Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-05-20 / 21. szám
M int az őlmos es5, o- lyan súlyosan hullott a városra a háború. Szombat este volt. Éppen a népszerű tévéfilm x-ik folytatását néztük, apám kedvenc foteljében ülve kalácsot majszolgatott, a morzsák behavazták sötétkék öltönyét. Az asztalon vacsoramaradékok, gyűrött szalvéta, lekváros pengéjű kés, rajta . vajas hüvelykujjlenyomat, apró bizonyítékai annak, hogy élünk. És akkor hirtelen a tévé képernyőjén szétfolyt a főhős arca. Amint megfordultam a széken, és kinéztem az ablakon, amely hirtelen élő mozivászonná változott, tudtam, hogy már megtörtént. Nemcsak a házak ablakai gyulladtak fel, hanem az éjszaka. Csak ültem és néz- ; tem. Nem tudtam elhinni, hogy amit csak filmeken láttam, most itt van előttem. Máskor talán gyönyörű lett volna ez a sziporkázás, de most rettenetesen félni kezdtem. Hirtelen egy fehér pont száguldott át az égbolton, s még mielőtt célba érkezett volna, valahonnan elindult egy narancssárga, sebes gomolyag, s mintha csillagok verekednének, nekifutott a fehérnek. Ekkor óriási robaj hallatszott, és vörös lett az ég. Valami zuhant lefelé, és csak akkor vettem észre, mennyire reszketek és mennyire sikítok... Apám sápadt volt egy kicsit, de szilárdan állt mellettem. Mi ez, kérdeztem. Ez a háború? Apám rám nézett, és azt mondta, ugyan, hova gondolsz, de ahogyan állt és nézett, tudtam, hogy baj van. Pedig nem is sejtem, honnan jött a gondolat. Talán természetes volt már, az egyetlen, ami eszembe juthatott... Nem tudom, anyám hol tartózkodott egész éjszaka. Talán a konyhában üldögélt vagy a vécében. Mindig azt tartotta, hogy kisebb helyiségben biztonságosabb. Csak arra emlékszem, hogy reggel kinéztünk apámmal az ablakon. A hó sárga volt és olyan repedezett, mint a kiszikkadt föld. Az árokból, ahova egy hete a kábeleket fektették, egy katona mászott elő, óvatosan, mintha próbálgatná, hogy tud-e járni. A kerítésnél két kibelezett kutya hevert. Szinte jólesett, amikor a- pám nyugtázta, igen, ez a háború. Csak annyit éreztem, hogy fáradt vagyok, és tudomásul vettem, hogy nem kell. félnem, mi nem fogunk szenvedni, nem éljük meg a legrosszabbat. Bólogattam, LAMPL ZSUZSA HIDEG FEJJEL mindegy volt, mit ad apám a kezembe, mit ad anyámnak, aki közben mereven és lélektelenül bejött a szobába. És akkor apám még egyszer szólt hozzám. Nem kell félned, nyisd ki, és légy te az első, aki megmenekült. Láttam, hogy most már cselekedni kell, mert apám szemében ott fészkelt a várakozás, de én, aki az utolsó fél órában csak békességet, nyugalmat kívántam, most hirtelen elgyengültem. Néztem a tenyeremben fekvő kis üvegecskét, néztem, és olyan hihetetlen volt, hogy az én életem most, ebben a pillanatban végre csak az enyém, és olyan szabadnak éreztem magam, hogy nem tudtam megtenni. * De kevés volt az idő. A- pám tudta ezt, és hirtelen felhajtotta az üveg tartalmát. Néhányszor megvonag- lott, és fölszállt a levegőbe. Az ablakpárkánnyal egy szinten állt meg, megmerevedett, s csak akkor esett le, amikor felkiáltottam. És akkor anyám, az én szelíd, szótlan, gyenge szívű, könnyes anyám itta ki a folyadékot. Láttam, hogy lehúnyt szemmel roskad a díványra, de mosolygott. Abban a pillanatban egyszerre voltam boldog és boldogtalan. Boldog azért, mert ők boldogok, boldogtalan ... mert már nem számomra boldogok. És ekkor döbbentem rá, mit jelent egyedül lenni. Villámgyors mozdulattal felkaptam a mérget és lenyeltem. Éreztem, hogy a bal felem elzsibbad, de csodálkoztam, hogy semmim se fáj, egyik kezemmel átöleltem anyámat, másik kezem két ujjából V betűt formáltam — micsoda naivitás , és még mosolyogtam is. És ekkor megéreztem a szívem dobogását, amelyet anyám teste többszörösen vertvisz- sza. Kinyitottam a szemem. Az övé is nyitva volt, engem nézett meglepetten, majd hirtelen mindketten lecsaptunk az üvegekre. Mint a vércsék. Szopogattuk, nyalogattuk, de a maradék mit sem ért. Nem lehetett tőle meghalni. Rémülten néztünk egymásra. Az utcáról teherautók zúgása hallatszott. Kinéztem az ablakon. Házunk előtt tényleg megállt egy rozoga jármű, kiugrott belőle négy fegyveres alak. A kocsi telistele volt kék egyenruhákkal, felmarkoltak belőle néhányat, és elindultak a ház felé. Anyám tehetetlenül állt. Én odarohantam apámhoz, felemeltem és intettem a- nyámnak, hogy kiviszem. A- pám teste kék volt és merev, de sokkal könnyebb, mint vártam. Zakójáról lepattant egy gomb. Árván gurult az asztal alá, vajon ki fogja megkeresni, kérdeztem ösztönösen, miközben rohantam apámmal a hátsó szobán keresztül az udvarba, ott letettem a szemetes- kukák mellé, azután rohantam vissza és összefutottam a szomszéd lakókkal. Mikor visszatértem a szobába, anyám kék egyenruhában fogadott. Elmentek, mondta a világ legtermészetesebb hangján, vedd fel te is, s ahogy borzadtan indultam az ablak felé, észrevettem, hogy az egyik szomszéd a fegyvereseknek magyaráz, és egyszerre többen is leugranak az autóról és rohannak vissza a házba... A fürdőszobán keresztül vezettek el. Útközben sikerült felmarkolnom és a zsebembe süllyesztenem egy csomó altatót. Csak amikor kiléptem a kapun és hideg fejjel lépkedtem az ismeretlenbe vezető úton, csak akkor Jutott eszembe, hogy mit ér az altató, mit ér mindez, ha a- nyámnak nem sikerült meghalni ... BARAK LÁSZLÓ VERSEI KENOTÁFIUM * emlékezz emlékezz rájuk se születhettek se halhattak akik elődei denaturált szellem sugárnyalábjaiban bomlottak porrá akár homokkősziklák kilátástalanul térben és időben Lásd, Itt haltak meg éjszakánként százezrével a nomád csigák, temetkeztek mészkő-koporsóba parányi bogarak, erdőtüzekben szeretkeztek a fák, hajnalonta sós huzat járta át a meddő nőstényeket... időben és térben kilátástalanul homokkősziklák akár porrá bomlottak sugárnyalábjaiban szellem denaturál elődei akik se halhattak se születhettek rájuk emlékezz emlékezz jelképes síremlék azok számára, akiknek holtteste nem volt fellelhető DOLÄN GYÖRGY tusrajza A születendő és a megszületett költő (fogul népköltés nyomán) Születésem előtti világban, ha hajoltam kicsinyke fiúhoz, kicsinyke leányhoz, a teremtett ég hét körébe hajoltam: kővé lettek selyemfarkú hímmadarak! Midőn dolgos emberek tűzhelyébe lopőztam, jó földekre szállt a regém, igaz énekem édes, igaz énekem keserű lett; menedékre talált dús hajú asszonyok keble alatt; regémtől ökölbe szorultak Inas férfikezek; hegymagasan szálltak újra selyemfarkú hímmadarak! NYUGALOM — Ott az emlékműveim — mondta S, és a zsíros fényben földerengett a tulipánmező: sok millió urna. A bordó ágyások felszíne meg-megrengett a szélben. Platánok őrizték oroszlánok helyett a temető bejáratát, mégis volt az egészben valami a szavannák szabadságából, valami az állati kiszolgáltatottságból. — De hát mi van az urnákban, Uram? — Mi lenne? Az urnákban hamu van. VARGA ZOLTÁN Udvarfogság avagy álom a gyermekkorból — Aztán időben gyertek ám haza! — kiáltotta utánam anyám. Én ugyan már nem hallottam, de valami, figyelmeztetőt, aggódót mondhatott, mint mindig, amikor elhagytam az udvart. Vidáman ugrándozva mentem a sövénykerítés melleti ösvényen, a föld csattogott mezítelen talpam alatt. Egyik kezemben malomkeréknyi zsfroske- nyér, a másikban pásztorostor. Előttem Róza mekegve vezette két kisgidáját. A sarkon már vártak a társak. Lajos is ott volt, a vezérünk. Neki volt a legjobb kecskéje, vezérkecske a csordában, ö pedig a legjobb sportoló és a legbátrabb pásztor. összeállt a sereg. Elöl Lajos bakja, utána a mek-mek társaság, majd a zsíroskenyeres, mezítlábas egyesület. Siettünk, várt ránk az erdő, a rét; ismertük minden kis területét, minden kis zugát. Tudtuk, hói nő elsőnek az ibolya, melyik fa, bokor rejt madárfészket, s azt is tudtuk, hogy estefelé, vasárnaponként hol bújnak meg a szerelmes párok. A tisztásokon nagy csatákat vívtunk. Már most is messziről hallik a vidám zsivaj; a gyársoriak, az újvárosiak és a molnársoriak megelőztek bennünket. Megérkeztünk. A kecskék legelni kezdtek, mi pedig már rúgtuk is a kopott gumilabdát. — Hencl Hencl — kiabált az egyik csapat. — Nem volt az, a keze ott sem voltl A melle csattant, nem a keze.' Veszekedtünk. Végül is Lajos teremtett rendet köztünk. Feldobtuk a labdát, és folytatódott a játék. El Is felejtettük, hogy kecskék Is vannak a világon. Az esti harangszó figyelmeztetett, hogy már haza kellene mennünk. Igen ám! De hol vannak a kecskék?! — Miksai Miksaaa ...! — kiabáltuk kórusban a vezérkecske nevét. Tudtuk, ha az előjön, jön vele a többi is. De nem jött egy sem. Még hang sem hallatszott; mekegés sem, zörej sem. Éreztük a veszélyt. — Az az átkozott Miksa, mér megint önállósította magát; fejébe szállt a vezérdicsőség... Várj csak, Miksa; várj csak! — szitkozódott Lajos. Futásnak eredtünk, hátha valahol utolérjük őket. Az utolsó reményfoszlányunk is elszállt, amikor Pista apját megláttuk a kapuban. Derékszíját lóbált a kezében. — Szegény Pityui — sóhajtottuk, de tudtuk, ránk is hasonló sors vár. Anyám már fejte a Rózát. Megálltam az istálló ajtajában. — Elszökött. Nem tudtam ... — motyogtam sápadtan. — Menj be a konyhába, és tanulj! Ha végeztem, majd számolunkl — mondta mérgesen anyám. A konyhában a testvéreim kárörvendőn rtcsajoztak. —. Megver anyu, megver anyu... Úgy tettem, mintha nem érdekelne. Fát hoztam be egy kosárban, gyújtöst Is készítettem másnapra. Nagy Igyekezetemben a szeneskannát is megraktam, pedig már három hónapja nem fűtöttünk szénnel... Megmosakodtam a lavórban, a piszkos vizet is kiöntöttem. Aztán gyorsan az asztalhoz ültem. A tanulmányi füzetemet az asztal sarkára tettem, természetesen kinyitva, hogy jól látsszanak a jelesek, amelyeket aznap kaptam ... Nyílt a konyhaajtó. Anyám fáradtan lépett be rajta. A fejőt a talázsira tette, megállt a tűzhely előtt mereven, mintha valamin tűnődne; a semmibe meredt... Aztán megfordult, és odajött hozzám. A szemem beletörődött a könyvbe. Mikor felsandítottam, észrevettem, hogy mosoly suhant át anyám arcán. Aztán szigorú arckifejezést öltött, és sző nélkül bement a szobába. Amikor néhány perc múlva kijött, komoly hangon jegyezte meg: — Holnap nem te fogod kihajtani a kecskéket. Itthon maradsz. Csak az udvaron játszhatsz... Ez a büntetés, amiért.., Mit lehet ott játszani? Egyedül. Csak hintázni, homokozni, golyózni vagy bikacsö- kit... más semmitl Elkeseredésemben majdnem sírva fakadtam. — Anyuka, máskor nem,.. csak most ne ... Anyám azonban már kifordult a konyhából. x — Apu, apucil Menj arrébb! Adj egy kis helyet... A kisebbik lányom ébresztett fel mély álmomból. Tehát csak álom volt az egész? Nem, nem álom... A múltba tűnő valóság álom alakjában ... gyerekkor ... Csak néztem a kis töpörtyümöt, és elszorult a szívem. Sajnáltam. Neki ugyan megvan mindene, bölcsődébe is jár, de nincs udvara, tere, madara... Magamhoz öleltem, megsimogattam göndör szösz! haját, és a fülébe súgtam: — Aludj, aludj, kicsikém. Álmodjuk e- gyütt azt, hogy udvarfogságot kaptunk. 4 KANÚCZ ÁRPÁD: Őrségen KULCSÁR FERENC ROVATA
