vagy, öreg. Nem veszed észre, hogy valami készül? Ma akarok beszélni anyámmal. A másik rábámult. — Igen, hisz tudod, Mirjam felől. Ma írt nekem. Végre tisztába kell jönni ezzel. Azt hiszem, könnyen fog menni. Mit gondolsz? Elhallgattak. Gyöngéd és kalandozó álmaiknak vége szakadt, és Pál komolyan figyelt a másik arcára. ÜJ gondolatok szöktek közéjük, az a lány, valami diszharmónia, aminek el kell simulni. Könnyen fog-e menni? És Ferenc ebben a percben hűvösen idegennek érezte magától az egész ügyet, erőszakosnak, éretlenül komolytalannak. Ez a lány, akit a barátja Mirjamnak nevez ... Ismerte őt. A kis felföldi iskolavárosban került eléjük, a- hol a gimnáziumi éveket rótták. Egy fűszeres árvája volt. A kis sarki boltot a tőzsdével, a temetősor lejtős házikói fölött a testvérnénjével látták el, és az idősebb lány fehérneműt varrt. Maga elé képzelte szinte provokálóan felragyogó fiatal szépségében, zseniális, borzas diákleány fejével, látta ormótlan, de kicsi cipőit, jól szabott, olcsó szövetű és merészen reformalakú ruháit nyúlánk gazellatermetén, a tisztessége bájosan vadóc gőgjét, az egész kis különc, forradalmi, rendetlen, büszke és okos teremtést, és szinte vaskosan demonstratív nyíltságát a szerelemnek, mely Tacituson és az új szociológusok könyvein át szövődött két középiskola ifjúságának irigy féltékenysége vagy pártfogó rokonszenve közepeit. Mirjam — Braun Mari máskülönben — csakugyan kivételesen szép és nem mindennapi Jelenség — gondolta —, de mégis... Pál a karjába fűzte a kezét, kényszerítette, hogy lassú, tak- tusos lépésben együtt haladjanak és az ő könnyed, bő és kifejező módján halkan rábeszé- lően magyarázni kezdett. — Most, hogy ismered édesanyámat, félsz a dologtól, valid be. De azt hiszem, tévedsz. Hát először is, te tudod, hogy milyen Mirjam. Vagy dehogy is tudhatod. Ha olvasnád a leveleit. Nem képzelhetsz kedvesebb, eredetibb és értékesebb lelket. És tanulékony, külsőségekben is fejleszthető, tele van természetes előkelőséggel, u- gye? — Igen, kétségkívül. — És te a mamát is rosszul ítéled meg, azt hiszem. Öfelő- le is el akarok neked valamit mondani. Ferenc gyönge ütést érzett a bensejében, mintha bántani akarnák. És igyekezett eltitkolni, hogy feszülten figyel. Pál komoly volt, és ő látta, hogy ez közlékeny pillanata. — Anyám — kezdte — nagyon sok évig, amióta csak őzről, a jövő társadalmáról és az ember anarchikus függetlenségéről. No jő, öreg, hisz nem minden könyv színigazság. De a következő nyáron megismertem Wellingen bácsit, emlékszel, írtam neked akkor Pólóból, velük töltöttem az utolsó hetet, és rajtad kívül ő volt az egyetlen férfiember, akit nagyon megszerettem. És nagy hatással volt rám, ha tudnád, csodálatos és kitűnő ember volt az, és az egész világon csak ő volt mamához illő. — Már nem él? — kérdezte röviden a másik. — Másfél éve halt még. Igen, szomorú dolgok következtek azután Az ő pompás agyvelejé- ben valami lassan fejlődő, öröklött elmebaj fészkelt és KAFFKA MARGIT Csendes válságok (RÉSZLET) vegy, szeret egy embert, egy német tengerésztisztet, Wellingen báró volt a neve. Az arcképét láttad a nappaliban. Valahol útközben találkoztak, sohasem ismertem hozzá hasonló férfit. Katona volt, talán a karrierjének ártott volna egy házasság, vagy a mama miattam nem akart messze költözni, vagy nem is ezért, azt hiszem, erről keveset beszéltek, és mind a ketten tudták, hogy így szebb és jobb. Nagyon szép szerelem volt az, és hosszú ideig egészen zavartalan., Éveken át egy hónapot töltöttek együtt Grádóban vagy más kis tengeri fürdőn, rendesen a májust. Az én szünidőm azután következett. Letört egy barkás, fiatal gallyat, és a fogaival csipegette, majd suhogva lóbált vele a levegőben. Egyszer — folytatta, és gyöngén mosolygott —, épp a hetedikbe jártam akkor, tárgyaltuk Boricsot a magyar irodalomból, igazi kamasz voltam, nagyon rám Jött a gondolkodás, és valami olyas buzdult fel bennem, a férfiú, aki hivatva van megvédeni a neve tisztaságát. Telemachos, a Pénelopé fia vagy hasonló. Szóval, a vizsga után elhatároztam, hogy szólok mamának. Valami ostoba célzáson kezdtem, soha ezt semmi le nem mossa rólam. Ha láttad volna a mamát, a csendes, okos és szomorú gúnyját, ahogy megfelelt, és az életemben először röviden és gőgösen elhallgatott. Nem tudnám neked Ismételni az egész jelenetet, de nagyon sokat tanultam akkor. Nem tudom, érted-e, amit mondok. A másik némán bólintott. — Hát igen, Ferenc, mióta csak megszülettem, elfoglaltam és lefoglaltam egy másik embernek, az anyámnak az az egész életét. Mikor még kicsiny voltam, maga öltöztetett, ő fürdetett meg este, és míg el nem aludtam, ruhástul mellém dőlve a kis ágyamba, suttogott, mesélt és dalolt nekem. Az ember könnyen lesz önző, ha nagyon szeretik. Azt hittem, hogy ő egészen és csupán ennyi, rajtam kívül nincs más élete vagy vágya vagy Joga. Énnekem nem maradt adósom soha egy Jó szóval, egy karácsonyi aranydióval sem, azt hittem, követelhetem, hogy az én kedvemért ne élje az önmaga életét. Már ezeken túlvagyok. Anyám később sem beszélt sokat erről a dologról, de könyveket adott nekem, a nő és a férfi helyzetékészülődött, később tudtam meg, hogy a mama már évekkel ezelőtt tisztában volt ezzel. Mind a ketten. Készültek rá, tanulmányozták a patológiáját és rejtegették egymás előtt, ez tulajdonképpen borzasztó. Mama nagyon szerette. Rosszul e- sik rágondolni, hogy eközben leveleket írt a professzoraimnak, tárgyalt a szabómmal az új ruhám ügyében, és a szünidőn velem tanulta Virgilt. A báró egyszer idejött egy napra, már különösnek látszott. A családja akkoriban fenyegetően sürgette a házasságát valami unokanövérével, egy harminckét éves baronesszal, akit bonyolult örökösödési dolgok miatt el kellett volna neki venni. Az utolsó őszön váratlanul az eljegyzési híre érkezett, két hét múlva dühöngeni kezdett a hajón. Ezzel a hírrel együtt ért anyámhoz az utolsó levele, és tavaszra meghalt egy szanatóriumban. Puha talajra jutottak, és elhalt a lépteik nesze. A sudár fák közt már homály húzódott, kikerültek a gyér, .mogyorós erdőaljba, s a régi vár szürke romfalai alatt csendesen hazafelé tartottak. Pál arra gondolt, hogy mi okból is mondta el ezt a történetet. — Igen — szólt —látod, akkor tanultam meg, hogy bizonyos dolgokat külön kell átélnünk; jót, rosszat függetlenül a legközelebbiektöl is. Mama ezután is az maradt számomra, aki volt, engem sohasem hanyagolt el, sőt akkor nyáron együtt mentünk Svájcba, és az nagyon Jó időm volt nekem. Mikor legénykedni kezdtem, úgy beszélt velem, mint egy apa és egy orvos. Tudta, hogy a mostani világban nem lehetek liliomfi, nem is kívánta ezt. de legalább megőrizte a kedélyem és az egészségem. A szomorúsága pedig egyedül az övé volt, és én nem is kérdeztem efelől soha. De ebből tudom, hogy ő is így akar és így fog viselkedni velem, az én külön emberi ügyeimmel szemben. — A lányt feleségül akarod? — kérdezte Ferenc az ingerültség valami rejtett árnyalatával. — Természetesen — felelt a társa, és nyílt szemekkel nézett rá. — Nekem nincs okom egyébre. Nagyon sok kellemetlenségünk lenne, ha demonstrálni akarnánk a szabad szerelmet, és hát gyermekeink is lesznek. Mamának ki kell eszközölnie a hadmentességemet. Mir] am az idén teszi le az érettségit, tudod, ugye, Jövőre be-' iratkozik az egyetemre. Együtt fogunk Járni, mint férj és feleség — együtt tanulunk. Nem érzed, milyen kedves ez? — Hárman, hiszen te isi — tette hozzá nevetve, rosszul értve meg a másik hallgatagsá- gát. — Meg vagyok győződve, látod, hogy ez igazában az anyám eszménye is. Hogy fiatal testtel és lélekkel, romlatlanul Jusson egymáshoz két egészséges és intelligens ember Hogy a lelki fejlődésben mindig nyomon követhessék és ellenőrizhessék egymást, és egymás számára mindig ugyanazok maradjanak. Két éve ismerem már a lányt, és soha, senkit sem tudnék így szeretni. Az alkonyat szétterült már a mezőn, és a városka ablakaiból lámpafények pislogtak feléjük. Ferenc nem felelt, gyorsabban lépkedett, és középen fogott sétabotját szórakozottan megforgatta erős ujjain. Sok mindenre gondolt, és tulajdonképp nem tudta, hogy mire kell gondolnia. Annyi* ÚJ dolog támadt rá egyszerre. A világ dolgaiban Járatlanabb volt a társánál, de mérsékeltebb és pozitivebb, úgy érezte, hogy mindez nincs rendjén. Ö idáig csak könyvekből tanult, és az „asz- szony“-ról egy-egy régi bölcselő álláspontját tette a magáévá; a férfi és a nő vonatkozásainak mai közkeletű társadalmi formáit sem ismerte egészen; és a barátja most komolyan forradalomról, a jövő berendezkedéséről beszél. És — ejh, gyerekség — házasodni akar a Forel vagy más valaki recipéje szerint, diákésszel, a csacsi, érzelmes, makacsul állhatatos kedélye első szerelmével. Azelőtt is sohasem akart egészen hinni e dolgok komolyságában, és most valami idegenkedő, türelmetlen nevetés kerülgette, mikor Pál az 6 benső és külön emberi ügyeiről beszélt. Nem, ez nagyosdi játékhoz hasonló, hisz ők még mind a ketten gyerekek. Majd eszébe jutott, hogy hiszen Pált az édesanyja nevelte így, ez ideális elvontságban, elméletek közt és konvenciók nélkül, ö pártolta barátságát vele, a mesterember fiával, mert», a társai közt a legkülönbnek hitte, Az anyja hangolta úgy, hogy undorodjék a szerelem útszéli szurrogátumaitól, és a szegény párialányok iránt rokonszenves, de őszinte önváddal tele részvétet érezzen, a mások burleszk tréfái és trágár bizalmaskodása helyett. Miért adott neki izgága könyveket? Most itt az eredmény. Mennyi ellentét, mennyi zűrzavar. — És az édesanyád tervei veled? — kérdezte tanakodva. — Istenem, hát nem azt kívánja-e legjobban, hogy boldog legyek? Az élet hosszú, még sok mindenre ráérek, és Mirjamnál sem kell jobb útitárs. Nem, mama nem lehet e- lőítéletes. A másik nem szólt többet. Egyszerre megint eszébe jutott az asszony, mélyen Jelentős szépséggel különös szemei, hullámos, egyszerű mozdulatainak egyéni intelligenciája, az az egész csodálatos bűvkör, mely előtte és utána szállt könnyű illatos ruhája fodrainak, minden, amit nem értett és hódolva csodált rajta, az átremegésig, a sóhajig, a sírhatnámság édes megindulásáig. Igen. története, melyet az Imént hallott... Ez hát a szerelem, e tragikus, szent és éretten emberi, e rejtett és magányosan átélt nagy szomorúságok, érezni vélte ő- ket a rezedazöld szoba illatában. És csaknem föllázadt a gondolatra, hogy ez az asszony most vegyen ide menyéül egy Mirjamot, egy kicsi fűszeres- lányt, a Hóstyáról. Az ő csendes, lelkes, diszkrét életébe, az ő zajtalan házába. Miért volna ez az áldozat, miért? Pál kutatva nézett rá. Már tudta, mit szokott gondolni, amikor hallgat. — Remélem — kérdezte le- hangoltan —, nem fogsz ellenem szólni ebben? — Nem fogok. A bronzsárgaernyős nagy függőlámpa fénye széles, meleg- színű sávban vetődött eléjük a terasz lépcsőjén.
