Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-24 / 30. szám
im 3 „LÁTOD ÉDESANYÁM." (Folytatás az 1. oldalról) — Á, semmi, csak bevásárolni készülök. Tudod, én csak most nyáron dolgozok Itt, a napi bevásárlás is az én feladatom. — És még ml? — Hát... más nemigen. A számítógép drága holmi, nem bízhatják akárkire. — Akkor mivel telik a napod? — Intézem a rám bízott dolgokat, de többnyire esek olvasok. — Milyen iskolába jársz? — Zdena Slezáöková a nevem, elektrotechnikai középiskolába járok. — ...? — Sokan furcsállják, pedig osztályunkban nem én vagyok az egyedüli lány. Mindig is'érdekelt a fizika, s ezen belül az elektronika. — Nem volna jobb olyan munkahelyen dolgozni, ahol többet foglalkozhatnál vele? — Jobb lenne, de Itt már megszoktam, Ismerem a munkatársakat, meg aztán jól is fizetnek. — Tavaly mennyit kaptál? — Majdnem ezerötszáz koronát. IV. Nyári építőtáborban dolgozó diákok után kutatva bukkantunk rá Losoncon (Luöenec) a Losonci Építőipari Szakközépiskola 24 III. D osztályos diákjaira. Este hét óra, a tizenöt lányt és a kilenc fiút szálláshelyükön, a. sükefinémák nevelőintézetében, élményeikről, az első hét benyomásairól faggatjuk. A nyelvek nehezen oldódtak meg, de aztán egymás szavába vágva mondták el panaszaikat. — Mit csináltok a héten? — Losoncon új iskola épül, s e> mellette levő földterületet nekünk kell sportpályává alakítanunk. MI a munkánk? Egész nap a göröngyös földet egyengetjük. Csákánnyal, lapáttal, ásóval dolgozunk, feltéve, ha van, ugyanis kevés a szerszám, Ilyenkor rkinek nem jut, pihen. (I] — Azért mi sem vagyunk ám angyalok —, szól közbe az egyik srác. — Tegnap is három lapátot elhagytunk, s ha nincs a közelben a fel« ügyelő tanár, úgy lógunk, ahogyan csak tudunk. — Ami igaz az ige«, nem nagyon fáradunk el a „nagy“ munkától. Viszont, kinek van kedve jól dolgozni, ha munkájának alig vari látszatja. Az egyik napj Ide hordatják velünk a főidet, másnap az egészet visszehordjuk. A föld egyemgeté- sét gép is el tudja végezni, ráadásul kevesebb idő alatt. Ebben e munkában nincs semmi fantázia. — Szerintetek mi a küldetésük a nyári építőtáboroknak? — Ml építőiipari szakközépiskolába járunk. Mindezt, amit az iskolában elméletben elsajátítunk, a nyári építőtáborban a gyakorlatban kellene gyümölcsöztetnünk. E két hét nagyon jó lenne arra, hogy a szakmával mélyebben megismerkedhessünk. Az Iskolában nem tanulunk maltert keverni, falét rakni. A fiúk jövőre az érettségi után művezetők lesznek, de hogyan irányítják majd a munkásokat, ha maguk sem tudnak betonozni? — Abban megegyeztünk, hogy a munka, a- mellyel megbíztak benneteket, nem nagyon nyújt lehetőséget arra, hogy szakmabeli tudásotokat felhasználjátok. Nem igyekeztetek valahogyan változtatni a helyzeten? — Mindjárt az első napokban megkértük a művezetőt, hogy adjon más munkát. Azt válaszolta, hogy nem lehet. Így pedig egyáltalán nem érezzük magunkat „fontosnak“. — Szabadidőtökben mit csináltok? A lányok és a fiúk egymásra néznek; mondjuk, ne mondjuk? Aztán az egyik szókimondó srác megszólalt: — Reggel ötkor kelünk, ugyanis 5.20-kor indul a városi busz, azzal járunk ki a készülő sportpályára. A jegyeket eltesszük, állítólag majd kifizetik nekünk. Hattól kezdődik a műszak. (— Ha külön busz vinne bennünket, fél hatig is alhatnánk — sóhajt fel az egyik csokoládébama bőrű lány.) Kettőig „nagy iramban“ egyengetjük a rögöket. A lányok sem fáradnak el túlságosan, nekünk pedig a délelőtti műszak csupán bemelegítés. Hogy mihez? Hát a délutáni tusihoz. Ha a SZISZ nem tudja megszervezni, hogy képzettségünknek megfelelő, ugyanakkor társadalmunknak is hasznos munkát végezzünk, kénytelenek vagyunk saját magunk munka után nézni. Délután szerezzük meg mindazt a gyakorlatot, amelyet délelőtt kellene. A gyakorlaton kívül még egy nagy előnye van a „délutáni műszaknak“. Ez pedig a pénz. Míg a nyári építőtáborban tavalyelőtt két heti munkánkért háromszázhúsz koronát kaptunk (ez idén sem számíthatunk sóikkal többre), addig a fusizáskor az órabérünk 12—15 korona. — Mi nem fusizunk — mondják a lányok. Délután kimegyünk a városba, olvasunk, magnózunk, tévét nézünk. Mindenki azt csinál amit a- kar, de szervezett program nincs. Kirándulni sehová nem megyünk, nincs aki megszervezze, de a pénz is közrejátszik. Egész éven át itt tanulunk Losoncon, de ez nem elég, építőtáborba is ide küldtek bennünket. Az egészből annyi hasznunk sincs, hogy megismerhessük hazánkat. Hallottuk, hogy más iskolák diákjai a sulitól sokkal távolabbra eső vidéken vannak építőtáborban. Az érsekújvári (Nővé Zámky) gímtsek például prágai építkezéseken dolgoznak. Nekünk pedig csak Ilyen munkát tudnak biztosítani. És még egy nagy bána« tunk van. Este nyolc órára mindenkinek a szálláson kell lennie. Ekkor bezárják a kaput, s ha valaki késik, bizony van haddelhadd. Megkérdeztük a diákokra felügyelő tanártól, hogy miért kell a tizennyolc éves fiataloknak már nyolc órára otthon lenni. így válaszolt; — Ennek 'két oka van. A huszonnégy tanulóért e- gyedül felelek. Losoncon este eléggé veszélyes kint tartózkodni. Nem kockáztathatom, hogy valamelyiküknek is baja essék. Természetesen ha moziba akarnak menni, és azt előre bejelentik, tovább Is kint maradhatnak, feltéve, ha közösen jönnek vissza. A másdk ok pedig az, hogy a gondnok nem hajlandó az ajtót kinyitni — bár az épületben lakik — mondván, hogy őt csak este nyolcig fizetik. Megtudtuk, hogy az itt dolgozó diákok hideg koszton élnek az egész két hét alatt. Igaz u- gyan, hogy felajánlották nekik az ebédet, de napi 20 koronáért, így nem csoda, hogy ők inkább a hideget választották. Első számú menü a zsíros kenyér. A változatosság kedvéért pástétomot, konzerveket is bontanak. A fiúk az élelmezési gondokat napi 30 koronából fedezik, beleszámítva egy doboz cigit, a lányok kijönnek 10 koronából Is. Azt már nem árulták el, hogy takarékosabbak-e a fiúknál, vagy „vonalaikra“ vigyáznak. Mennyibe kerül egy ilyen építőtábor a szülőiknek? Másnap elmentünk megtekinteni, hogyan haladnak a munkával. Örömmel újságolták, hogy a Jövő hétre már más -feladatot ígértek nekik, olyat, amelyben felhasználhatják azt is, amit az iskolában tanultak. A sportpálya körüli járda lerakása vár rájuk. Sőt a hétvégi programot is megszervezték már. Fürödni mennek, és egy katona* az 1848-as szabadságharcban elesett Sükey Károly elhanyagolt sírját teszik rendbe. Jó munkát kívánva, vegyes érzelmekkel köszöntünk el tőlük. Az úton e< tanár szavai Jártak az eszemben. Arról, hogy a tanulók olyan munkát végeznek, amelyből sem anyagi, sem erkölcsi hasznuk nincs, talán ő sem tehet, de a szabadidő jobb megszervezésében segítségére lehetne diákjainak. A nyári építőtáborokban fontos szerepe van annak, hogy a tanulóifjúság megismerkedjen jövendő munkájával, érvényesítse tudását, megtanulja becsülni a munkát. A losonci „építősök“ egyelőre csak arra jöttek rá, hogy jobban járnak, ha délutánonként „fusizni“ mennek. Szerencsére ez nem általános jelenség vi építőtábor-mozgalomban, ment a legtöbb tábor, teljesíti küldetését. Reméljük, hogy a jövőben Losoncon is megváltozik a helyzet. V. Egyszerre csaptak meg magyar népdal- és nótafoszlányok meg a csokikeverékek különféle illatai, Emikor Prága egyik külvárosában, az Orion csokoládégyár mellett leszálltam a 117-es buszról. No, gondoltam magamban, nem lesz nehéz megtalálni a dunaszerdahelyl (Dun. Streda) középiskolásokat, akik ez előző évhez hasonlóan az Idén Is a csokigyárban dolgoznak néhány hetet. Csak a hang után kellett mennem, és márts rábukkantam az egészségügyi szakközépiskola harmed tkos tanulóira, akik szorgos munka közepette épp egy vagont raktak meg csokoládéval, cukorkával, desszerttel. Vezetőjükkel, Tóth Oszkár igazgatóhelyettessel még a gyár portáján találkoztam, és ő útközben elmondta, hogy az egészségügyiből negyven lány, a gimnáziumból pedig nyolcvan fiú és lány dolgozik a gyárban. A lányok már messziről ezzel fogadták tanárukat. — Ki kapott levelet? — Ma senki, majd talán holnap. Erre a hírre a lányok kicsit lehangolódtak, pedig már tegnap is várták otthonról, barátoktól és barátnőktől & levelet, de nem és nem jön. — No, lányok, lássunk munkához, hadd izmosodjunk meg, mire hazamegyünk, mert lesz pofozkodás odahaza, hogy ilyen sokáig nem írnak — buzdította jobb kedvre társait az egyik lány. Erre mindenkiből kitört a kacagás, s Ehelyett, hogy megmarkolták volna a könnyű csomagokat, tovább ácsorogtak a vagon ajtajábEn, s arról'ér- deklődtak, mi újság odEhaza, mert nagy a honvágy, jóllehet Prágában, a munkahelyen kitűnő minden, de hát mégis! Először vannak távol ilyen hosszú időre a szülőföldtől, a családtól, és hiába jön meg a hót végén a várva várt csomag, teli a hazai konyha és kamra legfinomabb falatjaival, mégiscsak jó lenne már otthon körülnéz ni. — Pont most vagyunk a félidőben — mondta az egyikük. — Még két hét, és megyünk haza De addig még naponta be- és kiraknak három -négy vagont, még néhányszor felsúrolják a konyhát, elmossák az edényeket, megtöltenek néhány ezer dobozt desszerttel, megtisztítanak néhány gépet... Ki«kl azt, amilyen munka jutott neki. És persze addig még lubickolnak Is néhányszor a közeli strandon, moziba Is mennek, nagyokat sétálnak az Övárosban, a hétvégeken pedig kiMunka közben az Orion csokoládégyárhan Fotó: Zolczer rándulní mennek a gyár autóbuszán, s lesz még jópár további kellemes élményben is részük. Az udvarról, a vagon mellől bementünk a gyárba, ahol a gimnazisták egy csoportjel a futószalag két oldalán ülve fürge mozdulatokkal töltögette a szalagon futó dobozokat. Benkovszky Bea, Zöld Viola, Mórosz Éva — akik szeptemberben már negyedikesek lesznek — épp erről csevegtek, hogy asszonyfejjel mit tennének, ha megcsalná őket a férjük ... — No, mit? — kérdeztem tőlük. — Egyhangúlag arra a véleményre Jutottunk, hogy megbocsátanánk a férjünknek, de csak egyszer. Ha többször elkövetné, válás lenne a vége. Erről ez a véleményük, de más térne' is terítékre kerül munka közben. Például az, miért Jó, hogy magyar iskolába járhatnak, ki milyen pályára adja maid a gyerekét, milyen lehet a tőlük nem messzire dolgozó munkásnők élete, satöbbi, seitöbbl... Van idő bőven a szalag mellett, miközben a kerek fürgén töltik a dobozokat, lehet beszélgetni mindenről. — Az egészben az a legszebb — mondták a lányok —, hogy megismerjük egymást. Mert mint iskola- vagy osztálytársak már ismerünk mindenkit három éve. de Ilyen meghitten, őszintén még soha sem beszélgettünk. Valahogy nem volt rá idő, mód, alkalom ... Többek között erre ois jó ez a munkávEi töltött néhány hét, meg arra Is, hogy ízelítőt kapjanak abból, hogyan termel, üzemel, SÍ egy gyár —• mindezt belülről átélve. Azt talán már említeni sem kell, hogy így megismerhetnek egy világvárost, élhetik mindennapjait, mint ahogy azt sem, hogy kilószámra ehetik munka közben £• csokit, cukrot, csak a gyomruk bírná. Mindegyikük egybehangzó véleménye, hogy tanáraik, a SZISZ — amelynek itt is választottak külön vezetőséget, s az jól működik — és a gyár illetékesei kitűnően megszervezték ezt az építőtábort, a munkehelyre való közlekedést — mindenki kapott e gyártól bérletet —, a szabad ideji szórakozást, pihenést. Nem érheti vád a munkaadót, de nem panaszkodhatnak a gyár illetékesei sem a fiatalok munkájára. Elégedettek velük, ezek a diák idénymunkások nemcsak teljesítik, túl Is teljesítik a tervet, pontosan, ügylesen, szépen dolgoznak. Ha adódik is némi huncutság munkájukban — telefirkálják a futószalagot csoklbetűtekel —, elnézik nekik. „Istenem, fiatalok, hadd virgonckod janak. Nemi kényszer- munkára jöttek!“ A jó munka láttán nem véletlen, hogy a két iskolával a gyár öt évre széló szerződést kötött, tehát az elkövetkező években is biztosítva lesz számukra a jó, az értelmes munka, a világlátás. Amikor a futószalag mellől ismét kiértem az udvarra a lányokhoz, azok a vagont rakva ezt a nótát dalolták: „Látod édesanyám, látod édesanyám ..." Az édesanya nem látja, de ha látná, sem kellene szégyenkeznie gyermeke munkája miatt. Ezek a fiatalok nem hoznak szégyent a csallóköziekre. Próbáljuk felidézni első „dolgos" napjainkat. A képek élesen rajzolódnak ki emlékezetünkben: Almos reggelek, a tejesfiúk kúrájában táncoló üvegek csilingelőse, néhány percnyi sorban állás a joghurtért és a friss kifliért. Emlékszünk, az álomtól visszamaradt kábultságra, a kőművesmesterek félszavaira, és fel tudjnk idézni a munkaidő utolsó perceinek a hangulatát is. Azt a felszabadult érzést, amikor magunk ntán tudhattuk a napot, amelyet a kőművesek „bedobjuk a fájrontkulcsot“ mondattal nyugtáztak. Mi a mai körképet kerestük. Ügy látszik, nem sok változott. Az anyagot TÓTH ERIKA, ZOLCZER JÁr NOS és STRIEZENEC SÄNDOR Irta ÉRDEMES HAZUDNI? Egy ismerős negyven év körüli családapával találkoztam a minap vidéken. a rimaszombati járásban. Lánya másodikos gimnazista, és az apa gondterhelten panaszolta a buszmegállóban várokozva: — A lányom már második hete dolgozik a szövetkezet kertészetében és még két hétig akar maradni. Tegnap előállt tervével, amikor megkérdeztem: mire költi a megkeresett pénzt. Azt mundta, öt diáktársával együtt szeretne nyolc-tiz napra elmenni a Balatonhoz. No most képzelje el? Egy tizenhat éves lány két barátnőjével és fiúkkal együtt csavarogni akar. szülői felügyelet nélkül. Hajszálon múlt, hogy meg nem pofoztam, amikor ezt kibökte. Hát mit képzel ez, nem gondolja, bogy korán kezdi...? Méghogy a Balatonhoz, fiúkkal ... Majd adok én neki Balatont! Vegyen magának ruhát, cipőt vagy amit akar, költse el okosan a pénzét, de nekem a Balatont verje ki a fejéből, mert bezárom őt a szobába! Még mielőtt véleményt mondhattam volna a balatoni nyaralásról, megérkezett a bősz, az ismerős családapa felszállt. En pedig maradtam, és a mai napig sa tndora, lett-e a kirándulásból valami vagy sem, bezárták-e a szobába a tizenhat éves gimnazista lányt vagy sem? Nem tudom, da kicsit ismerve az apát, sejtem, az ő vélt Igaza érvényesült: lánya odahaza maradt. De töprengve az eseten, eszembe jntott egy tavalyi történet, amely nagyon hasonlóan kezdődött, mint az előbbi, és ennek már a végkifejletét is ismerem. Kati, a harmadikos középiskolás szintén kirándulni akart menni, de hiába szerzett pénzt egy üzemben dolgozva, hiába könyörgütt a szüleinek, nem engedték őt. — Nem volt mit tenni — vallotta be eekem később —, azt hazudtam, hogy az Iskolából a másik harmadik osztály kirándulni magy, és velük tartok. Így is húzódoztak az „ügytől“, de sok dnrna árán elengedtek: mondva, a tanárok majd vigyáznak ránk. Valójában nyolcán vágtnnk neki a Balatonnak: négy fiú ét négy lány. Hiába mondtam volna apémék- nak. úgysem hiszik el, bogy semmi szerelmi ügy nem fűz a srácokhoz, csak egyszerűen haverok, akikkel jól éreztük magunkat. Kati szülei a mai napig nem tudnak erről, meggyőződésük, hogy lányok osztálykiránduláson volt, amiben. ugye semmi kivetnivaló nincs. De azért a lány valamit megtanult, és azt jól az emlékezetébe véste: hazugsággal célt érhet. — Én tisztességesen bevallottam a célomat, de mivel nekik nem tetszett, kénytelen voltam hazudni. Ha nekik Így jobb. legyen! Pedig becs’ síró. mindig őszinte voltam a szüléimhez, de ezek után meggondolom, mit vallók be nekik és mit nam. Mert miért ne lenne jogom ahhoz, hogy a magam megkereste pénzen néhány napig, hétig szülői és tanári felügyelet nélkül éljek?! Elvégre jövőre már önállósulok, a saját lábamra kell ülnöm, és még egy rohát sem engednek egyedül vásárolnom ... En Kati. Katik pártján állok! Többek között azért, mert nem hiszek abban, hogy a szülők szájából any- nyit hallott „rosszat“ Katik csak az effajta csavargások alkalmával Indiák véghezvinni, ha akarják, Es miért feltételezik a szülők, hogy link- -lányuk csak — nevezzük most már Így — „rossz“ véget! akarnak kirándulni menni? Miért nem hiszik él, hogy önállóan akarnak élni néhány hétig, távol mindenfajta szülői és tanári parancsszótól? Hogy országot. világot akarnak látni, bele akarnak kóstolni az életbe — saját pénzükön? Hogy a tankönyvek sokszor közhelyszerű szövegein kívül átélni, látni is akarják mindazt a valóságban, amiről az Iskolapadban annyit hallanak? Hogy ez a csavargó-világlátás a legjobb Iskola lehet?l Hogy károkra semmiképpen sem válhat?) Mert Kati példája bizonyltja, ha hazugság árán ts. de megvalésitja tervét, csak épp keserű szájízzel, a- mely sokáig megmarad: valóban érdemes hazudni?! Hogy érdemes-e? Kíváncsiak lennénk, mi erről az olvasók véleménye. ZOLCZER JÁNOS V
