Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-03-11 / 11. szám

Milan Rúfus:

OKTÓBER

Ahogy anyjából húzzák ki a gidát, olyan gyöngéden kell kiszedni a földből a krumplit.

Lassúdan, mélyen kúszik a kéz a fészek-sötétben

és rátapint.

S közben, mintha karját,

széttárja ujjait,

mik a köröm alatt

egy sötét anya gyászát viselik

a gyorsan elveszített utódok miatt.

S a föld árva marad a földön.

M

ég nem Is pltymallott, amikor elindultak. A fiú előbb bezörgetett a lányért. Az már készen várta. Kendőjébe burkolózva ott dldergett a kapu mögött.

f— Itt fagyoskodsz, kedves? — köszöntötte a legény.

*— Nem akartam, hogy öregszülém is felriadjon, igen korán van még.

t— Bizony én is alig hunytam le a szemem, máris kelni kellett, hogy idejére beérjünk. Jókora út van odáig.

— Az ám — mondta a lány —, messze van a város. — És kilépve a kapun, szorosabbra kötötte fején a kendőt.

A határ menti kis faluban még éjszaka volt. A kora tavasz hűvösségében forró párákat őrzött az ablakok csukott szeme, s a zárt ajtók mögött még senki se készült a napi harcra.

A két ember megindult a sötétben. A fiú nagyot fújt, s összeverte a tenyerét.

— Jól csíp még az éccakai levegő — mondta. Aztán megkereste a lány kezét és a magáéba zárta. így mendegéltek ketten, mint két árva gyermek. S azok is voltak.

A fiú apátlan-anyátlan háborús árva, a lány meg öreganyja nyakán élő kicsi fattyúgyerek, szerelem gyümölcse.

Nagyon árvák és nagyon szegények voltak mind a ketten. így Is találkoztak össze. Két éve már, hogy együtt vállaltak munkát s rakták félre a garast a jövőhöz, amennyire tudták, s amennyire tellett. De most nagy bajban voltak. Elparcellázták az úri birtokot, s ők kikoptak a napszámból, a biztos keresetből. Ott ődöngtek munkátlan, elveszetten, mint két kósza kis eb, míg múlt vasárnap a pallér meg nem szólította őket. Nemigen értették a beszédjét — magyar vidékiek voltak — de a társuk, ki már régebbről ott dolgozott nála, elmagyarázta a szót. Beverbuválták őket is napszámosnak az építkezéshez. Így kerültek messze túl a falujuk határán, a nekik Idegen városi munkához.

Hallgatva mentek egymás mellett. Előreszántottak gondolatukkal az Ismeretlen jövő felé. Méregették magukban a közeledő napok újfajtájú terhét. Aztán megszólalt a legény. — Mit viszöl a kasodban, kedves?

Az ünneplőt meg egy fél kenyeret... Kis szalonnát is tett belé öreganyám ...

A fiúnak megcsordult a nyála. Tegnap dél óta nem evett.

— Hát te? — fordult felé a lány.

— Váltás tiszta ruhát í.. meg néhány hagymát ... — felelte, és meglőbálta a könnyű tarisznyát. — Kenyerem már elfogyott tegnap ... majd szerzők odabe... — tette hozzá hirtelen, nehogy úgy nézzen ki, mintha csak az evés miatt kérdezte volna.

Pedig igaz, hogy így Jutott eszébe. De ki hallott volna még olyat, ilyenkor enni, munka előtt... majd frustokra ... Meg aztán idő se jut most ilyesmire ... És megszaporázta a lépteit.

Előbb az országúton jártak, aztán letértek a laposra. Még jó darab út volt előttük az erdőig. Úgy számítottak, hogy virradatra elérik. Ha már szürkül, lehet majd járni benne. Úgy is volt. Éppen pirkadt, mire odaértek.

Még sötét, álmos sóhajok szálltak az erdő felől, ásítozva nyújtózkodtak a fák, de fenn a tetőkön már víg rikkantások és apró füttyök köszöntötték a kelő hajnalt. Neszfogó szőnyeg nyelte el járásuk zaját, mikor beléptek. Néha reccsent csak egy száraz gally, amitől rebben ve ébredt az erdő. Halk neszek kúsztak fától fához, s itt is, ott is felhúztak egy-egy köri- függönyt, hogy betörhessen a nap. Árkok és gödrök fenekéről előszürkült még a tél köpenyének néhány szakadt rongya, de a frissen mosdott bokrok már vígan rázogatták ütköző rügyeikről a harmatot. A ritkuló homályban gyönge füvek és kis virágok halványzöld kíváncsisággal dugdosták elő az avar közül Izgatott orrocskáikat. Egy percre megálltak.

Fejük körül nyirkos lila párák úsztak, és furcsa, nyugtalan illatokkal volt tele a levegő. A fiú nagyot húzott belőle. A lány is mélyen lélegzett. Hamvas és érintetlen volt körülöttük minden. Friss és tiszta lett, tőle a szájuk Ize. összenéztek. De nem szólt egyikük sem. Újra elindultak. Most kicsit szorosabban lépMiroslav Válek

AZ ALMA

Az alma a szekrényről a földre pottyant. Szedd hát a holmidat, és elmehetsz.

Hátával az ajtót támasztotta s a szeme fölslkoltott:

Könyörgöm az égre, ne teddl Ám most az egyszer tudtam, torkig vagyok egészenl fölálltam,

fölemeltem a poros s még szinte zöld almit s az asztalra tettem.

FODOR KATALIN: Ki* herceg (Monotípia, 1979)

tek egymás mellett. Hogy a kapaszkodóhoz értek, a fiú ránézett az égre:

— Ügy vélem — mondta, sietve jár az idő. jól ki kell lépni, hogy reggelre beérjünk.

Nekivágtak a hegyoldalnak, nem nagyon válogatva az utat. Bizony kifulladtak mind a ketten, hogy felértek a tetőre. A lány kendője hátracsúszott a sietésben. Nyakán szétgombolta a feszülő reklit, s a kacagó nyíláson át, hasadt ingecskéjének ráncai közül előtáncoltak

kemény mellel. Lihegve megállt, s levette fejéről a kendőt. Hajába belekapott a friss hajnali szél, habosra borzolta, s a rózsaszín égbolt glóriát rajzolt feje fölé.

A legény hátrafordult. Elkerekedett szemmel bámult rá... Szivének minden melege a hangjába szökött:

— De szép vagy, Rozikám — sóhajtotta mélyről.

— Én-e? ... Eredj már... — pihegte elfúlva, és szivárványos tekintettel nézett a fiúra. Ragyogó boldogsággal állt előtte, s az erdő muzsikálni kezdett körülöttük . ..

Titkos áramok keringtek a levegőben, fanyar nedvektől bizseregtek az ágak A fák levelei úgy reszkettek, mintha enyhe láz borzongatná őket. Fények cikáztak a levelek közt, és fények cikáztak a szívükben. Ereikben átkapcsolódott az erdő lüktető vérkeringése. Megrészegedtek tőle. Egymásba veszett a tekintetük... Fejük felett, harmatos szárnyalt nekifeszítve a napnak, ujjongó rikoltással csapott magasba egy madár. Tátongó bogarak szaladtak egymásnak a lábuk alatt. Rügyek pattantak, szirmok nyíltak. Mindenből kicsordult a gyönyörű élet...

A fiú úgy zárta két karjába a lányt, mint ahogy kéreg öleli a gyönge testű fát...

Lefelé a hegyről könnyebb volt az út, de még mindig jó órát eltartott, míg kiértek a síkra. Onnan már meglátták a fehéren futó országutat. Mire rátértek, olvadni kezdett b nap aranya. Messziről megcsillant a város tornya, s amint fogyott felé a távolság, egyre ha talmasabban nőttek előttük a kültelken épülő magas téglafalak. Utóbb a közöttük nyüzsgő, mozgó alakok is formát öltöttek. Akkor már nagyon siettek. Az út hátralévő részét majdnem futva tették meg. Még így is megkéstek A sor éppen indult. Már megkezdték a mun kát, mire odaértek.

Lihegve álltak meg. A munkavezető rájuk se nézett. Szó nélkül elment mellettük, mintha meg se jöttek volna. Nem vette számításba őket. Zúgó fejjel, ijedten meredtek utána. Mi az?... Ok lemaradtak, mert pár percet késtek? Hát lehetséges az? ... Ilyen egyszerűen elvenni tőlük a munkát? Már éppen szólni akartak, mikor a pallér dühösen rájuk mordult. Aztán a szeme megakadt a lányon .. — s odadobta nekik a szerszámot.

Boldogan kaptak utána, és sietve nekiláttak a munkának. Az út fáradsága után szinte jólesett a létra fokán megpihenni, összemosolyogtak. S ahogy egymás kezének dobták a téglát, úgy tetszett, mintha nagy, piros szívekkel labdáztak volna . . Így labdáztak reggeltől e^tlg. És folyt a verejtékük reggeltől estig egész héten át.

Egy napon megállt előttük a pallér. Előbb a munkájukat kifogásolta. Aztán a beszédükbe kötött bele. Hangos lett körülöttük a környék

— Ellocsogják ezek itt az egész időt — kiáltozott. — Mit jár annyit a szátok? Azt hiszed, tán lopjuk a pénzt a napszámra? Udvarolni jöttél ide vagy dolgozni? — fordult a legényhez, s hogy az értetlenül nézett rá és nem felelt, nekiesett:

— Nem hallod, hogy kérdeztelek, te . .. Ve lem ne szemtelenkedj. mert kirepítlek. Hét végén fel is út, le is út

— Hiába kiabál neki, úgyse érti — szólt oda az egyik munkás, de a pallér úgy tett, mintha nem hallaná, és tovább lármázott:

— Majd én megmutatom nektek. Azt hiszitek, ingyen élhettek az állam pénzén? Majd én megmutatom. Mától kezdve külön dolgoztok. Egyik erre, másik arral — Azzal fölvezé- nyelte a legényt az állványokra, a lányt meg le a meszesgödrökhöz. — Máris tndulhattokl — dobta oda nekik.

Riadtan álltak szegények az Idegen szavak záporában, aztán a lány tétován megindult.

— Hát elhacc, Rozi? — jajdult a legény.

— Csak ide menek.. a malterhoz... — próbálkozott vigasztaló lenni a lány, de hangjában a váíás kínja feszült. — Majd ha...

— Na, mi lesz? Gyerünk, gyerünk, ne papo- láljatok annyit — fordult vissza a pallér, s egy pillantással beléiük fojtotta a szót. Aztán megindult a lány után.

Tiprottan, megalázva kapaszkodott a legény a gerendákra.

Azontúl alig látták egymást napközben. S az estéket Is lefoglalta a pallér. Akkor taka- ríttatta Rozival a szobáját. És nem mertek lázadni ellene, mert nagyon kellett a pénz. Az élet kérlelhetetlen, nem lehettek kenyér nélkül.

Vasárnap Is, hogy együtt kószáltak az elkoptatott városi ligetben, a poros, satnya fák közt, erről folyt a szó.

— Árva gyereknek a sorsa Is árva — kesergett a legény.

Rozi vigasztalta, ahogy tudta.

— Nem tart már sokáig, kedves... Őszre megint otthon leszünk .. . Mégiscsak összegyűjtünk valamit addig . ..

De a fiúban nehezen engedett a keserűség görcse.

Fél karjával szorosan magához ölelte a lányt, s a kezében levő bottal véglgsújtott egy naptól ájuldozó jázminbokron. Ijedten szökött róla magasba egy tarka szárnyú lepke.

— Pille... nézzed e, selyempllle — kapott felé a lány, s gyönyörködve hunyorgott utána, amint beleveszett a tűző napba.

— Az ám — enyhült a fiú Is —, pillangó..

S hogy a lány gyönyörűségét látta, utána eredt, s kalapjával lefogta Forró tenyerébe rejtve nyújtotta felé:

— Ehun-e, a pille Nesze...

— De csudaszép ... — ámuldozott a lány. — E tán nem Is Idevaló... Akárcsak a vasárnapi selyemkendő — simította puhán a szárnyát —, akárcsak a selyemkendő... clyan ez.

— Olyan ez, akárcsak tel — mondta lassú hanggal a legény, aztán rásütött a szeme a lányra annyi tűzzel, hogy lángba borított vol na egy erdőt. — Pille... Pillangó... — játszott halkan a szóval. Addig játszott, míg kígyóit tőle a jövő rózsásra festett képe. — Pillangóm! Pillangóml — kiáltotta boldogan, és magasba kapta a lányt.

Aznapra elfeledtek minden szomorúságot, s megint örülni tudtak az életnek.

És tovább múltak a napok, s lassan előrevetette árnyékát az ősz. De a közeledő árnyak mintha mind a legény szivére verődtek volna, egyre sötétebbre felhőzték a homlokát. Még Rozi sem tudta széjjelkergetni őket.

Igaz, hogy nem Is igen jutott rá ideje, mert a pallér most már minden percét lefoglalta. Ezer tennivaló akadt mindig körülötte, s ha egy-egy ellopott pillanatban a fiúhoz szökött, az tajtékzott a visszafojtott dühtől.

— Mit akart már megint tőled?... Mit pofázott neked összevissza?... Te, én ezt úgy

Tovább könyörgótt, odajött az asztalhoz, zokogott.

Nézett rám, törölgette az almát zokogott.

Míg rá nem szóltam: Tedd le az almát és eredjl

Az események úgy alakultak, ahogy föltételeztem Mii számít af, hogy más sorrendben!

Kinyitotta az ajtót,

elsápadtam, és így szóltam: Maradj!

De 6 összecsomagolt és elment.

Az alma a szekrényről a földre pottyant.

CSELGWI LÁSZLÓ fordításai I

leütöm egyszer, mint egy veszett kutyái.,■ *-»

sistergett belőle a szó.

De a lény csak nevetett:

— Hiszen egy szavát se értem, tőlem beszélhet amit akar, az én fülem nem fogja.

Hát ez igaz is volt, de azért a fiú mégsem nyugodott meg tőle.

Munka közben, amíg a kötelet húzta, mintha még a csigák is gúnyosan nyikorogták volna:

— Hol a Rozi? Hol a Rozi? Mit csinál? — De feleletet nem adott rá senki.

Az alsó állványokról vihogó hangokat sodort hozzá a hervasztó őszi szél:

— Na, Ecsedi Mari, te Is lecsúsztáll Mást Itat már édes borral a majszter.

— Engem ugyan sohase Itatott!

— Nem-e?

— Nem ám. Meg se Innám, ha adna.

— Ne te, ne! De bizon még jól is esnék ebben a hűs őszidőben.

— Kivált annak, aki csak pendellyel takarózik.

— Ki pedellyel, ki mással.

— Van palannya a pallérnak, igaz-e? — Nevetésbe fúlt a többi. Harsány röhögés közt bukdácsoltak tovább a szavak.

A legény kezéből kiesett a kalapács. Hangos koppanással ugrált le a gerendákon.

Két szökéssel lent termett.

Ebben a percben lépett ki a házból a pallér. A fiú felkapott egy téglát.

— Kutyái — lihegte fojtottan. — Kutya, most agyonváglakl. —■ A pallér megfordult, s bekiáltott a házba, Rozit szólította.

A lány kilépett s a meszesgödrök felé Indult, de a pallér útját állta. Valamit mondott neki, mire az hangosan ránevetett.

Ez a nevetés szívét hasogatta a legénynek. Keze ökölbe szorult, s tüzes piros karikák kezdtek táncolni a szeme előtt.

A pallér most megindult az állványok felé. s maga után intette a lányt. Rozi elkapott egy malteros vedret, s felszaladt vele a deszkákon.

Mi az Isten csudájának clpeltet ez most oda föl maltert? — gondolta zúgó fejjel a legény, amint egyre följebb távolodtak előle. Feltornázott a gerendákon, s az alsó állványról nézett utánuk forró szemmel. Belülről hangosan pörölyözött a szíve, s valami halálos, őrjöngő félelem a halántékán vadul verte hozzá a visszhangot.

Már fent jártak a harmadik emelet magasságában, mikor egyszerre csak kiejtette kezéből a téglát a legény, s egy hatalmas szökéssel hirtelen előrenyúlt.

— Mi?... Ml ez?... — hörögte, s a szeme kimeresztve tapadt a lány fejére.

A Rozi nyakán hátracsúszva egy vadonatúj selyemkendő fénylett. Vadonatúj, vasárnapi selyemkendő.

— Rozii — bődült el a legény.

— Rozii — ordított fékeveszetten még egyszer.

A lány Ijedten kapta hátra a fejét.

Egy percre megingott, kezében meglódult a malteros veder, s a következő pillanatban átesett a deszkán. Kezével még a levegőbe kapott, mintha a veder után nyúlna.

Aztán szétterjesztett karokkal hullani kezdett. Szállt... szállt... és mint egy nagy, színes pillangó elterült puhán a szürke kövek között.

A legény értelmetlenül nézte.

Csak lassan ért agyáig a valóság, s mint villámcsapás sújtotta földre.

— Én öltem meg... Én — zihálta szárazon égő szemekkel, s csak állt ott mozdulatlan keménységbe fagyva.

Aztán egyszerre ráborult.

— Pillangóml. Pillangómi... slkoltott belőle a fájdalom.

És az arcán lecsordult a könny.

Asgúthy Erzsébet Eperjesen (Preéov) született. Irt verseket, novellákat, színműveket és hangjátékokat. Könyveit főleg az első Csehszlovák Köztársaság idején jelentette meg.