Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-05-27 / 22. szám
io fúsag MÄZIK ISTVÁN Kívánság (Balázsi Gyulának) A titkok fehér útjain járni — a megőriilésig találkozni a felszín alatt A csöndbe majd belehullunk mint hajótörött a hullámcsapásba (szikrázó csontjaink utunkba állnak: nem láthatunk magunkon túl) de a vágyaink ... sajog bennük sok apró kis álom sok kis apró történelem ... TÖRÖK ELEMÉR Északi szél A búzaföldek arányló sárgán elnyúlanak a Berekalfátg, ■ előttem fölszáll egy riadt fácán, tolla a napban szépen cicázik. Ezüst szalagja a gyalogúinak, merre vezetsz, ó, miféle tájra, talpam alá rőt sugarak hullnak és kísér a tücskök muzsikája. Nyargaló mén szilaj tekintetem az ős-fénnyel telített mezőkön, e csendes derű ismerős nekem, emlékét kincsként szívemben őrzöm. Északról, érzem, hűvös szél támad, a búza valamit zümmög neki, hagyd abba, tücsök, szép muzsikádat, a szél zúgása úgyis elveri. Csillagot gyújt az ég nemsokára, a tó vizére fáradt hattyú száll, mint megannyi vékony aranypálca hegyek mögül bököd a napsugár. Az alkony-égnek fordítom arcom, szívemet dermeszti a magasság, ma csillag-tüzű ég alat alszom, az álom tudom itt nyugalmat ád. Szülőföldem, ti virágos rétek, nem néztek ugye még idegennek, én itt minden rosszat elfelejtek, s a sötétből is hajnalba nézek. Hol vagy csodálatos emberi Ész ? Ös-ködökön túli csillagokról, jön-e jelzés majd a szférákon át, mit értelmes lények küldtek régen, talán milliárdnyi fényéve már? S ha Jön, lesz-e még a földön élet, vagy az emberi értelem kihűl, s nincs tovább osztódás, szaporodás, csak az időtlen dermedt némaság? Hol vagy csodálatos emberi Ész, a föld legdrágább tündérgyümölcse, hogy végre megállítanád sorsunk szomorú nagy beteljesülését? w.iif grasg>aaB^M»ipaiMgira)gjipH^ K ülönös Itt a hangulat. Megtérített asztalnál — porcelán tányérok csillogásában, kanalak és evőeszközök villogásában, középen egy rózsákkal teli váza mellett — ül a család. Ma, erre az ünnepélyes pillanatra Imro Pokorn^ ismét a család feje lett. Harmincéves lányát készül klházasitani, ezért van itt Rudo Pokorn^ és szúrós tekintetű felesége, Vilma s egy absztinens ismerősük, Stevka, aki tulajdonosa annak a kis Fiatnak, amellyel Rudót és feleségét Pozsonyból elhozta. Karla és édesanyja, Tekla a takaréktűzhely és a tálalóasztal között ingázik, amely roskadozik az előkészített ételektől. A vőlegény, Ondro Hudec minden pillanatban megérkezhet. Vilmát, a sógornőt ugyan már meglegyin- tette a gyanú szele, hogy Ondro talán be sem fut, hogy újabb családi kudarcnak néznék elébe, hogy jóllaknak, összevesznek és hazamennek pozsonyi lakásukba; az öreg Imro ismét megszűnik a család feje lenni, papucsot húz a lábára, és leül a tévé elé, ahol nyugodtan szundikálhat. Tekla és Karla — mi mást tehetnének? — kisírják magukat a konyhában; a macskák kínyalják a a megereszkedett tejszínhabot, ügyet sem vetve a kutyára, amely e szomorú alkalommal szintén megtörni feneketlen gyomrát csontokkal, sőt édességekkel is ... Karla bátyja, Rudo már nagyon régen nősült, s mert szereti a húgát, legszívesebben azt mondaná neki, hogy sose bánkódjék a vőlegénye után, inkább örüljön. Oh, a szabadság! Még a katonaság sem olyan rossz, mint egy hosszú, végtelen házasság. Vilma megjegyzi: — Hol marad el ez az ember? Most mit csináljunk? Imro Pokorny fölkapja a tekintetét. Miért, valamit csinálni kellene? Várni kelll Rudo gyakorlati kérdésre tér át: — Már egy órája várunk. Együnk ... gondolom, ezzel csak nem sértjük meg őt. Nem, Karla?l Karla bólint, s a tálalóasztalról áttesz a nagyra egy levesestálat. A tányérok fölé hajolva, mindenki a maga módján eszi a jó húslevest, melynek felszínén metélőhagyma úszik. Június van. Az udvaron, amely egykor parasztudvar volt, a fekete bodza leveleit suhogtatja a szél. Fehér virágai vadul illatoznak, s még az ételek tömény szagán is érezni; ezt az illatot Stevkán kívül az étkezők mindegyike össze tudja kötni ifjúságával, gyermekkorával. Még Vilma asszonyt — akinek a leikébe pedig egy csipetnyi költészet iránti fogékonyság sem szorult — is emlékezteti ez az illat valamire ... milyen pompás legalább egy pillanatra tudatosítani, hogy jók vagyunk. Vilma tudatán átfut a Sambucus nigra — kutyabodza. Sureau noir. A 866 614- -es csehszlovák állami norma fénylő szemű, szártalan alapanyagot kíván a droghoz... Amikor gondolatai visszatérnek a levessel teli tányérhoz, s az óriási kanálra tekint, úgy érzi, mintha Gulliver lenne az óriások között. Hiába, az ő patikust érzékenysége a súlyok és szagok Iránti Rudo villámgyorsan bekanalazza a levest, s öntudatlan mozdulattal maga elé húzza a fogpiszkálókat. Vilma zord pillantást vet rá: ez a paraszt már sose tanul mórest — remélem, a tányért csak nem tolja el maga előli? A tányért az öreg Imro tolja el maga elől, rákönyököi az asztalra és vidáman azt mondja: — Ha nem jön ma, megjön holnap. Tekla nem tudja, mire vélje ezeket a szavakat. Karla azonban elmosolyodik: — Mondtam neki, hogy ne vonaton utazzon. Az autóbusz gyorsabb, de ő biztosan vonaton jön ... s vesztegelnek valahol ... Rudo megtoldja: — Egy ilyen személyvonat minden fűzfánál megáll. Vilma arcáról ez olvasható le, amikor férjére néz: micsoda szellemes vagy! Imro int Teklának, hogy szolgálja föl a következő fogást, és azt mondja: — Hiszen nem gyerek már. Ha azt mondta, hogy tizenkettőre megjön, akkor megjön. Lehet hogy eltörte a lábát. Imro beleharap a húsba, és tovább folytatja megrökönyödött hallgatóinak: — Ez lenne azonban a kisebbik baj. A láb meggyógyul. Eljön azután, ép bőrrel és lábbal. Csakhogy nem gondolta-e meg az egészet... Tekla nem tudja magát tovább türtőztetni, lehurrogja a férjét: — Istenem, milyen ostoba is vagy tel Mi lenne, ha te törted volna el a lábad? — Én? — derül föl Imro. — Ha én törtem volna el a lábam? De ml lenne, ha te törted volna el a lábad? Mindenki eltörheti a lábát, valamennyien, ahogy itt ülünk. — A nyelved törhetne ki egyszer — sziszegi Tekla, s a vendég Stevka úgy kacag, hogy még a könnyei is csorognak, Karla is nevet. Imro kijelenti: — Nekem' átlőtték a lábam. És mégis megnősültem. Rudo Vilma néma utasítására tárgyilago- sabb hangot üt meg: — Szolid férfi. Kár a szót pazarolni. Amit maga pedz, papa, arra gondolni sem szabad. Hiszen ő írt először Kariának, ö akar nősülni. Mi van azon, hogy apróhirdetés útján? örülhet, hogy nős lesz. S ne fessétek már az ördögöt a falra! Csönd lesz. Imro fészkelődik. Képtelen hallgatni. Sosem értette fia okoskodó beszédét. Azt mondja: — Miféle ördögről beszéltek, hiszen én itt vagyok?! Tekla elismerően bólint: legalább belátja ez a vén sátán. Azt mondja neki: — Csak járatod a szád, de a gyerekedre nem gondolsz ... Karla azonban megstmogatja apja szőrös karját. Már miért ne gondolna őrá? Hiszen egyedül ő a kedvence — senki más. S most, ez a kínos helyzet is neki fáj a legjobban. Legszívesebben mindenkit elzavarna, mert titokban örülnek Karla szerencsétlenségének. Nem kellett volna annyit válogatnia! Hányszor a szemére hányta ezt az anyja, az apja azonban soseml Fokozatosan megüresedik a tálalóasztal, Tekla hordja el a rékast, az asztalra bor kerül, Tekla kezében megvillan a nedves törlőrongy, Vilma szétrakja a poharakat, Imro fölkel és az ablakhoz lép. Ki az udvarba dörmögi: — Nem jön. Es esni fog. Karla egy pohár bort nyújt apjának, a többieknek meg int, hogy igyanak. Rudo kiüríti a poharát (közben persze a világért sem nézne felesége szemébe), s az ablakhoz lépve azt mondja apjának: — Jó bor. Miénk. Rubolf őlcmobA HŰSÉG j Vilma a „miénk“ szócskából azt érzi ki, hogy férje ebben a pillanatban elszakad tőle, s ismét ennek a durva parasztembernek a fiává vedlik, akinek halvány gőze sincs a városi ember gondjairól, a betegségekről, gyógyszerekről, légies patikamérlegekről, az urbanizációról, amely ezt a falut még nem érte el... lét a tudat uszályában... előítéletek, de egészségesek. Kezek, amelyek képesek kitekerni a kakas vagy a galamb nyakát. Hisznek az ilyenek egyáltalán az elmúlásban? Majd ott megpihennek. Azon a bizonyos helyen, az ükapák s ükanyák mellett — csontok a csontok mellett. Mindegyikük azt gondolja, hogy az lesz a jó hely, a föld alatt, ott már nem zargatja az embert senki. Karla bort önt a bátyjának, s poharához koccintja a magáét. Rudo agyán átsuhan annak az epizódnak a képe, amikor a nagy asztal mellett együtt itták a tejet, s egymásra kuncogva lóbálták meztelen lábukat az asztal alatt. Végtelenül hosszú élet! De egyszer ... egyszer talán elszökik valahová ... egy olyan országba, ahol mindig meleg van, s nem rohadnak ki az ember fogai. Nagyot sóhajt. Gyerekek... talán nekik is lesznek még gyerekeik. Imro Pokorn^, a családfő visszaül a helyére, szeme elé emeli a poharát és azt mondja: — Vihar lesz. Stevka az órájára néz. Vilma serényen kijelenti: — Nos hát, talán be is fejezhetnénk. A vihar mindjárt itt lesz, meg aztán, Stevká- nak is vannak kötelességei... Tekla: — De hiszen várjatok csak. akár nálunk is aludhattok. Csakhogy Vilma nem hagyja magát. Föláll, megböki a férjét. Stevka is föláll. Rudo maradna, de amikor látja, hogy Vilma és Stevka kimennek, megiszik még egy utolsó pohárral, követik őket. Mindnyájan kimennek az utcára. Stevka már bebújt az autóba. Rudo az eget kémleli; délről a viharfelhők óriási templomai tornyosulnak. Vilma megtartja neki az autóajtót. Fölberreg a motor, Tekla az ablakhoz hajol és integet. A kicsi autó kifarol az útra s elindul végig a falun. Karla bemegy a konyhakertbe. Utána az anyja és az apja lépked. Körbejárják az ágyásokat, némán szemlélik a magasra nőtt hagymát, petrezselymet; Tekla lehajol és kitép egy gyomot, Imro leszakít egy szem cseresznyét, szétnyomja, nézi, férges-e. Bejárják az egész kertet. A kutya vidáman fogadja őket a kertkapuban. Végre nyugodtan kificánkolhatja magát, a vendégek már elmentek. Illedelmesnek kelletu lennie. A kutya szigorúan ránéz a házfal tövében sunyó macskákra, mintha ezt akarná nekik mondani: „Jók legyetek, mert...!“ Ha akarná, úgy rájuk Ijesztene, hogy csak estére mernének hazajönni. Egyébként nincs ellenük semmi kifogása. Ameddig szót fogadnak. Különben ő is tudna egeret fogni, de nem erről van szó. Nincs semmi felelősségük, ezért olyan lusták. Most megsimogatja őt Karla. Nagyon jó. Még a füle tövét is, ha lehetne. Legalább az egyiket. Illatos, drága kéz. De vigyázat! Vigyázat! Valaki a kapuban. Figyelem! Bodri nagy ugrásokkal az utcakapunál terem és várakozik. A kapu megnyikordul, Bodri kaffant. Az ajtó becsapódik. Na mi lesz? Én vagyok az, a kutya, mint ahogy Bodri a nevem. Hrrr. Karla odaszalad a kapuhoz, elkergeti a kutyát; egy férfi áll ott, csokorral a kezében, Ondro Hudec. Imro és Tekla eléje sietnek. Bodri illedelmesen hátrább marad. Hogy fölöslegesen ne galibázzon ... hiszen ez egy jobbfajta vendég, azok a virágok .... Ondro Hudec kezet nyújt Kariának, Ini- rónak és Teklának. Tekla kilódul az utcára, visszafordult-e a fia és a menye, hiszen találkozhattak a jövevénnyel. Ondro követi Karlát, aki a melléhez szorítja a virágcsokrot, lehajol Bodrihoz és azt suttogja neki: — Aztán jó légy, eredj szépen a bódédba, no eredj. Imro belekarol Ondróba — hej, micsoda behemót ez a Hudec, ezzel aztán nem szeretnék ujjat húzni —, és vonszolja őt befelé. Ondro belemarkol zsebében a jegygyűrűkbe, s azt mondja: — Késett a vonat. Hát ez szörnyű. Már azon voltam, hogy kiugrók és elindulok gyalog. Elneveti magát, és leveszi új kalapját az ajtó előtt. Lehajtja a fejét, nehogy belever-' je az ajtófélfába; a huncut kis kopaszodás megvillan a feje búbján, aztán az előszoba jótékony félhomályában ez a fej már ismét szolid, a világért sem lehetne egyetlen rossz szóval sem illetni. Tekla megelőzte őket, s már hordja is az asztalra az ételeket. Leülnek. Karla elhordja a fölös székeket, Imro azt magyarázza, miként mentek el a vendégek. Ondro kiteszi az asztalra a gyűrűket. Azt mondja: — Mégiscsak autóbusszal kellett volna jönnöm... De a mamám azt mondja: az autóbuszban nyomakodnom kell, a vonatban meg szépen ülhetek, nem nyomorgatom meg a csokrot, örül, hogy megházasodom. Mindent elrendeztünk, akár holnap is megtarthatnánk az esküvőt... Imro bólint, Tekla úgyszintén. Ondro folytatja: — Már Karla munkahelyével kapcsolatban is tájékozódtam. Szükségük van tervezőre. A fizetése is jobb lesz, mint Pozsonyban, és nem kell olyan korán kelnie, a gyár ott van mindjárt a falu szélén. Tekla aggodalmaskodik: — Gyár? Karla a szavába vág: — Egy óriási üzem, nem csak munkások dolgoznak benne, mama, hiszen én láttam. Ondro, hogy ne maradjon ki semmi, folytatja: — A bölcsőde teljesen üres. Gyönyörű, a tanítónők sétálni járnak a gyerekekkel úgyhogy... Karla lesüti a szemét. Tekla merően ránéz, de Imro — még mindig magas tónusban — azt mondja: — Gyerekek nélkül nem lenne normális ez a világ. Tekla levest mer Ondrejnak. Ondro nekifog, Karla magyarázkodik: — Itt voltak a bátyámék, úgyhogy mi már megebédeltünk ... Imro azt mondja: — Rudo papucsfőrj. Ondro még nem is végzett a levessel, Tekla máris kacsasültet, salátát és egy pohár bort tol eléje. Ondro csöndesen eszik. Új fiaskó jelenik meg az asztalon. Amikor Tekla látja, hogy Ondro a csontokkal ügyetlenkedik, azt mondja: — Mi egyszerű emberek vagyunk, egye úgy, ahogy a legjobban megy. Ondro leteszi a villát, s hatalmas ujjal közé fogja a húst. Karla szalvétát nyújt neki. Ondro megtörli a száját, és ázt mondja: — Tulajdonképpen nem is vagyok éhes... köszönöm szépen. Imro: — Igyál, fiam. Ondro fölemeli a poharát. Egy pillanatig habozik. Föláll, megfogja a gyűrűket s megszólal: — Én már mindent elrendeztem, ezért ts jöttem volna. Hogy hogyan látják a dolgot maguk, azt nem tudom. Én is egyszerű ember vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy ... Karla véleményét már ismerem, ezért is vettem meg a gyűrűket — s máris veszi ki őket a dobozból, egyiket Kariának nyújtja, aki nyomban ráhúzza a gyűrűsujjára, de rögvest le is kapja, mintha megsértette volna a szertartás rendjét; közben azonban Ondro Is fölhúzta a magáét és segítséget várva pillog Teklára és Imróra ... Imro föláll, megvárja, hogy Karla ismét visszahúzza ujjára a jegygyűrűt, aztán ünnepélyesen az mondja: — Karla jó leány. Csak egy kicsit keményfejű. S az ilyen embereknek nincs szerencséjük az életben... Tekla odasúgja Kariának: — Már megint színezi... Ondro zavarban van, aztán kiböki: — Ilyen asszonyt akartam mindig magamnak. Mindnyájan arra várnak, hogy mi lesz tovább. Ondro lehajol a menyasszonyához és megcsókolja. Teklának könny indul el a szeme sarkából. Imro mindkettőjüket átkarolja, Ondrót és Karlát egyszerre, mintha örökké egymáshoz akarná láncolni őket, s feleségére nézve azt mondja: — így van ez rendjénl Na, Igyunk abból a miénkből... Karla átül az ellenkező oldalra, úgy, hogy Ondro most a jobbjára kerül, ám ebben nincs semmi szándékosság, talán csak azért, hogy a férfiak nyugodtan elbeszélgethessenek. BERECK JÓZSEF fordítása
