Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-06-03 / 23. szám
10 gÉg IDE SEREGEIK, AMI MtLT A címet József Attilától kölcsönöztük, mert Agy érezzük most, amikor egyszeriben annyi íróra, költőre kell emlékeznünk, keresve sem találhatnánk Jobb, kifejezőbb címet. Napjainkban van évfordulója Martin Kukuőinnak, Emil Verhaerennak, Ho Si Minhnek, Mihail Solohovnak, Vítézslav Nezvalnak, Vilém Závadának, majd pedig következik FrantiSek Heftkn, Kaffka Margit és mások jubileuma. Sajnos mindükről nem tudunk méltón megemlékezni. Ezt a néhány verset és Solohov megrázó kisregényének egy részletét fogadják olvasóink szeretettel, hiszen olyan emberi sorsról, sorsokról szólnak, amelyek mindig megindítanak, elgondolkoztatnak. VÍTÉZSLAV NEZVAL’ Istenhozzád Istenhozzád és ha többé se találkoznánk gyönyörű volt s elég, most más következik, istenhozzád, és ha ígérünk új találkát, lehet, hogy nem jövünk, más vendég érkezik. Gyönyörű volt, sajnos múlandó és veszendő, hallgass, lélakharang bánat, mindent tudok, búcsúcsók, keszkenő, sziréna, hajócsengö, három-négy mosoly és egyedül maradok. Istenhozzád, és ha nem nézhetünk egymásra, maradjon utánunk kis emlék valaha, szellős, mint keszkenő, szimplább mint képeskártya, csábító, mint arany felület tllata. S ha láttam én, amit mások csak képen néztek, annál jobb énnekem, fecske, te ól-lakó, déltájt mutattál, hol vitrinben a fészked, sorsod a repülés, az én sorsom a szó. Istenhozzád, és ha mindez végképpen elmúlt, annál hosszabb nekem, s a remény elmerül. Tán még találkozunk s végleg akkor búcsúzzunk. Istenhozzád s kendő, Végzetem, teljesüljI WEÖRES SÁNDOR fordítása Remény Pusztáidon Ural a hegyderékra rásimulva a Káspi-tóra néz egy villa Előtte dús korall Fölötte óriás Rőzsatő lövell a magasba Férfit köszönt egy nő alatta Mint madárcsattogás Hatalmas bábeli Városnak munkás szép leánya Recsegő toliam út porába Dobom tán elfedi Kelet már vérben áll a gigantikus rózsaszáltól A forduló föld naptól lángol Mi onnan körbe Jár. ö add 6 add a lényt Kiért a nő legjobban reszket Add fiad a reményvesztettnek Nagyezsdánk szép remény Pusztáidon Ural A hegyderékra rásimulva A Káspi-tóra néz egy villa Előtte dús korall 1931—32. KÁROLYI AMY fordítása HO Sí MINH Szomorúság Lángtengertől vörös a horizont, tűzkígyők jelzik, merre áll a front. Én én csak nézem tétlenül, bezárva, hogy annyi tiszta szándékom — hiába! Álmatlanság Egy ütés ... Aztán kettő ... S újra: három ... Csak forgolódsz, s pilládra nem jön álom ... Négy ... Ot... Végre lehunyod szemed... Ötágú csillag fénye gyúl kt álmaid feletti BALÁSSY LÁSZLÓ fordítása Jevganyija Grigarjevna La- vlckaja 1903-as SZKP-tag- nak ajánlom. D él volt. A nap olyan melegen sütött, akár májusban szokott. Bizakodtam, a cigaretták majd csak kiszikkadnak hamarosan. Olyan forró volt a napsütés, hogy már sajnáltam, amiért a vastag kincstári vattakabátot, nadrágot vettem tel az útra. Ez volt az első Igazán meleg tavaszi nap. De jő Is volt ott üldögélni a fonáson Így egészen egyedül, szinte beleolvadva a csendességbe és a magányba, s levéve a kopott, füles katonasapkát, borzoltatnl a gyenge szellővel a nehéz evezésben megizzadt hajamat, gondtalanul figyelni a halvány kékségben üsző, nagybe- gyű fehér fellegeket. Nemsokára azt láttam, hogy a falu szélső portál mögül kijön az útra egy férfi. Egy fiúcskát — termetéről Ítélve legfeljebb öt-hat éves kisle- gényt — vezetett kézen fogva. Fáradtan vánszorogtak a rév felé, de mikor odaértek a gépkocsihoz, felém fordultak. A magas, görnyedt férfi egészen közel. jött. — Erőt-egészséget, testvéri — mondta fojtott, mély hangon. — Jő napotl — Megszorítottam felém nyújtott nagy, kérges kezét. A férfi a kisfiúhoz hajolt. — Köszönj a bácsinak, flacs- káml — mondta. — Ügy látom, ugyancsak sofőr, mint a te papád. Csakhogy ml teherautóval jártunk, ő meg ezt a kis kocsit hajtja. A kisfiú egyenest a szemembe nézett égszínkék szemével, és halványan mosolyogva, bátran felém nyújtotta rózsaszín, hideg kis kezét. Könnyedén megráztam. — Miért olyan hideg a kezed, klsöreg? — kérdeztem. — Hisz meleg van, és te majd megfagysz? A kicsi megható gyermeki bizalommal a térdemhez simult, és csodálkozva felvonta vtlágosszőke szemöldökét: — Hogy volnék én öreg, bácsi? Én még egészen kis fiú vagyok, és egyáltalán nem fagyok meg. A kezem, az hideg, hógolyókat csináltam, azért. Az apja levette hátáról a lapos tarisznyát, s fáradtan mellém telepedett. — Sok bajom van nekem evvel a vándorrall — mondta. — Miatta sáútultam le. Ha hosszúkat lépek, már ügetni kezd, no, tessék alkalmazkodni egy ilyen gyalogoshoz. Amikor egyet kellene lépnem, hármat lépek, úgy haladok vele, olyan összevissza, akár a 16 a teknősbékával. Pedig de nagyon rajta kell tartanom a szememl Mihelyt félrenézek, már pocsolyába gázol, vagy letör egy darab jeget, és szopogatja cukorka helyett. Nem, nem férfinak való Ilyen útitárs vándorolni, kivált gyalogszerrel... — Hallgatott egy kis Ideig, aztán azt kérdezte: — Hát te, testvér, várod a parancsnokodat? Kellemetlen lett volna kiábrándítanom abból a hiedelemből, hogy sofőr vagyok, azt feleltem hát: — Igen, várnom kell. — A túlsó partról jön? — Igen. — Nem tudod, soká ér még Ide a csónak? — Két óra múlva. — Rendben van. No hát pihenjünk addig, úgysem sietős a dolgom. Csak ahogy erre megyek, látom: egy magamfajta sofőr sütkérezik Itt. No, gondoltam, oda megyek, elcigaret- tázgatunk együtt. — Mert e- gyedül — füstölni Is, meghalni Is fene rossz. De te nagylábon élsz, kész cigarettát szívsz. Elázott? Ügy látom. No, testvér, az elázott dohány olyan, mint a kuruzsolt ló. Nem való semmire. Tessék, Inkább az én kapadohányomból gyújtsunk rá. Terepszlnü nyári nadrágjának a zsebéből elővett egy tekerccsé csavart, málnaszlnű, selyem dohányzacskót, kigöngyölte, úgyhogy el tudtam olvasni a csücskébe hímzett felírást: „Drága harcosunknak a lebegyanszki középiskola VI. osztályos leánytanulói.“ Rágyújtottunk a méregerős szűzdohányra, és sokáig hallgattunk. Már éppen meg akartam kérdezni, hová megy a gyerekkel, miféle szükség hajtja ezeken a járhatatlan utakon, de megelőzött. — Az egész háború alatt a kormány mellett ültél? — kérdezte. — Majdnem. — A fronton? — Igen. — Hát én Is nyeltem ott elég keserűséget, cimbora, a fülem hegye se látszott ki a bajból. A térdére tette nagy, barna kezét és előregörnyedt. Én oldalról rápillantottam, és egyszeribe nem jól éreztem magam ... Láttak már valaha olyan szemet, amelyet mintha hamuval szórtak volna be, a- mely olyan vigasztalhatatlan, halálos bánattal van tele, hogy még ránézni Is nehéz? Hát Ilyen szeme volt az én véletlen Jött társamnak. Kitört a sövényből egy száraz, görbe vesszőt, egy percig némán firkált a homokban, mindenféle clkornyákat rajzolgatott, aztán ismét megszólalt. — Néha nem tud aludni az ember éjszaka, csak üres szemmel bámul a sötétbe, és azt gondolja: „Miért nyomorítottál meg ennyire, élet? Mtért gyötörsz Ilyen kegyetlenül?“ És nem kapok feleletet sem a sötétben, sem fényes nappal... Pedig nem győzöm várnll — Hirtelen észbe kapott: a kisfiát gyengéden megnoszogatva azt mondta: — Eredj csak, kedves, játsszál a parton, nagy MIHAIL SOLOHOV EMBERI SORS (RÉSZLET) a munka.“ És megint szent lett a béke, megnyugodott a lelkem. És tudod, cimbora, menynyire hat ez a munkára? Reggel úgy pattanok fel, mint a rúgó, megyek a gyárba, és csak úgy ég a kezem alatt akármilyen munka. Látod,' mit jelent, ha okos életpárja ,van az embernek. Fizetés után olykor-olykor ellddogáltunk a cimborákkal. Hébe-hóba az Is megesett, hogy hazafelé menet olyan nyolcasokat Irt le az ember a lábával, hogy még messziről is gyönyörűség volt nézni. Olyankor szűk az utca. a fene essen belé, hát még a mellékutca! Én akkoriban makkegészséges legény voltam, olyan erős, mint az ördög, bírtam az Italt, és mindig a magam lábán vergődtem haza. Igaz, egyszer-más- szor az Is előfordult, hogy az utolsó szakaszt első sebességvíz mellett mindig akad valami zsákmány a gyermekeknek. Csak vigyázz, vizes ne legyen a lábad. Már akkor, amikor szótlanul cigarettáztunk, lopva szemügyre vettem az apját Is, a fiát Is, és meglepődve vettem észre egy számomra furcsa körülményt. A kisfiún egyszerű, de jóféle ruha volt: a viseltes, könnyű, prémmel bélelt, hosszú aljú, szépen rásimuló kabát is, a kis csizma is — melyet azzal a számítással varrtak, hogy majd gyapjúharisnyára húzza fel — meg a kabát egyik elszakadt ujján levő Igen ügyes varrás Is, mtnd-mtnd asszonyt gondoskodásról, ügyes anyai kézről tanúskodott. Az apja másképpen festett: több helyen Is kifestett vattáskabátja hanyagul és durván volt bestoppolva, elnyűtt, terepszlnü nadrágián nagy, otromba férfi-öltésekkel fércelték odp a foltot, csaknem új katonabakancs volt a lábán, de vastag, molyrágta gyapjúharis'nyájához nem nyúlt női kéz . . . Már ekkor azt gondoltam: „Vagy özvegyember, vagy hadilábon áll a feleségével.“ Most, ahogy tekintetével elkísérte fiát, tompán megköszörülte a torkát, és megint megszólalt: én már csupa fül voltam. ) — Eleinte rendes kerékvágásban haladt az életem. A voronyezsi kormányzóságba való vagyok, 1900-ban születtem. A polgárháború alatt a Vörös Hadseregben, Ktkvidze hadosztályában szolgáltam. Abban az éhlnséges huszonkettes évben a Kubanyba mentem, hogy gürcöljek a kulákoknak, így aztán nem pusztultam el. De apám, anyám meg a húgom éhen veszett odahaza. Egyedül maradtam. Rokonom nem volt, sehol" senkim — egyetlen árva lélek sem a kerek egy vtlágoni No, esztendő múltán hazatértem a Kubányből, eladtam a viskónkat, és Voro- nyezsbe mentem. Eleinte ácsszövetkezetben dolgoztam, aztán gyárban, kitanultam a lakatosmesterséget. Nemsokára megnősültem. A feleségem menhelyen nevelkedett. Árva lány volt. Derék menyecske lett a párom. Szelíd, jókedvű, szolgálatkész és okos — szinte nem Is énhozzám való! Már gyermekkorában megtanulta, hogy nem fenékig tejfel az élet, és ez meg Is látszott a természetén. Felületes szemnek nem volt valami tetszetős, csakhogy én nem felületesen, hanem alaposan megnéztem Nem Is volt az én szememben szebb és kedvesebb asszony, nem volt és nem Is lesz sehol a vllágonl Ha fáradtan hazamentem a munkából, néha bizony olyan dühös voltam, mint az ördög. De ő nem gorombasággal felelt a goromba- szóra. Nyájas, szelíd, csendes volt, azt se tudta, hová ültessen, törte magát, hogy a kevésből Is jóízű falatokat készítsen nekem. Ha ránéztem ellágyult a szivem, egy kis idő múlva már meg Is öleltem, és azt mondtam: „Ne haragudj, drága Irinkám, hogy olyan durva voltam. Tudod, ma sehogy sem sikerült gél, azaz négykézláb tettem meg, de mégis hazavergődtem. Ám akkor sem tett szemrehányást, nem kiabált, nem csapott botrányt. Csak nevetett az én Irinkám, azt Is óvatosan tette, nehogy megsértődjem részeg fejjel. Lehúzta a csizmámat, és azt suttogta: „Feküdj be a fal mellé, Andr- jusa, mert álmodban leesel az ágyról.“ No hát, én úgy belezuhantam az ágyba, mint egy llszleszsák, és minden össze- kavarodott a szemem előtt. Félálmomban csak azt éreztem, hogy csendesen simogatja a fejemet, és valami kedveset suttog, egyszóval sajnál... Reggel, már két órával munka előtt talpra állít, hogy helyrerázódjak. Tudja, hogy másnapos gyomorra nem eszem semmit, hát elővesz egy sós uborkát vagy valami más köny- nyű ennivalót, és tölt egy kis vodkát a csiszolt kupicába: „Igyál, egy kicsit, Andrjusa, csak aztán máskor ez elő ne forduljon, kedvesem." Hát hogyne hálálná meg az ember az ilyen nagy bizalmat? Felhajtom a kupicát, megköszönöm, de nem szavakkal, csak a szememmel, megcsókolom, és úgy megyek a munkába, mint a kisangyal. De ha csak egy szóval Is akadékoskodik, mikor be vagyok rúgva, ha rám kiabál, ha összeszid, én — Isten az atyám — másnap Is lelszom magam. Így van ez nem egy csatádnál, ahol bolond az asszony, láttam én Ilyen boszorkát eleget, hát tudom. Nemsokára aztán jöttek a gyerekek. Először kisfiam született, rá egy évre két kts- lány .. . Akkor aztán elmaradtam a cimboráktól, az egész fizetésemet hazavittem, jócskán megszaporodott a család, nem jutott Italra. Pihenőnapon megittam egy-egy korsó sört és punktum. Huszonkilencben érdekelni kezdtek az autók. Megtanultam a kocslvezetést, és egy teherautó kormánya mellé kerültem. Aztán annyira megszerettem. hogy már nem volt kedvem visszamenni a gyárba Vidámabb volt az élet a kormánykerék mellett. így éltem tfz esztendeig, észre se vettem az Idő múlását. Ogy elszálltak az évek, akár az álom. De ml az a tfz esztendő? Kérdezd meg akármelyik Idősebb embertől, észrevette-e, hogy telt el az élete? Nem vett észre semmit. A múlt olyan, mint az a párás, távoli sztyepp. Reg gél, mikor arra jártam, még minden világos volt körös-körül, de ahogy megtettem húsz kilométert, már pára borult a sztyeppre, és Innen mérnem lehet megkülönböztetni az erdőt a dudvától, a szántóföldet a kaszálótól. Ez alatt a tíz év alatt éjt nappallá téve dolgoztam, jól kerestem, és ml sem éltünk rosszabbul, mint mások. A gyermekekben Is örömem telt, mind a három kitünően tanult. AnatollJ, a legidősebb pedig olyan tehetséges volt a számtanban, hogy még a központi újság Is írt róla. Én magam sem tudom, cimbora, honnan szerezte azt az óriási tálentumot ehhez a tudományhoz. Csak nagyon hízelgett ez nekem, büszke is voltam rá, roppant büszke. Tíz év alatt összekuporogtunk egy kis pénzt, és a háború előtt építenünk egy kétszobás házikói, éléskamrával, kis folyosóval. Irina vett két kecskét. Ml kell még? A gyermekek tejbekását esznek, van fedél a fejünk fölött, van ruhánk, lábbelink, tehát minden rendben van. Csak hát nem alkalmas helyen építkeztem. A repülőgépgyár közelében kap-' tam egy hatszáz négyszögöles telket. Ha másutt van a vityll- lóm, talán az életem ts másképp alakul ... És ekkor kitört a háború. Másnap megjött a behívó a katonai parancsnokságtól, harmadnap pedig — tessék, indulás. Mind a négyen kikisértek a vonathoz: Irina, Anatolíj meg a két kislány — Nasz- tyenka és Oljuska- Mind a három gyerek derekasan viselkedett. No, persze, a lányok szemében meg-megcsíllant egy könnycsepp, anélkül már nem megy... Anatolíj csak a vállát rángatta, mintha fázna, ő akkor már elmúlt tizenhat é- ves, Irinkám tneg... Én még egész tizenhét esztendős e- gyüttélésünk alatt soha, egyszer sem láttam olyannak, mint azokban a napokban. Egész éjjel se száradt fel a könnye az tngem válláról, elejéről és aztán reggel Is — ugyanaz a história... Kiértünk a pályaudvarra. Ogy sajnáltam, alig tudtam ránézni Is, szája megduzzadt a sírástól, haja kicsúszott a keszkenő alól, a szeme zavaros, kába volt, mint az elmeháborodotté. A parancsnokok beszállást vezényelnek, ő meg a mellemre borul, a nyakam köré fonja a karját, egész testében reszket, mint a fa, melyet éppen kivágnak... A gyermekek Is cslllapítgatják, én Is — semmi látatja. A többi asszony beszélget a férjével, a fiaival, az enyém meg úgy hozzám nőtt, mint levél az ághoz, s egyre csak reszket, egy szó sem jön ki a száján. Azt mondom neki: „Embereid meg már magad, drága Irtnkáml Mondj legalább egy szót bü- csúzóuU“ Mond Is, de minden szó után telzokog: „Drága Andrjusám . .. nem látjuk... ml már . .. egymást . .. többet ezen a ... világon ...“ Amúgy Is majd meghasad a szívem, és ő most ilyen szavakat mond. Meg kellett volna értenie, hogy nekem sem köny- nyű megválnom tőlük, hiszen nem lakodalomba Indulok. Elöntött a méreg. Erővel lefeszítettem a karját a nyakamról, és egy kissé meglöktem a vállát. Könnyedén akartam meglökni, de hát bolond nagy erő volt bennem: hátratánto- rodott vagy három lépésnyire, aztán megint felém tipegett, előrenyújtotta kezét, én meg rákiáltottam: „Hat így kell elbúcsúzni? Miért akarsz eHe- metni elevenen, időnap előtti“. Megint megöleltem, mert láttáin, nincs magánáll .. . Hirtelen, szó közben félbeszakította elbeszélését, és a nagy csendben hallottam, hogy valami bugyborékol a torkában. Izgatottsága rám Is átragadt. Rásandltottam, de egyetlen csepp könnyet sem láttam kialudt, szinte holtra vált szemében. Fejét lehorgasztva ült, csak tehetetlenül lecsüngő nagy keze, az álla meg kemény szája remegett . . . — Nem kell, barátom, ne gondolj a múltra! — mondtam halkan, de ő bizonyára nem is hallotta szavaimat, Izgatottságát óriási erőfeszítéssel leküzdve, furcsán megváltozott: rekedt hangon egyszerre így folytatta: — Halálomig, az utolsó órámig, a sír szélén sem bocsátom meg magamnak, hogy akkor ellöktem. Megint sokáig hallgatott. Cigarettát akart sodorni, de elszakadt az újságpapír, és a dohány klszóródott a térdére. Végül valahogy mégis sodort egy cigarettát, mohón szippantott néhányat, aztán torkát tnegköszörülve így folytatta. — Kiszakítottam magam Irina karjaiból, tenyerembe vettem az arcát, megcsókoltam — olyan hideg volt a szája, mint a jég. Elbúcsúztam a gyermekektől, odaszaladtam a kocsihoz, és már menetközben ugrottam fel a lépcsőre. A vonat nagyon lassan Indult meg, előttük haladtunk el. Látom, hogy az én elárvult gyermekeim egy csomóba verődnek, Integetnek a kezükkel, mosolyogni akarnak, de sehogy sem sikerül. Irina meg a mellére szorítja a kezét, ajka fehér, mint a kréta, suttog valamit, mereven néz rám, e- gész törzsével előrehajllk, mintha erős széllel szemben menne . . . Így Is maradt meg az emlékezetemben egész életemre: mellre szorított kéz, fehér ajak és könnybe lábadt, tágra nyitott szem .. . Többnyire Ilyennek látom álmomban Is . . . Mlért löktem el akkor? Ha eszembe |ut, még most Is, mintha életlen késsel hasogatnák a szívemet...
