Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-25 / 13. szám
10 8118 MOLNÁR M. LÁSZLÓ KÉT VERSE: Sárga hajón elfogy a Hold kertjét kitárja s belenevetnek ablakába a szemérmetlen csillagok lent lábujjhegyen járunk meg ne hallják a vének földünk hogy terem vetésünk mivé lett szorongva lépünk dalunk foszlánya tovább nem árad dudorász mindenki más dalt magának és elfogy a Hold ki néz rá tisztán ha újra megtelik így ' gondolat „Minden hasonló különbözik, és minden különböző hasonlatos“ ANTON PAVLOVICS CSEHOV: EZ IS - AZ IS Líra és próza gyönyörű téli nap, dél felé jár az idő. Szikrázó napfény tükröződik minden hópehelyben. Az ég felhőtlen, szél se rezzen. A sétány padján kettecskén üldögélnek. — Szeretem magát! — súgja a fiatalember. A lány orcáját rózsaszínre festette a szerelem. — Szeretem magát! — folytatja a fiú — ... amikor először megláttam, megér tettem, miért élek, megértettem életem célját! Vagy együtt magával, vagy egyél talán nem létezni! Drágám! Márja Ivanovna! Igen vagy nem?! Mánya! Mária Ivanovna! Szeretem! Mányecska! Válaszoljon, vagy meghalok! Igen vagy nem? A lány felemeli rá nagy szemét. S szinte rebegi már, hogy igen. Ajka szóra nyílik: — Oh! — kiált fel. A fiatalember hófehér Inggallérján egymást előzve két hatalmas poloska fut.. Ö, szörnyűség! —o— „Kedves anyácska — írta édesanyjának az egyik festőművész —, utazom haza! Csütörtökön reggel végre szeretettel keblemre ölelhetem anyácskámat. S hogy meghosszabbítsuk a találkozás örömét, magammal hozom ... No, kit? Találja ki! Nem, nem találja ki, édesanyám! Nem találja ki! Magammal hozom a szépség csodáját, az emberi művészet gyöngyszemét! Hozom magammal (látom anyácskám mosolyát) Belvederei Apollőnt...“ „Kedves Kólecska! — válaszolt anyácska. — Nagyon örülök, hogy utazol haza Áldjon meg. az isten! De nagyon kérlek, egyedül gyere, ne hozzad magaddal Belvederei urat, nekünk magunknak sincs mit enni...“ —o— I. Napóleon bálra hívja kastélyába De Shalei márkinöt. — Férjemmel jövök, felség! — mondja Mme Shalei — Jöjjön egyedül — kéri Napóleon. - Én a finom húst mustár nélkül szeretem. —o— Távirat ...Jó, hogy nem mentem tegnap színházba és eladtam a jegyemet. Azt beszélik hogy Szarah Bernard francia nyelven játszott. Egy kutya — úgysem értettem vo! na ... Kovaljov őrnagy Mázsár László fordítása a szó nem azonos önmagával se tájjal se virággal a szó nem azonos hatalmával csak a vággyal és udvarával hasonlók között is mással hangokból formált varázzsal indulók indulatával szárnyaló szárnyalással elgondolt szenvedéllyel olyan ez — mégis csak álom kimondom mégsem találom a dolgok magukban megállnak s a szó homályos tükre a világnak fxii világnak homályos tükre a szót is valóság szülte gondolva szándék kimondva Játék meghallva erő de csak a cselekvő érinti újra a világot (homályos tükrében állok — e vers mögötte megjelent) Filep István: Ház (tusrajz) JÁTÉKA Az utcán találkoztam vele. Az egyik hanglemezbolt előtt álldogált, a kirakatot nézegette. Megveregettem a vállát: — Mi van veled? Levertnek látszol. Nehezen vált meg a csillogó lemezborítók látványától', de aztán felém fordult, és tűnődve nézett rám. Mintha tudomásul sem venné a jelenlétemet. Aztán hirtelen végigsimította a homlokát, és elnézést kérőén mosoly/ gott: — Bocsáss meg, elgondolkodtam egy kicsit .-st Láttam, hogy sápadt, a szeme alatt sötét karikák. Ä' haja csapzott, rendetlen, az Inge gyűrött, az álla borostás. — Mi van veled? — kérdeztem újra. — Hagyd! — legyintett. — Kár a szót vesztegetni. Aztán hozzám hajolt: — Különben is, nem árt* ha tudod. Szakítottam Zdeit« kával. . Kókadt fejjel, roggyant lábbal állt ott előttem. — Tudod, akadt neki másvalaki. Aztán félénken hozzátette: — Ha legalább tudnám, hogy miféle az az illetői — Akkor mi lenne? — mosolyodtam el akaratlanul. — Nem tudom — csóválta tanácstalanul a fejét. *—« Azt hiszem, hogy semmi. Már sötétedett. A kirakatot meleg, piros fény árasztotta el. A melengető félhomályban a vonásai puháknak és nyeszletteknek látszottak. Sajnálni kezdtem. — Ezen már nincs segítség — állapította meg szomorúan. — Többé nem tér visáza hozzám. A kirakat égői villogni kezdtek, a piros fény előbb csak vibrált, aztán zöldre váltott. Most meg természetellenesnek, fagyosnak tűnt az ábrázata,,, és a szeme alatti karikák elmélyültek. Megfordult és szembenézett a kirakat fényeivel, de nem látszott rajta, hogy észrevette volna a fények játékát. — Ne szívd ügy mellre! Hamarosan találsz majd másikat! A hangom nem volt éppen meggyőző, de meg sem próbálta ellenkezni velem. Kis ideig hallgattunk, miközben én azt figyeltem, hogy a fények villogásában miként változnak arcvonásai. H — Szeretném, há felejteni tudnám Zdenkát — szólalt meg végül. — De nem megyI Az órámra néztem. Ideje volt, hogy menjek. — Semmi értelme, hogy így emészd magad — mond- tám neki búcsúzóul. — Bele kell törődnöd, hogy végei Sző nélkül végigmért, aztán elfordult, és megindult, roggyant léptekkel, mintha valami súlyos terhet cipelne magával. Átvágtam a túloldalra, hogy minél mesz- szebb kerüljek lelki fajdalmától, s hogy távolodtam tőle, úgy Javult lépésről lépésre a hangulatom. Tudtam, hogy már kések, így hát csaknem futva érkeztem a parkba, ahol a pirosra mázolt pádon a sűrűsödő alkonyaiban szinte ragyogott felém Zdenka világosszőke hajkoronája. Vércse Miklós fordítása R. A. BECKER ODA-VISSZA VONATON W annover, központi pályaudvar. A szerelvény tíz percig áll — jelentette a hangosbemondó. A tízből hat már eltelt, amikor hirtelen felrántották az egyik jülke ajtaját. Az ajtóban két rendőr állt: — Az igazolványokat kérem — szólalt meg az egyik udvariasan, de határozottan. Az ajtó mellett ülő fiatalember bizonytalan mozdulatot tett a zsebe felé, aztán vállat vont és kijelentette: — Sajnos, nincs nálam ... A két rendőr vizsgálódva nézte. Termete, hafának és szemének színe, életkora — minden egyezett a bankrablóról adott sze- mélyleír ássál. — Akkor, sajnos, velünk kell jönnie. Kérem, hozza magával a csomagját is. Néhány szükséges formaság után legfeljebb a következő vonattal utazik el. — Nincs csomagom — szólt alig hallhatóan a fiatalember. — fis az az irattáska? — Nem az enyém! — Akkor valószínűleg az Öné? — fordult kérdő arccal a rendőr a másik, idősebb férfihoz. A kérdezett bólintott. A rendőrök közrefogták a sápadt, összetört fiatalembert, és elmentek vele. A táska nélkül... Az utas magára maradva megkönnyebbülten felsóhajtott. Kezdettől fogva tudta, hogy azzal a fiatalemberrel nincs valami rendben. Sok éves tapasztalata során megfigyelte, hogy a kezdő bűnözők képtelenek idegességüket leplezni. Szemhéjuk meg-meg- rebben, vállukat felvonják, kezük folyton idegesen matat: vagy ‘a gombjukat csavargatják, vagy gyufásdobozzal játszanak. aximilian Strösel az első pillanatban látta, hogy útitársának vaj van a fején. Amikor a rendőrök felbukkantak, azt hitte, őt keresik. De nem látszott meg rajta, hogy fél. A profik jól leplezik érzelmeiket. Strösel rágyújtott. Ötven év körüli férfi volt, kiszolgált pincérre emlékeztetett, és utálta saját nevét. Éppen ezért nem is használta, papírjai Kornelius Heller névre szóltak. „Mindenesetre — töprengett — a rendőrök kellemes ajándékot hagytak itt nekem.“ A táska ugyanis, amelyet itthagytak, a fiatalemberé volt. Strösel levette a hálóból, óvatosan kinyitotta, és belekukucskált. Sejtette, hogy pénz lesz benne, de hogy ennyi, azt álmodni sem merte. Testvérek között is megvolt a háromnegyed millió márka! Strösel füttyentett meglepetésében, visz- szatette a táskát a hálóba, és a vagonpincértől egy üveg hideg sört rendelt. Hildebrandt főfelügyelő elhülve nézett a kér rendőrre. — Es ti elhittétek neki, hogy nem az övé a táska? — kérdezte. — De, ember, talán csak nem tört volna le a kezetek, ha leemelitek és belenéztek. 740 000 márka volt benne, értitek? Es most bottal üthetjük a nyomát... A két rendőr hallgatott. Azt hitték, megdicsérik őket, hogy elkapták a körözött bankrablót, ehelyett alapos fejmosás a jutalmuk. Hildebrandt vadul nézett rájuk, aztán úgy az asztalra csapott, hogy táncolni kezdett a hamutartó. — Volt még valaki a fülkében? — ordított. — Volt, egy idősebb férfi, az azt mondta, övé a táska ... — Hát biztosan a bűntársa volt — forrt a dühtől a felügyelő. — Ogy értesítettek bennünket, hogy a fiatalember egyedül hajtotta végre a bankrablást — védekezett az egyik rendőr. — Azonnal adjátok meg a másik utas személyleírását valamennyi állomás rendő rének, amerre a vonat csak elhaladt El kell kapnunk a fickót. — Azt hiszem, még sikerülhet... — morgóit az egyik rendőr a menetrendben lapozgatva. — A vonal jó két és fél órát megy egyfolytában. Fuldáig sehol sem áll meg, Még egy kerek óránk van, azonnal telefonálok a fuldai állomásra. M aximilian Strösel elégedetten itta sö rét. Az ösztöne azonban arra figyelmeztette, hogy jó lesz óvatosnak len nie. Volt ugyan egy jó húzása, a játszmának azonban még koránt sincs vége. Vajon mit tesz most a rendőrség? Van egy jó órája, hogy kitalálja, és megtegye a következő lépést... „Hölgyeim és uratm, a szerelvény néhány percen belül befut a fuldai pályaudvarra“ — szólalt meg a hangosbemondó. Maximilian Strösel magára kapta kabát- fát, fejébe nyomta kalapját, leemelte a kincset érő táskát. A vonat fékezett. Kitekin tett az ablakon, s látta, hogy a peronon rendőrök álldogálnak. Gyorsan döntött. Amikor a szerelvény megállt, felkapta a táskát, és lelépett a vonatról — de az ellen kező oldalon. Kavics pattogott a lába alatt, de arcán elégedett mosoly ült. A szerencse ismét az ö pártjára állt: a következő sínen éppen• akkor indult el lustán és lassan a Hannover felé tartó szerelvény. Kél nagy lépéssel elérte a már mozgó vonatot, felkapaszkodóit, és benyitott egy üres fülkébe A pályaudvari ügyeletes jelentette Han novernek, hogy a keresett személy nem volt a vonaton és nem is szállt le F.uldában. Strösel ismét jó lépést húzott. A rendőrség matthelyzetbe került. Strösel elégedetten hátradőlt az ülésen és elszuny nyadl. Hannoverig jócskán van ideje. Arra ébredt, hogy a szerelvény begördül a hannoveri pályaudvarra. Első gondolata a pénz volt: háromnegyed millió. A legjobb fogás az életében, A boldogság úgy elöntötte, hogy mindenről megfeledkezett. Fürgén leugrott a vonatról, cigarettára gyújtott, s jobb kezében vígan lóbálva a táskát a kijárat felé tartott. Néhány lépés után azonban egy polgári öltözetű fiatalember lépett mellé, diszkréten felmutatta igazolványát és felszólította: — • Elnézést, bűnügyi rendőrségi Kérem iöjjön velem. Hildebrandt felügyelő elégedett volt. Az asztalon ott feküdt előtte hiánytalanul az elrablóit pénz, s ezen felül végre horogra került egy fondorlatos tolvaj is, aki után hónapok óta eredménytelenül nyomoztak Strösel magába roskadva üldögélt, és átkozta a könnyelműségét. Meg kellett vglna néznie, hogy a hannoveri pályaudvarról indul e másik szerelvénu.
