Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-05-13 / 20. szám
V 'IM SBB— ár napokkal előbb hirdette emberi hang és dobsző, hogy kezdődik a szépségükről és a mezei munkában való ügyességükről híres bangala nők vására. Abban az esztendőben a vásárt a Tala-Malun- gogo emelkedésén tartották, amelyen sasfészekként büszkélkedik a kasz- szandzsl törzsfőnöknek, a zsagának a tábora. Az emberek több napja karavánokba verődve igyekeztek az őserdei u- takon Kasszandzs földje felé. A dobok kitartó és monoton dübörgése tudatta velük, hogy ezúttal a vásárt, eltérően a múlttői, nem a hegyszoros zugában rendezik meg, ahová a zsa- ga faluja népét telepítette. Átkos emlékű hely volt az. Ott szokták összeterelni a rabszolganyájakat, amelyeket ostorral hajtottak ide a lundák, kwikók, lubák, kaszongók és más törzsek falvaiból, a Nagy Tavak tájékáról, a Kelet kék távolába vesző zöld hegyekből, a Hold Hegyének lejtőiről vagy a végtelen sík vidékről, ahol az antilopvadászok barnás falvai lapulnak. A hír nagy örömet szerzett a pampák embereinek, akik szeretik a horizontot bámulni. A síksági ember álmodozó fajta, az ő hite szerint a világ és az álom útjai mindig találkoznak valahol, a látóhatáron túl. Meg aztán Kasszandzs szörnyű hely, a vérnek, rabszolgák vérének a szagát érzi ott az ember. A hegyszoros alján lapul, a pampáról jött ember szinte fuidoklik, nem talál tekintetének szabad utat, álmainak friss fényt, rabszolgák lelke kísért ott, azoké, akik elpusztultak a folyón túl, a tengeren túl, akiket szétszaggatott a korbácss, elragadott az országot járó halál. Ott vannak, azon a földön, ahonnan elindultak a rabságba, és ott suttogják el az élőknek nyomorult létük történetét. A kasszandzs! emberek olykor látják őket egy-egy pillanatra, holdtöltekor, amikor árnyakat kerget a puha szél. És hallják sóhajukat, keserves panaszaikat, melyeket elnyel az erdő suhogása. És érzik jelenlétüket még a beszfvott levegőben is. Szellem járta hely Kasszandzs. Azok a szülöttei, akik az ezer tit- kú tengeren túlra, Ameriká földjére kerültek, a varázslat erejével idézik még ezeket a lelkeket tiszta fényű éjjeleken, és ezek a lelkek csillagokká változnak... Kasszandzsnak sötét története van, melyet a sötét bőrű emberek szívesen mesélnek el. Azok az emberek, akik a Tala-Mulangogo hegye felé tartanak, a kwisszandzs fájdalmas és bánatos hangjánál regélik el tábortűz körül kuporogva, nagy holdfényes éjek csendes és ihletett óráin, amikor fajtájuk szelleme sírva panaszolja balsorsát. A vadászok szeme a csapásokat és az ösvényeket kémleli. Már észre is veszik a lágyan hullámos síkság hátán az első karavánt. Fülelnek szomorú, vontatott énekükre, mindjárt tudják, hogy lundák közelednek. És a dobosok fürge keze újra megszólaltatja a hangszereket, hogy eldübörögjék Kasszandzs urának üdvözletét a Nagy Mautianvua fiainak. Aztán egy másik csapat tűnik föl egy másik úton: kwikók, olyan emberek, a- kik szeretik a kalandot és a háborút, azoknak a lunda szakadároknak az ivadékai, akik Kwingurinak, a kwi- kóvá T- azaz láthatatlanná — lett lázadó lundának szavára végigkalandoztak minden utat, hogy végül jó idő múltán visszatérjenek Muatianvua országába, és a lándzsa könyörtelen jogán birtokukba vegyék. Barbár dalokat énekelve közelednek — és erről ismeri meg mindenki a kwikókat —, lándzsájuk gőgösen szikrázik Kasszandzs napjától, mintha otthon lennének vagy az ellenségtől elragadott földön. Örákon és napokon át tele van Kasszandzs levegője énekkel, amelyet a- viszshang tovább visz a hegyszoros- ből, hirdetve a lapály falvainak: eljöttek a vevők a bangala asszonyokért, akik most már nemsokára más országba Indulnak, más sors elé, és népüknek csak az emlékét viszik magukkal. Villannak a szabák szolgálnak fejszéi, kései, belehasítanak a fákba, högy kunyhót ácsoljanak az előkelőségeknek. A szegényebb nép majd csillagtakaró alatt alszik a tűzrakások körül. Fonnyadt mellű, kérges kezű öreg rabnők ■ hámozzák a maniókát, sütik izzó hasábokon a tökszeleteket meg a- kukoricacsöveket. A fiatalabb nők indián sorban, lopótökkel a fejükön elmentek a távoli folyóhoz, hogy vizet hozzanak. Nemrég körülmetélt fiúk füvet tépnek, abból rakják majd a kunyhó falát. A gazdájuk jelvényét hordó szolgák fekvőgyékényeket teregetnek szét. Napszálltakor már állnak a táborok a Kasszandzs-szoros fölé hajló terasz hosszában. Amikor az első csillagok kígyóinak, amikor a hold rácsordítja sápadt fényét az emberek földjére, a vásári dobok felriasztanak minden visszhangot, amely addig szunnyadt az alkony!csendben. Kigyulladnak a tüzek az emelkedésén, a zsaga kunyhója előtt, A bangala. lányok "csapatostul mennek a tűz közelébe, ott kell majd énekelniük, eltáncolniok hazájuk régi szerelmi történeteit, hogy a gazdag jövevények, öreg szabák és ifjú előkelőségek jobban lássák és megkívánhassák őket. Csillogó szemek szegeződnek az eladó bangala lányokra. A húsos szájak széles mosolyra húzódnak, a szabák hamarosan megteszik az első árajánlatokat, amelyeket az eladó gazdák tréfás megjegyzésekkel utasítanak vissza. Megkezdődik az alkudozás, nevetnek, vihognak. Nevetnek a nők is, közben ingerlő tekintettel nézik a férfiakat. Ám ekkor megszólalnak az atabakok, és a lányok elkezdenek táncolni, pucéron, csörgetve a karkötőiket meg a bokájukra erősített csillogó rézkarikákat. A gazdáik pálmabort adnak nekik, s ez jobban hevíti őket, mint a zene. És milyen izgató látvány, ahogyan" önfeledten táncolnak, rezeg minden izmuk, mozgatják a csípőjüket és hasukat, a kígyó tekerőzését utánozva, tehénpillantásokkal lesve a férfiakat, majd hirtelen, egy nyers mozdulattal kícsavarodnak, mintha láng nyalta volna őket végig. Énekelnek és nyögnek a gyönyörtől meg a kíntól. Egyszerre visító kacagásban törnek ki, mint a bachánsnők, vágyébresztő tekintetükkel bűvölve a férfiakat. A szabák teli szívvel kacagnak, isszák a pálmabort, és szívják a pipájukat. Aztán odamennek a megszédült nőkhöz, azokhoz, akik most először kerültek a vásárra, és akiket csak a gazdagok tudnak megvenni. Megtapogatják a farukat, hasukat, mellüket, hogy Jobban megbizonyosodjanak húsuk keménységéről. S a kínált árak felszöknek, kötik az üzleteket, taps csattan, tréfa, recsegő nevetés hallatszik. A kevésbé tehetős férfiaknak be kell érniük azzal, hogy megbámulhatják ezeket a számukra elérhetetlen nőket. Türelmetlenül várják a következő napot. Holnap árulják majd a szegényebbeknek azokat a nőket, a- kik másodszor kerültek vásárra, azokat, akik már az előző alkalommal sem keltek el. Reménykednek, hogv a lányok megváltoztak, megszépültek azóta, hiszen mindenki tudja: a szerencsétlenek attól félve, hogy nem akad vevőjük a harmadik, az utolsó vásáron sem — onnan pedig csak a nász vagy a halál felé vezethet az útjuk —, mindent elkövetnek, hogy minél kívánatosabbá tegyék magukat. A megvásárolt lányok levonulnak a magaslatról, háladalt énekelgetve a- zoknak a férfiaknak, akik karjukba veszik majd őket, és akiknek az ölelésében remeg majd testük a kunyhók földjére terített gyékényszőnyegen. Azon az éjszakán Szamba, a bangala rabnő, nagyon nyugtalanul a- ludt. órák hosszat mormolt Imákat kunyhójában az óvó szellemekhez, a- zokból a vörös agyagból gyúrt meg fából faragott, feketére füstölődön mahambákból idézte meg őket, amelyek a szentélynek berendezett sarokban, a tűz mellett álltak. Egész éjjel hallgatta a tam-tamot. Nem ünnepi zeneként verődött a szívéhez, hanem mint gyászének, mint halotti batuk. Imént, a vásár második napjának vége felé látott nőket, akik sírtak, mert nem kellettek az idegeneknek. A gazdájuk szitkozódása, a tömeg csúfolódása elől a kunyhójukba rejtőztek, tudták, hogy a következő vásárra újból felhajtják majd őket. Mások meg, a szerencsésebbek, elmentek, hogy idegen törzsek gyermekeit dajkálják és verejtékükkel termékenyítsék meg a távoli országok földjét. Szamba térdelt már a varázslók előtt, valamennyi megígérte, hogy közben fog járni érdekében az-'isteneknél. A titoktudók imáihoz hozzátette a magáét,, amelyet könnyben úszó szemmel, kétségbeesett sóhajok közben mondott el. De. nemcsak a varázslók imádkoztak érte, és mindazokért, akik eljöttek a vásárra — sokan első ízben, néhányan máP másodszor és ő, egyedül ö, harmadszor —, hanem az egész nép is. Az asz- szonyok nagyobb buzgalommal imádkoztak Szambáért, mint a férfiak. Nyugtalanul gondoltak lányaik sorsára, akik közül némelyik ugyanolyan csúnya és esetlen volt, mint ez a szegény rabnő, aki senkinek sem kellett. Szamba, amikor befejezte az imádkozást, lefeküdt. Tarkója alá szorította kezét, tekintetét a füsttől fekete mennyezetre szegezte, reménykedve, hogy könyörgése meghallgattatik. Örák és megint órák múltak el, hallgatta az egyhangú tam-tamot meg a férfiak kiabálását, akiket megvadított a tánc és a pálmabor. A lábak ütemes dobogása és a karperecek csörgése emlékezetébe idézte az éji ünnepélyeket a szenzalákban, ahová még a szüleivel vitték el. Ennek a boldog múltnak a hívása, első szerelmének a k^pe csodálatos tisztasággal tört fél efnlékezeté mélyéről. Képzelete erős fényben látta téren — a Kasszandzs mélye felé nyúló terasz volt — amikor a nők kinyújtóztak a gyékényen, hogy odakínálják magukat a vevők mohó tekintetének. A dobok dübörgése hosszan hirdette a vásár harmadik napjának kezdetét, de csak kevés idegen vetődött már oda, inkább csak a nyomorultak, a szabák rabszolgái. Szegények voltak ezek az emberek, de azért nagyon igényesekl Megkövetelték a bangala lányoktól, hogy felkeljenek, így vizsgálgatták őket, megcsapkodták, tapogatták őket, és azt kívánták, hogy sétáljanak néhány lépést: így akartak meggyőződni róla,, hogy nincs semmi testi hibájuk. Aztán csak elutasították ezeket a szegény csúnya Fodor Katalin illusztrációja a fekete embert, aki a batuk mámorában a.karjába kapta, vitte a sűrűbe, és napfölkeltéig be nem teit a csókjaival. Akkor eltűnt, és nem jelent meg többé... Szamba mindenütt kereste, de hiába. Még a nevét sem tudta. Kérdezte a világon mindenkitől, s egy öregasszony azt mondta neki, hogy biztosan kwiko vagy lunda volt, aki egy karavánnal vetődött erre, mert más törzsek tagjai nem szoktak Ilyesmit csinálni. Lunda volt, lunda volt — erősítget- te magában Szamba, mert szerette a lundákat, ezeket az álmodozó embereket, akik messze országokban kalandok után jártak, és gyűlölte a kwijcókat erőszakosságuk miatt. Az a lunda volt eddig egyetlen szerelme és nagy szenvedése. S most az emlékek olyan messzire csalták, hogy észre sem vette: vége volt a batuknak. Nehéz álomba zuhant, melyben rémképek kavarogtak, s ő borzongott tőlük. Hajnalban Szamba a dobok zajára ébredt. A szíve keményen vert. Sajgó fejjel dörzsölte magát, mintha gonosz látomást akarna elűzni. Hívták a dobok. A napsugarak meredeken zuhantak Tala-Malungogo földjére, apró villámokat csiholva a homokból a vásárés szomorú lányokat, egyre Igényeiket hajtogatva. Eddigre, a harmadik napra, alig egy tucat nőre zsugorodott a nyáj. A szabák és az előkelők elvitték már a javát a szerájukba vagy mezei munkára. Akik megmaradtak, elkeseredetten nézegették egymást, bár még reménykedtek, hogy valamelyik szegény fickó megveszi őket egy. véka sóért ■— többet ezek nem tudnak adni. A vásárzárás napjának vége felé a zsaga kiosztatott a késve érkezett idegeneknek néhány tökhéjra való pálmabort, amely eléggé erjedt volt ahhoz, hogy megzavarja a fejüket. Sötétedés után a dobok a hátukhoz hívogattak mindenkit. Egy vén kzsindzs, aki türelmetlenül keresett nőt, szidta a zsagát a furfangjáért, és szórta az átkot a bangala népre. Szamba éppen mellette állva figyelte a batukat szórakozott arckifejezéssel, mert már elvesztette minden reményét: Tudta: ha valaki ezek közül a koldus idegenek közül nem viszi el — és egy hang azt súgta neki, hogy nem fog kelleni egyiknek sem —, csúnyaságának bűnét életével kell megfizetnie... Mert a visszautasított bangala rabnő eltörlésre ítélt lélek, fajtájának törvénytelen leánya, népének átka, aki-. nek élete teher a férfiakon, az Istenek gyermekein... Le kell törölni a földről és a nép emlékezetéből az ilyen terméketlen méhü nőt, az ilyen tisztátlan teremtést, ez az ősi bangala törvény. Ennek engedelmeskednek a papok, amikor a senki emberfiától nem kívánt testet bedobják a szent folyó kavargó vizébe I — Te nem akarsz a batukban részt venni? — kérdezte az öreg. — Szamba nemet intett a fejével.. Az öreg benyakalta az utolsó korty, bort, aztán elhajította a tökhéjat és Indult, a táncolok közé. t Szamba most még szomorúbb volt. Ez a vén ember sem emlegette neki a szerelmet. Senki sem nézett rá. Még éz az öreg sem, aki ócsárolta a nőket. És Szamba remegni kezdett a félelemtől, mert közeledett utolsó órája. Annyira félt, hogy elcseppent a vizelete, és nem bírta visszatartani kétségbeesett sóhajait, amelyek rút, visszataszító himlő nyomaitól elcsúfított melléből törtek fel. Szamba tudta, hogy meg fog halni, és félt, iszonyú félelemmel, mely lelkét a borzalmak borzalmaiba taszította. Hajnaltájt egy fiatalember som- polygott a tűzhöz, és leült Szamba mellé. — Miért nem mégy táncolni? Szamba vállat vont Aztán ahogy a szeme találkozott a fiúéval, megkérdezte tőle: •r— Milyen országból jöttél? i— Lunda vagyok ,— felelt a fiatalember, és kissé közelebb húzódott hozzá. Sokáig beszélgettek. Végül a fiú a bokrok mögé vezette. Felkelt a nap. Kántálni kezdtek a kakasok. — Itt ez a kés — mondta neki a lunda. — Hamarosan jövök érted, és az enyém leszel. A lány mosolygott, ámuló tekintetével és reménységtől túlcsorduló leikével kísérte a távolodó férfit. Mikor a napfény elárasztotta a Kasszandzs-szorost, a dobok szigorú hangja hirdette, hogy berekesztik a vásárt. — Ez az — szólt egy bangala, Szambára mutatva. A tűz mellett kuporgó lány talpra ugrott, és leste a közeledő férfiakat, öreg papok voltak, jöttek érte, hogy feláldozzák. — Nem! Nem! — kiabált védekezésre nyújtott karral. — Jön nemsO- * kára értem. A férfiak megálltak, suttogva tanakodtak egy percig, aztán az egyik megkérdezte tőle: — És mikor jön? — Rögtön, mihelyt a nap lémégy a Kasszandzs felett. Az öreg bólintott. — jó, várjuk meg — hagyta rá egy másik. — De honnan tudod, hogy jönni fog? — Ezt itt rám bízta. És Szamba megmutatta a kést. Mosolyogva tette hozzá: — No, láthatod, hogy visszajön... Otthagyták reményével. Ahogy közeledett a nap vége, egészen elfáradt a szeme, annyit kémlelte a látóhatárt, ahol a lundák országába vezető út kígyózott. Ekkor Szamba odament a máglyához, amelyet a szakadék szélén gyújtottak — a fényhez, amelyhez hasonlót sokszor látott 'már vilíóznl maga1 előtt szomorú nősorsának útján. A tűz mellől figyelte, hogyan tűnik el a nap a Kasszandzs-lapályon. Szemét elöntötte a könny, szíve úgy összé- szorúlt, hogy fájt belé. És már tudta, hogy a lunda férfi nem jön el soha. Lezúdult az éj. — , Gyerünk — szólalt theg egy hang a közelében. Szamba felugrott. Amint felismerte a papot, aki közeledett feléje, futásnak eredt a terasz hosszában, a szakadék peremén. .— Fogjátok meg! Fogjátok- meg! - harsogtak a; kiáltások mindenfelől. , v Látta, hogy száz kar nyúl érte, s tébolyult agyában visszhangoztak az üldözők kiáltásai. És futott, egyre, őrültén, neki a parázstartó fazekaknak, eltévedve a kunyhók között, megsebezve! magát az ágakkal, orra bukva, talpra szökkenve. De a legkisebb fájdalmat sem érezte. Amikor kimerült, megállt a szédítő mélység szélén, s kidülledt szemét rámeresztette ellenségeire. Valaki röhögött a feje felett. Férfikarok nyúltak a teste felé, melyet ellepett az izzadság és a vér. Látta utálatos vigyorukat, és minden tagját rángatta a félelem. S amikor egy vénember keze a vállához ért, hátra- ugrott, le a mélységbe. Az űrben csak egy sikoly maradt utána. Bán Ervin fordítása mhhMhí ' ■ ’* ■'.' " ■ '•' -• - .; •■X-r^v ^ ^ ■kKshaim I^VIQH ! •■ :/. c ; í ä' | fcás?&íís A' Lrí, , -A' '0: •<?,,■ . • «■& &
