Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-05-06 / 19. szám
1945 áprilisa. A Szovjet Hadsereg SO-as ás 38-as hadosztálya a 4. ukrán front hadseregével együtt Ostrava és Opava felszabadítására készül. „Szerettük volna elkerülni, hogy a csehszlovák nép tulajdonában, az ostravai bányákban, kohókban kár essék, ezért egy körülményesebb hadművelet mellett döntöttünk. Körülzártuk a várost, és csak utána hajtottuk végre a döntö támadást...“ (Részlet jeremenko marsall Döntő ütközetek című könyvéből) Ostrava a napokban ünnepelte felszabadulásának 35. évfordulóját. Az acél és a szén városának lakói, építői között nem egy visel magyar hangzású nevet. Okét látogatta meg riporterünk, Zolczer János. E mlékszem, amikor a hatvanas évek derekán szülőfalumból az első legény elkerült Ostravába, ha hazalátogatott, már nem Lacinak hívták őt, hanem Lád'ónak. Köztünk, gyerekek között sokáig ez volt a téma, mert sehogy sem ment a fejünkbe; Laco most már miért nem Laci? Most Ostravában vagyok. Kezemben a telefonkönyv, olvasom a neveket: Abel, Boldizsár, Cseri... Gazda ... Gombos ... Molnár, Mézes ... Takács... Tóth... Németh, Nagy... Pék, Pálos ... Az egyik név utáni számot n 464388 2 — feltárcsázom. — Nem, sajnos én nem tudok magyarul, a férjemtől örököltem ezt a magyar hangzású nevet. De van egy ismerősöm, aki kitűnően beszél magyarul, magyar nemzetiségű. Ojabb tárcsázás: 564894 3.- — Jaj. de örülök, hogy fölhívott, amióta nem jártam otthon, annak már van vagy négy éve, nem beszéltem senkivel az anyanyelvemen. Kérdezzen, beszéljen, ha van ideje. Hogy hogy hívnak? Hát Sárka... vagyis Sárika ... Ostrava egyik külvárosi lakótelepének háromszobás lakásában vagyok. Házigazdám bányász, felesége egészségügyi nővér. Vendéglátóm kikötötte — még amikor telefonon fölhívtam —, csak úgy hajlandó találkozni, beszélgetni velem, ha a nevét nem említem. Annyit árul el csupán, hogy a galántai járásból származik, tizenegy éve él itt, két kislánya és egy fia van, odahaza legutoljára karácsonykor jártak. — Megmondom őszintén: pénzt keresni, meggazdagodni jöttem a bányába. Azzal az elhatározással, hogy maradok három-négy évig, addig félrerakok minden fillért, és megyek szépen vissza, haza. De fél év múlva, amikor megismerkedtem a feleségemmel, már tudtam, hogy maradok. Ha nem is örökre, évtizedekre biztos, feleségem egyke, itt élnek idős szülei, nem akarta őket itt hagyni. Mindamellett, hogy szerettük és szeretjük egymást, csak egy feltétellel jött hozzám feleségül, ha Ostravában telepszünk le. Bár fájó szívvel, de ráálltam. Tudom, most azt kellene elmondanom, hogy megbántam-e vagy sem, de inkább csak annyit mondok: megszoktam, beletörődtem. És marad a honvágy. — Mit dolgozik a bányában? — kérdezem, miután vendéglátóim elhalmoznak mindenféle étellel, itallal. A kedvemért a szekrény aljából még egy kétszemélyes presszó kávéfőző is előkerül. — Tudom, arra maguknál így szeretik, jó erősen a kávét & mondja a háziasszony, és nem szűnik meg sürögni-forogni körülöttem. Bár nem érti, ha néha-néha férjével magyarra fordítjuk a szót, de figyel-fülel.-i Vájár vagyok a Sverma bányában. Jó a kollektíva, szeretem nagyon a kollégáimat, mert igazi társak a munkában, és nem csodálkoznak, ha néha-néha megfeledkezve magamról, magyarul zendítek rá. Érti? E- gyébként a másik műszakban dolgozik még két földim, fiatal fiúk, nemrég jöttek ide, hasonló tervekkel, mint annak idején én, s ma már úgy fest: mindketten maradnak. Őket Ismerem a fajtámból, rajtuk kívül senkit. Aztán amikor a felesége kimegy a gyerekekhez, súgva mesél tovább: — Nem kéne arról beszélnem, de úgy érzem, most már valakinek el kell mondanom. Még régebben volt egy magyar barátnőm, érti, akivel e- lég gyakran találkozgattam. Különösebben nem jelentett számomra sokat, de amikor vele voltam, másképp, őszintébben, meghittebb hangon tudtam beszélni. De önmagamat meg a feleségemet sem csaphattam be soká. Most már így jó, ahogy van, meg ... Mondaná még tovább, de belép Vlasta asszony egy tál süteménnyel, és úgy kínál, hogy lehetetlen nemet mondani. Bár hosszan csevegünk még kettesben is, de vendéglátóm az e- lőbbi mondatot már nem fejezte be. így a folytatást talán sohasem tudom meg, csak sejthetem. Valéria asszony akinek a telefonszámát egy bizonyos Vára Taká- csová adta meg — Léváról jött Ostravába, pontosan húsz évvel ezelőtt. A postán bérelszámoló. Két felnőtt gyermeke van, a férje rokkant, valamikor a Vasműben, ahol dolgozott, baleset érte, a fél lába bánta. Azt sem tudja, miben, hogyan segítsen, hiszen „olyan jő egy kicsit beszélgetni magyarul“. Valéria asszony hatéves koráig egy szót sem tudott szlovákul, húszéves koráig csehül sem, de ma már, amikor a Skodából rászól az előtte cammogó sofőrre, ezt mondja:-— No, jetii Aztán: — Képzelje el, tíz évig laktam egy folyosón a szomszédasszonyommal, s csak az elköltözés előtti hetekben derült ki, földiek vagyunk. A gyerekeit szidta, magyarul, akkor hallottam meg, hogy beszéli az anyanyelvemet. Ezzel azt is akarom mondani, hogy az Ostravában élő magyar nemzetiségűek nem tartják a kapcsolatot, legalábbis nem tudok róla. Van néhány ismerősöm, de velük is csak olyan a kapcsolatom, mint mással: véletlenek a találkozások. s= Gyakran jár haza?, .— Korábban, míg a férjem egészséges volt, évente egyszer elmentünk, most már három éve nem voltunk, pedig hiányzik az otthon, elhiheti. Ogy is tervezem, hogy a nyugdíjaséveket otthon, Léván szeretném leélni. — A gyerekek beszélnek magyarul? — A fiam tud verseket, kiszámolókat, de azokat is csak gépiesen, nem érti, mit mond. Nem is tudom, miért nem tanítottam meg őket. Látja, ezen még soha nem gondolkoztam, de azt hiszem, most már úgyis késő lenne. Valéria asszony Havífovba visz, egy bányásziskolába, ahol tizenkét magyar nemzetiségű diák tanul. Nevet, amikor azt kérdezem, mennyivel tartozom a „fuvarért“, hiszen miattam kocsikázott vagy ötven-hatvan kilométert: — Ennyivel tartozik az emberi A szakmunkásiskolában már várnak. Guziur nevelő három fiú társaságában fogad, s mielőtt magunkra hagyna, megjegyzi: az iskolában a magyar nemzetiségű tanulók mindig is a legjobbak közé tartoztak és tartoznak. Velük van a legkevesebb baj. Ha tehetem, csak propagáljam a szakmát, jöjjenek minél többen. A fiúk — Mezei László Jókáról (Jelka), Juhász István Nádszegről (Trstice) és Vígh Vilmos Dunaszerda- helyről (D. Streda) »— mozi helyett üldögélnek itt velem. A diákotthon kihalt, mivel a többiek ingyenjegy- gyel moziba mentek. Hetente van i- lyesmíre alkalmuk. Hogy ők hogyan kerültek ide? Toborzás útján. Egyikük hentes, másikuk szobafestő, harmadikuk asztalos szeretett volna lenni, de amikor megjelent a toborzó, elmondott minden szépet, jót a bányáról, elálltak eredeti tervüktől. Aztán elhozták őket három napra ide, megmutatták nekik az iskolát, a várost, beszéltek a bányásztanulóknak nyújtott előnyökről, végleg határoztak. Mindhárman elsősök. Igaz, lent a mélyben, a föld gyomrában még nem jártak, de bármilyen legyen is, „nem riaszt vissza“. Eddig elégedettek mindennel. Évente kapnak ezerhatszáz koronát öltözködésre: ilyenkor beviszik őket egy üzletbe, amely míg vásárolnak, bezár az utca embere előtt. Hazamehetnek, amikor csak kedvük tartja, a jegy árát visszafizetik nekik. Ha maradnak, akkor se kell unatkozniuk. Minden hétvégén vár rájuk valamilyen kirándulás, rendezvény, program. A tanulnivaló t—i mondják i—i nem sok, ha odafigyelnek az osztályban az előadóra, a diákotthonban már nem kell a könyveket bújni. Meg te* szerintük — egyébként is az a fontos, hogy a munkát, a géplakatosmesterséget tökéletesen elsajátítsák. Most az első évfolyamban egy hetet az iskolában, egyet a műhelyben töltenek. Másodikban kéthavonként lejárnak a bányába dolgozni, harmadikban pedig már csak hetente egyszer koptatják az iskolapadokat. Harmadikban 2000—2200 koronát is megkeres az ügyes, jól dolgozó, nem lógós diák. Harmadik évfolyam után egy év ráadás árán, akinek kedve tartja, megszerezheti az érettségi bizonyítványt is, s ha abban nincs sok hármas, szinte biztos, hogy fölveszik a bányászati főiskolára. A lehetőségek korlátlanok. Miután elmondtunk mindent, felajánlkoznak a fiúk, hogy lekísérnek a „vrátnicára“ és elkéredzkednek a „vychovávatef“-től. S közben arról mesélnek, hogy szobájuk tisztaságát hetente egyszer „bodkoválják“ meg a sarki „kaváreiíban" mindig találni néhány magyar bányászt. Még szerencse, hogy én is értek csehszlovákiai magyarul, mert egy pesti nem értené, miről is beszélnek ... Abban a bizonyos „sarki kocsmában“ valóban találtam most is két „búsulót“. Pontosabban vígat, mert ki tudja, hányadik pohár sör és vodka után már új ismerőseim majdhogy nem rázendítettek egy nótára. Fiatalok vagy inkább középkorúak lehetnek? Nem tudom, a „sichta“ után ezt nehéz megmondani. Karcsi és Péter, ahogy mesélik, a közeli munkásszálláson laknak, őt éve élnek már itt. Kezdetben minden hétvégén hazamentek, ha csak tehették, és a munka is megengedte, aztán egyre ritkultak a látogatások, az utazás. Most meg... — Mikor is voltunk legutoljára otthon? — kérdezi Karcsi kérdőn meredve Péterre. —i Karácsonykor, ugye? Vagy ha nem, akkor máskor, ki tudja ... Egyiküknek kezdetben még rendszeresen járt az Oj Szó, de valahogy, valamiért az is abbamaradt. Egyetlen kapcsolatuk az otthonnal, a szülőfölddel a csomag, amelyet mikor gyakrabban, mikor ritkábban szüleiktől kapnak. A csomag, benne szalonna, kolbász, rétes és egy remegő kézzel írt levél. Ilyenkor, csomagbontás és falatozás közben elmerengenek, milyen is volt akkor, disznóöléskor: este, vacsorakor beállítottak a „bakuszok“ meg ... Előtódulnak az emlékek, néha-néha még a könnyek is, ha van egy liter házipálinka vagy bor a csomagban. Aztán elfogy a csomag tartalma, „elfogy“ a honvágy, folytatódik az itteni élet, a munka, a kocsma, a lányok. Amit keresnek i— nem kis pénz, 4—6 ezer korona —, mind egy fillérig fölélik. Jő, ha a pénz kitart fizetéstől fizetésig. Pedig ■—i mondják :— de jó lenne legalább egy ezrest, félretennil „Majd jövő hónaptól, ugye, Petfe?“ Magukhoz szorítanak, megcsókolnak, úgy búcsúzunk. ZOLCZER JANOS A szerző felv. L. STROUGAL, szövetségi miniszterelnök „Az irányítás Jelenlegi színvonala már nem felel meg a mai igényeknek és szükségleteknek. Az irányításban tervezett változtatásoknak az a célja, hogy növeljük a minőségi mutatók szerepét, a termékek műszaki és gazdasági színvonalát. a munkatermelékenységet, javítsuk az energia, a nyersanyagok ás az adóalapok kihasználtságát. Elsősorban e- zek szerint a mutatók szerint értékeljük majd az egyes szervezetek és az egyének tevékenységének eredményeit. Az eddiginél sokkal következetesebben akarjuk érvényesíteni az egyének és a kollektívák munkaeredményei szerinti gazdasági és erkölcsi értékelés alapelveit. Így természetes, hugy a mutatók között jelentős szerepük van azoknak, amelyek közvetlenül befolyásolják a bérezésre fordított eszközök kialakítását. Ezen a téren alapvető változást eszközlünk, a bruttó termelés eddigi mutatója helyett bevezetjük a tulajdonképpeni teljesítmények mutatóját. Ez a mutató jobban kifejezi a konkrét munka hozzájárulását végtermékek előállításához. A tervezés minőségének javításával egyúttal azt is el a- karjuk érni, hogy a gazdálkodás szabályai a munka maximális hatékonyságához vezessenek. Vagyis: jobb legyen a helyzete annak, aki jól hasznosítja a nyersanyagot és a technikát, aki növeli a munkatermelékenységet, érvényesíti a műszaki haladást ás jó munkát végez. A termelési gazdasági egységek és vállalatok gazdálkodásában jelentősen elmélyítjük az önelszá- molás elveit. Meg kell mondanunk, hogy az irányítási rendszerben hozott intézkedések csak a kezdetet jelentik. Az ágazatok, termelési gazdasági egységek és vállalatok irányítását az erre a célra kidolgozott komplex programok alapján fejlesztjük majd. Ezzel párhuzamosan el kell gondolkoznunk gazdaságunk struktúrájának kérdései fölött is. Mint ismeretes, mai formájának alapja az ötvenes években gyökerezik. A külső és belső feltételek alakulása szükségessé teszi, hogy feltegyük a kérdést, hogyan tovább. Ez természetesen nem egy ötéves tervidőszak feladata, de a kérdést minél előbb tisztáznunk kell. Az irányítási rendszer tökéletesítésére foganatosított Intézkedések életbe léptetése nem lesz egyszerű, könnyű feladat. Többek között azért sem, mert le kell küzdeni a maradi gondolkodást, a régi szokásokat, nem egyszer a kényelemszeretetet is. Elvárjuk, hogy dolgozóink megértik a feladatok fontosságát. A szövetségi kormány elnöksége a közeljövőben megtárgyalja a Szakszervezetek Központi nácsa titkárságával az intézkedések egységes megvalósítását. Egyúttal megvitatják a munkafolyamat szociális, anyagi biztosításának egyes kérdéseit és a munkakezdeményezés fejlesztését is.“ (Részlet a Szövetségi Gyűlés kamaráinak 15. együttes ülésén elhangzott beszédéből) f LÁTOGATÓBAN . M
