Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-02 / 1. szám
3 MENYASSZONYSZÖKTETÉS Ritka nagy lakodalom volt, és ritka szép pár ült a főhelyen. Több mint háromszáz személynek tálaltak az új művelődési házban, mert mióta fel* épült, ott tartják a lakodalmakat, nem a lakodalmas háznál. Nyárutói szombat volt, hőség, az asztalok roska* dásig tele. A vígság, a jókedv már kora délután a tetőfokára hágott. Boldog volt a násznép, a fiatal pár arca is sugárzott az örömtől. Peregtek-fo= rogtak, s ha a vendégsereg kanállal1 megkoccantotta a poharakat, nem kérették magukat: gyorsan és hosszan csókolták egymást. Ha valaki akkor azt mondja, hogy este tízkor megszöktetik a’menyasszonyt, mindenki nevetett volna rajta. Pedig ez történt: tíz órakor, amikor a vacsorát kezdték tálalni — volt menyasszony, nincs menyasszony. Azzal ment el a teremből az egyik barátnőjével, hogy szorítja őt a cipője, hazaugrik, másikat húz. Aztán várták, várták, s többet nem jött vissza. I. I stván, a huszonhárom éves vőlegény már túltette magát az eseten, amikor jó két hónap múlva találkoztam vele. Arra a bizonyos szombatra, augusztus tizenegyedikére így emlékezik vissza: — Még mondtam is neki, hogy elkísérem, de ellenkezett. Azt mondta, törődjek a vendégekkel, nem kell messzire mennie, és elszaladtak a barátnőjével. Engem meg a legények maguk közé hívtak, daloltunk, iszogattunk, csak tizenegy óra felé — nem is értem, hogy repölt el olyan gyorsan az idő —, az anyós, vagyis Magdi anyja jött kérdezni, hogy hol a menyasszony. Mondtam neki, hogy már egy órája elment, rég itt kellene lennie, elugrom őt megnézni. Rohantam hozzájuk, sötétség volt az egész házban, de az ajtót nyitva találtam. Benéztem minden szobába, kiáltoztam, azt hittem, Magdi elbújt, meg akar tréfálni. Hiába kerestem, nem találtam őt sehol. De még akkor sem gondoltam, hogy megszökött, itthagyott. Azt hittem, elmentek a barátnőjéhez, Katiékhoz, akik a második szomszédban laknak. Futottam oda. Rohanok a Kati szobájába, és ott találom őt, Katit az ágyon fekve. Sír, zokog. Nem értettem, mi történt, felfoghatatlan volt a helyzet. Kérdezem tőle, hol van Magdi. De csak egyre jobban zokog, rám se néz, egy szót se tudok belőle kihúzni. Körülnézek a lakásban, kimegyek az udvarra, kiáltozok: Magdi...! Magdii!....! De senki sem felel. Visszamegyek hozzá, Kati meg csak bőg és bőg. Hirtele- nében dühös lettem, hogy mi az isten van vele, miért nem beszél. Amikor durván rákiáltottam, hogy beszéljen már, akkor bökte ki: — Magdi elment! Elment?! Gondoltam, vissza a lakodalomba, csak azt nem értettem, miért kell ezért ennyire bőgni. — Gyere te is, menjünk visz- sza! — mondtam neki, ő azonban hirtelen felüit, és a képembe ordította: — Nem érted?! Elment, itthagyatí..., megszökött! Most, hogy visszagondolok rá, még abban a pillanatban sem fogtam föl a helyzet komolyságát. Arra gondoltam, Kati tréfál, viccel velem. Miért szökött volna meg Magdi. Hiszen annyira várta már a lakodalom napját, amikor végre egybekelhetünk. Soha nem volt köztünk súlyosabb vita, szerettük egymást — futott át mindez az agyamon. Tovább faggattam a Katit, hogy beszéljen. Időbe telt, mig elmondta, hogy Magdi nem cipőt váltani ment haza, hanem azért, mert meg volt egyezve egy bizonyos Karcsival, hogy itt találkoznak. Az már egy piros Skodával várta őt a ház előtt. Beült hozzá, vagy jó tiz percig ott maradt, aztán kiugrott a kocsiból, berohant a házba, sebtében átöltözött és Katinak csak ennyit mondott: — Elmegyek, megszököm, nem szeretem Pistát, nem akarok vele élni! Mond meg neki, hogy ne haragudjon. Aztán beszállt a kocsiba és elhajtottak ... Előbb nevetés tört ki belőlem, ahogy Kati mindezt elmondta, aztán sírtam, zokogtam, mint a gyermek. Egyszerre fülemben csengett az esküvői igen, láttam magam előtt a víg násznépet, a boldog szülőket, a táncoló tömeget, pillanatok alatt lejátszódtak bennem a nap eseményei. Hogyan mondom majd meg a vendégeknek, a szüleimnek, Magdi anyjának, mert az apja nem él, meghalt, amikor Magdi még kislány volt. Azt hittem, megőrülök, ''fölakasztom magam, nem tudok az emberek elé állni. Elképzelheted ezt a helyzetet! István szemrebbenés nélkül adja elő a történteket, pedig nagyon nehezen vészelte át az első napokat. Kórházba kellett őt szállítani, két hétig a zárt osztályon kezelték, és még utána is jő ideig alig lehetett vele szót váltani. Lefogyott, hallgatag lett. Aztán ahogy telt-múlt az idő, úgy nyerte vissza életerejét, megjött az étvágya, munkába állt és megpróbált felejteni. Azóta nem látta a feleségét — mert a bíróság még nem mondta ki a válást —, csak any- nyit tud róla, hogy a közeli kisvárosban él a már említett Karcsival. Az anyósa volt a lánya után, de az nem nyitott neki ajtót. István, bár azt veszem ki viselkedéséből, szavaiból, hogy titkon még mindig szereti őt, annyira megalázva érzi magát, hogy nem kíván Magdival találkozni sem, felejteni akar. — Pillanatnyilag ez a legfontosabb! — mondja. — Nem érdemeltem meg, amit tett velem, nem tudnám őt visszafogadni, már nem haragszom rá, de nincs mentség a tettére, nincs is miről beszélgetnünk. 2. Magdi, amikor először csöngettem az ajtaján, durván kidobott. Karcsi után mentem, előbb ő is habozott, azt mondta, hagyjam őket békén. Másnap ájra megvártam őt az üzem portáján. Most már engedékenyebb veit. Azt mondta, ha nem írom meg a nevüket, íelmehetek hozzájuk, elbeszélgethetünk a történtekről. A harmadik emeleti lakásban rend, fisz- taság fogadott, Magdi sem volt már durcás, heilyel kínált, kávét főzött, elnézést kért az elűző napi viselkedéséért. Nem értettem, mi történt velük, egyszeriben miért változott meg velem szemben. — Beszélgettünk arról, hogy szeretnél rólunk írni — mondja Karcsi. — Lényegében nincs mit titkolnunk. A városka, a környék, a munkatársaim is tudnak mindent, sót...! — hirtelen Magdira néz, tőle vár egy igenlő pillantást, bólintást, hogy mond- ja-e, amit akar. — Szóval már mi is beláttuk, hogy más útja is lett volna ennek a mi egybekelésünknek. Más mód, hogy ne sértsünk meg ennyi embert, mert bármenynyire is romantikus a menyasszonyszöktetés, nem élünk a XVII. századi Franciaországban, amikor ott ez a divat járta. Mégis, hogyan jutottatok el idáig? En a fotelban, ők meg a heverőn ülnek, és egymás kezét szorongatják. Bátortalanul ugyan, de Magdi kezd beszélni. — Nézd, huszonkét éves vagyok, négy éve jártam már Istvánnal. Leérettségiztünk, ő elment katonának, s amikor hazajött, eldöntöttük, hogy összeházasodunk. Pontosabban István erőltette egyre inkább a dolgot. En azt sem mondtam, hogy igen, azt sem, hogy nem. Sőt, azt sem mondtam meg neki, hogy miközben ő katona volt, megismerkedtem Karcsival, gyakran voltunk együtt és őt szeretem. Es ezzel követtem el a hibát. Abban bíztam, majd csak történik valami, valaki megsúgja neki, hogy Karcsival is gyakran találkozgatok, mert itt a városban sokat láttak együtt. Karcsi is kérte, szóljak mór Istvánnak, de nekem valahogy nem volt hozzá erőm. Halogattam a dolgot, sajnáltam Istvánt, hiszen nagyon szeretett, tudom, csak értem élt, egyszer még a katonaságtól is megszökött, hogy találkozhassunk. — Még a lakodalom előtti napon sem hittem el, hogy tényleg esküvő lesz, hogy hozzámegyek, hogy Karcslrűl le kell mondanom. Akkor is abban bíztam, hogy majd csak történik valami. Viszont a szökést nem terveztük előre. — Azt mondják — mondom Magdinak —, boldognak látszottál az esküvő napján, örültél annak, hogy férjhez mehetsz Istvánhoz. Magdi megint Karcsira tekint, és hosz- szú összenézés utón folytatja: — Valóban nem látszhatott rajtam semmi, valahogy akkor meg is feledkeztem minden másról, örültem a vigságnak, örültem a boldog, nevető-mulató sokaságnak, és egyszer csak jött Kati, a barátnőm, hogy Karcsi vár a házunk előtt. Rohantam hozzá. Ott, a kocsiban döntöttem el, sőt, én ajánlottam, hogy vigyen magával, hogy nem akarok visszamenni. Karcsi bólintott, megcsókolt, a többit meg már tudod. — Nem gondoltuk akkor végig a következményeket — mondja Karcsi, majd gyorsan hozzáteszi: — Persze, ez nem jelenti azt, hogy megbántuk, amit tettünk. Szeretjük egymást, ürülök neki, hogy együtt vagyunk, csak hát másképp, korábban, tisztességes úton kellett volna mindezt véghezvinni ... Anyámat emészti a szégyen, apám azóta egyfolytában iszik, hallottuk István is kórházban volt hosszú ideig, és az emberek még mindig rólunk beszélnek, ha végigmegyünk az utcán. Nagy kavarodást okoztunk, de ... Elhallgat és csak miután Magdi szemében könny csillan, akkor folytatja. — Ha kimondják a válást, azonnal egybekelünk. Nézd, nem azt bántuk meg, amit tettünk, hanem ahogy teltük. Ezt írd meg, azért is mondtuk el az egészet. Így elnézve őket, ha nem tudnám, hogy mindketten felnőtt, tetteikért felelős emberek, azt hinném pajkos gyermekjáték az egész, naiv csínytevés, amelyet nagy szá- nom-bánom követ. Mindezt abban a hiszem- ben, hogy ezáltal rendjére is kerülnek a dolgok, mehet minden tovább a maga kerékvágásában. Hirtelen úgy tűnik fel, két ártatlan „rosszcsont“ ül előttem, akikkel ebből a szemszögből nézve még rokonszenvezni is tudnék: a pöttyös leányregények ideáljai, akiknek még drukkolni is illene! A történet valóban romantikus, két főhőse meglehetősen kedves, csak az egésznek van egy nagy szépséghibája: hogy igaz! A nagybetűs Tanulság: — Százszor és ezerszer végiggondoltuk a történteket. Ami volt, azon már másítani, változtatni úgysem lehet. Igaz, most már nem is akarunk. Egyet viszont, még ha kí- nok-keservek árán is, megtanultunk: az ember nemcsak a saját jövőjéért, a saját boldogságáért, hanem másokért is felelős. Ezt nem én mondom, habár egyetértek vele, hanem Karcsi az ajtóban, miközben búcsúzkodunk. Egymást átkarolva állnak, Magdi szeme könnyes ... Ez a kép merül fel emlékezetemben akkor is, mikor e sorokat írom. ZOLCZER János Illusztrációs fénykép: Rogovin Csak beszélünk A kanyar előtt tilosat kap a 42-es autóbusz. Kint mínusz 3 fok, a buszban meleg van, az utasok nézelődnek. Pár méterre tőlünk a szokásos lassított film „pereg javítják a villamos vágányait. A négy szereplő közül egy dolgozik, három nézi, feszült figyelemmel. Egyikük észreveszi, hogy „szerepel“, mire lassú, komótos mozdulattal kiegyenesedik, megpörgeti (!) kezében a szerszámnyelet és váratlanul nekiveselkedik a munkának. Abban a pillanatban az addig dolgozó mintha átvenné tőle a semmittevés stafétabotját — leáll, és most már ő is csak jelenlétével szolgálja a közlekedés korszerűsítését. A lámpa közben zöldre vált, de csak egy pillanatra — mire a mi buszunk sorra kerül, Ismét pirosat felez. A buszban eleinte csak egy i- dősebb férfi tétova rosszalló megjegyzése hangzik el a kint dolgozók címére, majd többen is bekapcsolódnak a beszélgetésbe. Egyikük viccet mesél, a másik lehurrogja: próbált-e már 6 dolgozni mínusz 8 fokos hidegben napokon és éjszakákon át száraz szalámin és kenyéren. Mire a megállóba érünk, bátor és bíráló szellemű termelési értekezletre emlékeztet a 42-es hátsó peronján folyó eszmecsere. Az utasok egy emberként elítélik a lazaságot, a kényelmességet, a munkafegyelem semmibevevését. Mindenki.saját munkahelye példáival huzakodik elő, bátran bírál kisfönököt, Igazgatót, teheti, hiszen e- gyik bírált sincs jelen. Határozat ugyan nem születik, de a teljes összhang egy mondatban kifejezhető: Mi lenne, ha mi is így dolgoznánk? Naponta sok ezren „vizsgázunk“, szerepelünk munkánkkal a nyilvánosság e- lött; színészek, elárusítók, pedagógusok, telefonkezelők, futballbírók és mi, újságírók is. A közönség mindig szigorú. Zsörtölődik, ha az elárusítók a beszélgetés hevében megfeledkeznek a vásár- lókról, ha a hivatalban nem akarnak tudomást venni rólunk, ha a postán néhány percre üresen marad az ablak ... Kikelünk magunkból, ha már másnap leválik az új cipő talpa, ha a szolgáltatás, a kereskedelem pac- kázását érezzük meg azt, hogy valaki kedvére játszadozik az idegeinkkel, pazarolja a mi pénzünket, időnket. De visszatérek a 42-es autóbuszon lezajlott „munka- értekezlethez“. Vajon hány elárusító utazott a hátsó peronon, olyanok is, akik a vevők jelenjeiében kolléganőikkel traccsolnak? Hány o- lyan egészségügyi nővér, aki egy szépítkezést művelet miatt megvárakoztatja a betegeket, és hány olyan cipőgyári munkás, aki az év végi hajrá hevében nem azt tartja szem előtt, hogy a cipőt általában viselésre szoktuk megvásárolni. És itt a kör bezárul. Minden nap és minden órában bezárul, mert csak beszélünk és beszélünk. Helyénvaló a 42-es utasainak sértődött felháborodása, az Igaz; mert g kényszervárakozás szülte látvány valóban „idillikus“ volt. De azért nem ártana, ha a saját portánkon is körülnéznénk és ilyenkor leforgatnánk azt a képzeletbeli magnószalagot, amely tartalmazza saját, a buszban rögzített, Indulattal teíi hangunkat is. Ugyanis a mi munkánknak is vannak tanúi, bírái. A téma már-már közhely, talán nem is illik az új év első napjainak hangulatához. Vagy talán nagyon is illik? Zácsek Erzsébet
