Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-31 / 31. szám
io üeíg SLAWOMiR MROZEK: Bűnügyi elbeszélés Ogy éreztem: veszély fenyeget. Örökös rettegésben éltem. Féltem az emberektől. Annyira vágyódtam a biztonságérzet után, hogy a menedékhely gondolata lassanként rögeszmémmé vált. Szabad ember létemre nem örvendeztem kellőképpen e kiváltságomnak. Mit is várhattam az emberektől, akik utamba akadtak? Mind sorra rám kényszerítették Jelenlétüket, de valódi szándékaikat nem árulták el. Ez csak növelte nyugtalanságomat. Gör esős belső remegéssel készül tem minden újabb találkozásra. Amikor például megálltam egy kisebb téren, s láttam, hogy messziről közeledik hozzám valaki, arca már üdvözlő mosolyra rándul, keze kinyúlik felém — egy szempillantásra felvil lant bennem a kétségbeesett re mény, hátha visszafordul, s magamra hagy. Mégis mindig sor került a találkozásra, a közös ségre, az alkalmazkodásra, s a veszedelem sötét felhője emelkedett fölénk, bármily kegyes Is volt aznap az időjárás. Elutazni valahová, a pusztaságba? De hiszen az még rosz- szabb. Nem. A magányba vonulni, csak azért, hogy naphosszat lessem, nem bukkan-e fel valamilyen ember az úton? Mindenfelől veszély leselkedett rám, s végül elviselhetetlenné vált. Vettem egy sátrat meg mindenféle felszerelést, ami a táborozáshoz föltétlenül szükséges, s a rendőrkapitányságra siettem. Az őrszoba sarkában, nem messze a korláttól, mely előtt éjjel-nappal őrködött az ügyeletes őrmester, tábort ütöttem. A levegő fülledt volt itt. A porfogó kenőccsel és mocsokkal vastagon borított padló kellemetlen szagot árasztott. Az ablak egy tűzfalra nézett; ezért még nappal is félhomály uralkodott a szobában, éjjel pedig egy fájdalmas fényű, csupasz villanykörte minden repedést és foltot láthatóvá tett a barna falakon. Az őrszobát ketté választó kerítés lécei közt az őrmester örökösen poros csizmáját láttam, a bal csizmasarka kopottabb volt, mint a jobb. De biztonságban éreztem magam. békességben, oltalom alatt — először életemben. Az utcán, még a kapitányság közelében is, sőt még a lépcsőn is, bárki meglophat, arcul üthet, elgáncsolhat. Mi haszna, ha rendőrt hívok, sőt, ha a rendőr meg is jelenik nyomban, s elfogja a támadót? Itt végre megpihenhettem, önmagam lehettem. Embereket kísértek be az őrszobára, olyanokat, akiknek puszta látása is a félelem görcsös rohamát Idézné fel bennem, ha másutt találkoznék velük. Tolvajokat, részegeket, duzzadó izmú verekedőket. Itt nem féltem tőlük, hisz fogva voltak, sőt mi több: csakhamar valami sajátos öröm forrásává váltak számomra. Például éjszaka, ahogy elnéztem őket, hogyan várják a pádon ülve, mikor kerül az ő kihallgatásukra sor, nemegyszer kiolvastam a szemükből, micsoda fájdalmat okoz nekik az én takaros kis táborom látványa. Minő érzések tükröződtek az elvadult, a gonosztettek és a mértéktelenség bélyegétől elrútított arcokon, amint színes plédjeimre, csillogó kis fazekaimra. plasztikbögréimre néztek, erre a hordozható kis háztartásra, amelyből az egészség, a tiszta és higiénikus életmód levegője áradt. Gyűlölet, mohó hírvágy, az ártalmatlanná tett brutális pusztító erő kínja. Örák hosszat elnéztem őket, fortélyo- san felfújt matracomon, az államig felhúzott, tiszta fehér paplanhuzat alatt. Gonosz kár öröm csírázott ki bennem — a mesterséges, hivatalos hatalom által oltalmazott gyenge ember szadizmusa. Odáig fajult a dolog, hogy csalódást éreztem, ha a rendő röknek néha nem akadt tennivalójuk. Felélénkülve vártam minden szombatról vasárnapra virradó éjszakát. Ilyenkon zsúfolásig megtelt a helyiség, s én teát forráztam turista módszerrel, lyukacsos alumínium tojásban, közvetlenül e durva szenvedélyektől űzött férfiak lába előtt, kiket az éjszaka viharos hullámai ide vetettek ki valahonnan, az őrszoba meghitt falain kívül acsarkodó város mocsaras örvényéből. Hiszen gonosztevők voltak mind. Egyszer épp egy ilyen éjsza kán különösen riasztó külsejű részeget kísértek be. Széles ma jomvállak. mélyen ülő szemek az alacsony,-benőtt hajú homlok alatt. Az imént ölt meg egy embert. — Ártatlan vagyok — jelentette ki rögtön a kihallgatás elején. — Igen? — kérdezte az őrmester. — Akkor talán megmondaná nekünk, hogy ki ölte meg? — ö — felelte a gonosztevő, s rám mutatott. — öl Idétlen vádaskodás, nyilvánvaló ostobaság. Föltételezem, hogy a rendőrök is átlátnak rajta. Épp egy dzsemes konzervet nyitottam ki, amikor kivezették a szobából. Istenem, hová jutnánk, ha minden gyilkosnak hinne az ember. — Ő volt az, ől — kiabált cellájából a gonosztevő. — Kimegyek a szükségemet végezni, mindjárt visszajövök — jelentettem be az őrmesternek. Meglapultam a folyosón. Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy senki sem őrzi. a kaput. Otthagytam gondosan berendezett kis táboromat, s kereket oldottam. Elmenekültem a sötétségbe, a nedves szélben imbolygó utcai lámpák közé. KERÉNYI GRÁCIA fordítása I GERSTNER ISTVÁN RAJZA VARGA IMRE: A középkor könyvespolcomról... az ég istállója kitárul lándzsára tűzve koponyáját előkocog a kék páncéltí lovag ingének csipkéi vason átütő napkitörés-lángok ....pajzsa fém diófalevél ___ : • karján övesállat pikkelyei borz szőrzete a combján hajnali három a középkor foghíjas könyvespolcomról tör rám. * 69. perc 70. perc SanyigySró settenkedik a partvonalhoz. Valamit akar mondani For" gétsnak. „Menj át jobbszélre, Goldmayer legyen a balszélső!“ A Mester üzeni. Ha valaki kívülről nézné a mérkőzésünket, azt gondolhatná, hogy ne" künk ötpercenként változhat a taktikánk — mikor melyiket kapjuk elő a repertoárunkból. * * Az igazság az, hogy kínjában már a Mester sem tudja, mit is csinál" junk. Mégis: Goldmayer rutinosabb balszélső. Ha már ilyen összevissza van minden, akkor legalább ő legyen a helyén, majd játszhat Forgáts jövő" re balszélsőt szakadásig. Forgátscsal átmegy a jobbhátvéd balbekknek, és továbbra is Gold" mayeren marad az üj srác. Lehet, hogy most ők is szívesen visszahoznák az eredeti jobb hátvédjüket. Melyik játszik középen Medvéssel, ők jobban megférnek egymás mellett. Most már van némi kis tagozódásunk ott középen, elöl. Nagy I. is hajlandóbb hátrább állni egy sorral. Lehet, hogy még két gólt is tudunk rúgni. Ezt a Goldmayert megszállta valami. Elmegy a védője mellett. Addig kerül, addig fordul, amíg végre lerázza magáról. Aztán a srác teljesen szabályosan becsúszik Goldinak. Előbb éri el a labdát, és csak azután ta= lálkozik a nyújtott lába a Goldmayer lábával. És akkor Goldmayer kétszer egymás után belerúg a hátvédbe. Ott sincs a labda! Ezért ki fogják állítani... Goldmayer feláll, elébe megy az odarohanó játékvezetőnek. Az edzőjük felugrik a kispadról. „Zavarja le!" Olyan iszonyatos ordítozás fogadja a bekiáltását a Tribünről1, hogy az edző gyorsan visszaszalad a kispadhoz és leül. A bírót Goldmayer szóhoz sem engedi jutni. Mutatja magát tetőtől talpig, hány helyen rúgták már meg. Kapott eleget, az igaz, de nem többet, mint más. Persze, ha egy góllal vezetnénk, akkor eltűrné azt is, ha letépnék róla a húst. Ha ő rúgta volna a gólt. Ha az ö nevét ordítaná az Állóhely és a Tribün. „Goldikám, te vagy a Minden!“ Nem állítja ki a bíró. Ezzel most már csakugyan kiegyenlítette a mai működését. Hiszen lezavarhatta volna Nagy Il-et és Goldmayert is. Fél. Elvégezte a maga kis susmusát, segített a játékot szétszabdalni, de ennek a tizenötezres tömegnek mégsem meri kitenni magát Ha az első félidőt más felfogásban vezeti, ha engedi, hogy egy nagy iramú mérkőzés alakuljon ki, ezek nem bírták volna szusszal. Szépen megvédte őket a lerohanásainktőí. Most meg nekünk segít. Ügy látszik, Goldmayer észhez tért. Visszamegy megint az oldalvonal mellé, de a srác most is mindenütt a nyomában. Ha Goldmayer kint marad, talán beteszi a labdát a Medvés fejére. Lehat, hogy így kellett volna végigjátszanunk az egész második félidőt? Megőrülök ezen a meccsen! „Mester, könyörgök, hadd menjek előre!" Megeszi az ember idegeit egy ilyen mérkőzés. Guszti azt mondta: „Na, és ha kolhozelnökök volnátok vagy tanítanátok, vasbetont szerelnétek télen hidegben, nyáron kánikulában, az vajon nem enne meg benneteket? A klspénzes meló is öl. Még mindig jobb, ha nagyobb dohányért sorvad el az ember.“ „Mester, Medvés is tud centerhalfot játszani!“ Hiába húzódom ki a szélre a kispad felé, a Mester úgy tesz, mintha nem hallana semmit. Lehet, hogy lelki szemeivel már a felmondó- levelet olvassa? „Mester, hadd próbáljuk meg!“ Harmincezer forint van beígérve, ha felkerülünk. Kopoltyúnként. Szü- tyó bácsi megmutatta a takarékkönyvet Goldinak. Együtt az összes dohány. Ennyi pénzt nem lehet itt hagyni a pályán. És még ami a mai győzelemért járna. Hatszáz rendesen, annak a beígért duplája, meg amit Dani bácsi bedobott, személyenként egy Ady, és a Szütyő bácsi által ígért egy mázsa ... Ilyen őrült nincs, aki ezt itthagyja! „Mester, megyek előre!" Ha rúgok egy gólt, vagy előkészítek, elfelejtik a kihagyott tizenegyest. Ezt sem érti meg? Állítólag az év elején úgy volt, hogy a Mesternek is ugyanannyi felkerülési prémium jár, mint nekünk. De ezt leszavazták. Lehet, hogy a Mester is bosszút akar állni? Nem olyan ember. Örül szegény, ha él. „Mester, nem veszíthetek semmit. Még akkor sem, ha gólt kapunk!“ Medvés néha csakugyan nem volt rossz centerhalfban. Igaz, hogy csak az eltévedt labdákat tudta jól elrúgni, meg az is igaz, hogy elnyelt a csapattól egynéhány pontot, de most már minden mindegy. Nincs itt hátul baj Nem tudják ezek kihasználni; hogy Szandál áll a kapuban. Az egész csak megfélemlítés, hogy nincs kapusunk. Hogy mégis védjük a kapu előtti területet. Lehet, hogy a Mester sem akar NB I-es csapatot csinálni ennek a vezetőségnek. Lehet, hogy kiszivárgott az is: akár bekerülünk, akár nem, neki fel is út, le is üt. De hát ha el is kell mennie, másképpen megy el egy felkerült csapattól, mint a három év három kudarcával. Nagy I. megint alibizik, átveszi a labdát, teker, csavar rajta egyet. Amilyen őrült! Goldmayer (ha igaz, hogy van papírja arról, hogy kiadják) az új csapattól éppen annyit fog kapni az átigazoláskor, mintha itt venné fel a jattot a bekerülésünkért... Hej, ha a Mester idejében kivágja Nagy I-et és Goldmayert! Már nincs hatalma a csapat felett. Segítettek neki ebben a vezetők is. Először azzal, hogy nem vették észre: mitől futott régen a csapat szekere. Ök fújták fel a Mester luftballonját. Most meg le akarják vadász» ni. Csak egy gombostű kell a kiszórásához. „Mozduljatok el a holtpontról!“ Mióta már, hogy ezt kiabálja... Hát még mindig holtponton vagyunk. De hiszen mi támadunk.
