Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-12-18 / 51-52. szám

03

CO

N

O

u

03

E*

03

CQ

Érzelgős mese B. ZS.-nek,: a 980-as évek végéről

.vX

Tj/ttt az td6,1 miután Erazé- •mijys, a bábkészHi^ az ut- mrsem lépett ki többé. * különösebb megrázkódtatás nélkül nyugtázta magában, hogy nincs többé a világnak szüksége rá, s ennek fordítottja is békésen megfért tudata egyik szögletében.

Öblös karosszéke mélyéről magyarázta Máriának:

— Egyetlen öröme vagy az életemnek, szép Máriáml Bizonyára észrevetted, hogy lassan, de feltartóztathatatlanul kifogynak belőlem a világ dolgai. Látásom kanóca egyre rövidebb; napról napra közelebb kell húznom a karosszéket hozzád, hogy lássalak, hogy gyönyörködhessek benned: kezem mozdulata hovatovább hiábavaló és céltalan; testem törékennyé, erőtlenné vált. Tisztán érzem, egyetlenem, kiengedett már bennem az ellenkezés, s anélkül pedig eleve halálra ítélve minden emberi igyekezet, fedezet nélküli minden vágyakozás ...

Repülni induló tenyerét erőlködés nélkül átderengte az ablak fedetlen résén betörő fénysugár.

— Tudom, kedvesem, helyemben sokakat megölne a haszontalanság érzése. Földre sújtaná, megsemmisítené őket a hiábavalóság tudata. S látod, az én lelkem mégis csupa derű, csupa megnyugvás... Mindezt neked köszönhetem, gyönyörűségem. Igen, egyedül csak neked. A te Jelenléted minden gondot elűz, minden szorongást felold, minden félelmet semlegesít. Számomra te vagy a hajnalban felcsiripelö első madár, te vagy a toronyban megkonduló harang, te vagy a végtelen éjszakák ónbársony csöndje...

Egy pillanatra készakarva visszafogta hangját, és mondandóját Józanabb vágányra irányította.

— Legnagyobb örömöm az, hogy benned feltétlenül megbízhatok, hogy bármikor számíthatok rád gyöngeségetmben. Sokszor úgy érzem, egyenesen a gondviselés küldött téged az életembe.

Mária derűsen, mosolyogva hallgatta Zé- mit. Nagy, kerek szemét egy pillanatra sem vette le a szemközti tükör fényes lapjáról. Visszafogott, tartózkodó kacérsággal tét- szelgett tükörképe előtt.

Valaki halk kopogtatással érkeztél Jelezte. Zémi azonban nem nyitott ajtót. Még a karosszékéből sem állt fel. Csak ősz fejét és fáradt pillantását fordította a kulcsra zárt ajtó felé.

— Ki az?

— Én, Csillagszámoló.

Barátjának neve megdobogtatta Zémi szivét. Erre nem gondolt: a sorsára hagyott világgal szeretett barátait is kizárta életéből. Aszott teste fölvillanyozódon, érezte, hogy csak egy pillanatra kellene őrizetlenül hagynia szive szándékát, máris kipattanna a karosszékből s az ajtóhoz rohanna...

Érzelmet gyeplöszárán azonban egy arasznyit sem engedett.

— Menj el, kedves barátomI — mondta száraz hangon, amelyből parányt réssé szűkült torta a felindultság utolsó csöppjét is kisajtolta. — Végtelenül sajnálom, de ennek így kell lennie. Azt tanácsolom nektek, hogy felejtsetek el, hogy csak egy egészen kicsi hely maradjon számomra az emlékezetetekben. Ne emésszétek haszontalansá- gokkal magatokat!

— Zémi, az isten szerelmére, ezt nem csinálhatod velünk — hallatszott áz ajtón túlOta Pavel:

ról Csillagszámoló elkeseredett hangja. — Hallod, Zémi? Az igazi barátság ennél sokkal nagyobb dolgokra is kötelez. Hiszen tudod, hogy mi a legjobb barátaid vagyunk. Valamennyien hűek, egészen a sírig, ahogy mondani szokás ... Igazán nem zárkózhatsz el előlünk. Érted?! Ehhez egyáltalán nincs Jogod... Üresen maradt a széked, ki ül majd rá? Ki szürcsöli ki poharadból az italt? Ki mondja el helyetted panaszaidat és örömeidet? Mit kezdjünk a hiányoddal...? Megmérgezi majd valamennyi együttlétün- ket.

Némi szünet után hangot változtatott.

— El sem hiszed, Zémi, mennyi új csillagról beszélhetnék neked. Soha olyan szerencsém még nem volt, mint az elmúlt napokban. Amikor tdeient az utolsó fény is ellobban, csak kimegyek az utcára, és az égre emelem arcomat. Ha hiszed, ha nem, maguktól hullanak szemembe a csillagok. S mind a legszebbek. Ilyen csodálatos csillagokról azelőtt nem is álmodtam. Majd mesélek neked róluk, ha újra eljössz közénk. Jó, Zémi? Megsérted a barátságunkat, ha nem vagy kíváncsi rájuk. Ígérd meg neken, hogy felhagysz ezzel az őrültséggel, s hogy ...

Csillagszámoló őszinte, baráti hangon még könyörgött egy ideig a zárt ajtó előtt, aztán csalódottan föladta.

Távolodó lépteinek hallatára Zémi még apróbbra zsugorodott a párnázott karosszék mélyén. Barátai kényszerű elvesztése miatt különharcát vívta benne a lesújtó szomorúság és a saját maga állhatatossága fölötti elégedettség érzése. Akaratlanul is jóleső melegség áramlott szét a testében. Lám, az ellenkezés mégsem lazult ki belőle teljesen. Még igazolt a Jelenlétem e földi életben.

Földcsillanó tekintetét Mártára emelte.

— Hidd el, szépséges Máriám, nagyon fáj a seb, amit igaz barátaim mellőzése üt rajtam. Hidd el azonban azt is, hogy nem tehetek másként. Nekem a legfájdalmasabb, hogy példamutató, már- már barátságot is meghaladó ragaszkodásukat elutasítással kell viszonoznom. Az önámítás ideje azonban lejárt...

Hosszasan eltűnődött.

— Azzal a soha el nem űzhető gondolattal a fejemben, érted, hogy akaratlanul is jöléjük nőttem, soha többé nem nézhettem volna őszintén a szemükbe. Képzeld csak el, hogyan ülhetnék közöttük az én nagy- nagy bizonyosságommal, mérhetetlen többletemmel: életem kiteljesülni és lezárulni készül. Ennek tudatosításához képest, szép gyermekem, nevetségesen gyerekes és póriason verejtékszagú minden lelki vigasz.

Es Zémi nagyon Jól tudta, hogy hű, odaadó barátaitól elsősorban erre számíthatna. Az emberi gyámolítás egyéb, hétköznapi eszközeinek általában ők is hiányát szenvedték.

A gondolat röpke, erőtlen mosolyt csalt beesett, borostás arcára. Talán ezzel magyarázható az ö pótolhatatlansága. Személyében szeretett barátainak egy olyan emberre van szükségük, aki mérhetetlen gazdagságában ts alanya szegényes, és éppen ezért hatástalan figyelmességüknek...

Nem tudott úrrá lenni elérzékenyülésén, gyér pillái szorításából kiszabadult két, olajoson csillogó könnycsepp és sebes irama- dóssal beleveszett ráncai labirintusába.

Elfordította a fejét, hogy Márta ne láthassa, miként folynak forró arcára a köny- nyek.

— Nézd el egy tdös embernek, hogy szíve hullámfogója nem képes útját állni túlcsapó érzelmeinek — suttogta halkan, szinte befelé. — Tudod, kedvesem, az én barátaim a világ legtisztább emberei. Olyan tiszta mindegyikük, akfir egy pohár kristályvíz.

A következő napon Gyöngyfüző kopogtatott követelődzőén a szúette deszkákon, de Zémi neki sem nyitott ajtót.

Hiába hivatkozott Gyöngyfüző igaz, minden bajt, nehézséget, félreértést áthidaló barátságukra, Zémi hajthatatlan maradt. A páratlan szépségű gyöngyök csábításának sem engedett, s annak fenyegető kilátásba helyezése se bírta jobb nézetre, hogy elszakadhat a fonál, az őket szilárdan összetartó, a gyöngyöket szépséges sorba ' fűző ... Es szerteszét gurul minden ...

— Legalább azt engedd meg, Zémi, hogy rendszeresen meglátogathassunk, hogy legjobb barátaidhoz illőn gondodat viselhessük — mondta végül csüggedten, megalkuvásra készen.

— Jó szándéktokat, lásd, megköszönöm, de a gondoskodást nélkülözőt tudom —- szólt ki barátjának Zémi. — Mária az én igazi gondviselőm.

— Mária? — hallatszott az ajtón túlról Gyöngyfüző csodálkozó hangja.

Fagyasztó rémület markolta össze Zémi szívét, úgy érezte, hogy menten rászakad a mennyezet, s megnyílik alatta a föld. Tehetetlenül átkozta magában azt a hivalkodó kényszert, amely ilyen felelőtlenül kimondatta vele Márta 'nevét. Még ha legjobb barátja előtt is. Így mindennek vége! Megszűnt kizárólagos hatalma imádott Mártája fölött. Már tud róla más ts. Eljönnek, elrabolják, mindörökre megfosztják tőle. Talán éppen Csillagszámoló egén lesz a legtün- döklőbb csillag, vagy a legpompásabb igazgyöngyként díszíti majd Gyöngyfüző füzérét... Fejében ellenőrizhetetlenül kavarogtak a vészjósló gondolatok. Kiszáradt bőrén égető só gyanánt csapódott ki a mérhetetlen, esztelen féltés.

4 kínzó érzés testi erejének utolsó szikráját ts tüzzé csiholta. Feltápászkodott a karosszékből, s minden elmozdíthatót az ajtó elé vonszolt. Nem bánta már, ha lázas mozdulataiból, eszelős igyekezetéből kitetszik a valódi igazság: szereit MáriátI Nincs értelme tovább titkolnt érzelmeit. Félre az öreges szemérmességgelI

Kezdetben védekezni akart az egész lényében kibontakozó érzés ellen, előbb csak ösztönösen, mint a világ annyi más bajával szemben, aztán figyelmeztető csörömpöléssel az agyában is megszólalt a rejtett riasztóberendezés. Előre tudta tehát, hogy nem gyorsan illanó nyári zápor készül átfutni lé(RÉSZLET)

B

gyszer Prágában evezett a folyón, és hirtelen megmozdultak körülötte a partok. Siklott halójával, a partok meg hintáztak, repült a kék égbe a vysehradi katedrális, a Császári rét, amelyről Hasler dala szólt, nyárfáival szintén fönn az égen lebegett. Alfréd megrémült, mert már az agyába is befészkelte magát a félelem. Ki akarta emelni a kenut a vízből, de már nem tudott vele megbirkózni. Haza is taxival ment, mert akkor már volt otthona és felesége, akit Evsséniának hívtak, aki bátor volt és hozzá képest aprócska, s kézilabdázott. Otthon azt mondta a feleségének:

— Evzénia, rosszul érzem magamat. Lefekszem.

Evüéniának nem tetszett, túlságosan is jól ismerte már, elhívta hát az egyik ismerősét, Ludvík Schmid docenst. Schmid megvizsgálta és távozott.

Kiment vele az asszony is, az autónál azt mondta neki a docens: — Tüdő — vagy agyvelőgyulladás, de inkább agyvelő- gyulladás.

Beült az autójába, és elhajtott. Evüénia, mintha vánkosokon lépkedne, ment vissza. Ahogy megcsikordult az ajtó, Alfréd feléje fordult és megkérdezte:

— Mi van?

Sírni kezdett, mert tudta, hogy vége az életnek, vagy legalábbis hihetetlenül megváltozik az egész. Várt, amíg kisírja magát, figyelte a mennyezetet, és nyaldosta cserepes ajkát, EvZénia hosszú idő után szólalt csak meg:

— Lehet, hogy agyvelőgyulladás.

Férfiasán válaszolt:

— Hiszen az gyermekbetegség, gyermekparalízisnek mondják! — és arra gondolt, hogy a sárgaság után megkapta az agyhártyagyulladást, az agyhártyagyulladás után most pedig a gyermekparalízist is.

Evzénia a lányához menekült, és sírt, és az is sírt vele együtt, mert az apja megkapta a gyermekbetegséget. Azt a betegséget; amely nemcsak a gyermekeket támadja és nyomorítja meg, hanem erős nőket, erős férfiakat is, és a legjobb sportolók között is szedi áldozatait, hogy önnönmagának bebizonyítsa hatalmát.

Ludvík Schmid docens, becenevén Lula, a gyermekparalí- zis elleni küzdelem egyik jeles képviselője közben kocsiján Prágán keresztül hazafelé tartott. Meg volt róla győződve, hogy paralízis. Hajtott, a motor morgott, mert ment. Lula nem érzékelte a fényeket, kábult volt és kétszer is meg kellett állnia. Szerencsétlenségére mindig jelen volt, amikor agyvelőgyuiladásban sportolók haltak meg. A sportolók azért haltak meg, mert megfertőződtek, de még mindig sportoltak, betegen is még nagyon keményen edzettek, s így a vész beszivárgott testük minden porcikájába. Nyilván voltak olyanok is, akik már nem edzettek, köztük az amerikai vágtázónő Rudolph, de nekik szerencséjük volt. Különben biztos halál. Lula ott volt, akkor még egészen fiatalon, amikor a Monte Carlo-i Európa- hajnokságon gyermekbénulásban meghalt az angol úszósport nagy reménysége, Nancy Riach, a fiatal, tizenhat éves diáklány. Ott volt Lula akkor is, amikor a londoni olimpián a Mont Vernon Hospitaiban meghalt a hanái Eliska Misáková tornászlány. Vivian Lambert-val, a kórház főorvosával elszántan harcoltak érte, de elvesztették a küzdelmet. Az olimpiai aranyérmet már csak a halottnak ítélhették oda, otthon eljött elbúcsúzni tőle az egész Haná. LeoS Janáöek szerzeményét játszották, és Haná földjeiről fújt a szél. A gabona száraz volt már, mert forró és lesújtó nyár uralkodott, amikor nagyon alacsony a vízállás, és a víz néha fertőzött is. Most jindrán, a csehszlovák evezősök nagy reménységén a sor. Az utolsó pillanatig sportolt.

Reggel beszállították jindra barátomat Bulovkára. Azzal a szirénázó mentőautóval vitték, amelynek a tetején fény villog és jajgatás árad belőle, mintha odabenn ember jajveszékelne. Procházka akadémikus, mint szélvész vágtatott be hozzá. Maga is sportoló volt valaha, ingujjban jött, és határozottan szólt Jindrához:

— No, mi van, mester? — és nyújtotta felé a kezét, de Jindra nem adta oda a magáét, és szégyellte, hogy képtelen fogadni.

Procházka akadémikus így szólt:

— Mi az, te nem akarsz nekem kezet adni?

— Nem tudom odaadni — válaszolta jindra már csak mosolyogva.

Procházka tenyerébe vette a kezét, s ahogy szemügyre vette és jindra szemébe nézett, tudta, hogy azért ilyen nehéz, mert belebújt már a bénulás, meg a szemében is ugyanazt látta.

Mindig másképp jelentkezett, más volt, de Procházka már ezt is ismerte.

Megbújt görnyedve, mint hörcsög, és vigyorgott. Cszott jindra nagy szemében, mert a gyermekparalízisnek mindig vízre van szüksége. Kasza volt a kezében, és jindra kezét-lábát metélte.

Aztán elkezdődött a harc jindra életéért. Abban az időben

Az illusztrációkat Dolán György készítette

többen is megfertőződtek a folyóban, és egymás után meg is haltak. Eltávozott a takarékpénztár igazgatójának a fia, áldozat lett egy homokbányái munkás is. Procházka parancsot adott, hogy egy telefonkészüléket külön, csak a számtalan érdeklődő rendelkezésére tartsanak üzemben, mert bizonyára sokan kérdezősködnek majd jindra sportmester állapota felől, meg azért, hogy bizonyára sokan lesznek olyanok, akik buzdítani akarják majd élete legnehezebb, százszorta néha-