Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-11-27 / 48. szám

--------»-V' ^----------—----------------------------'

$W , !!

K. Pausztovszkij:

Amikor kislányom betöltötte , második életépért elköltö^twik. Ogyesszába... .

,4le esténként'' á porban fürdő nap, s az udvarokat for• • ró vízkéflt töltötte meg a rekkenő hőség.

Az első napokban nem dolgoztam, futottam le a kikötőbe, és néztem, hogyan rak- I" fák meg a katonai szállít óhajókat. A csőr- lök csikorgása volt a legszebb zene, amelyet valaha is hallottam.

h t Nem tudom, tapasztalta-e már azt a bonyolult, ritka lelkiállapotot, hogy minden >. csöpp tengervízben, minden horgonykötéldarabban érzi az ember az óceánok illatát az Atlanti-óceán és az Afrikai-tenger sós

leheletét. Fölemelünk egy .rothadó kötéldarabot, dörzsöljük uffáink- között, és Ihn áf- jí® kunkkal megérintjük :a homlokot, amely: a

• i tenyerünkön maradt, azt hisszük, hogy talán a szent malabár partokról való, Arábia ; dinnyéssárga partjairól vagy a sötétszín <: smaragdos Sandwich-sztgetékről. . Azt hiszem, ön még nem élt át ilyet.

A matrózok szemében azoknak a tájak- ; nak visszfényét kerestem, amelyeken meg- j. j. v| fordultak. Ugye, különös? Arra gondoltam,

, hogy viszontlátom bennük a ködöt, Ázsia '£• aranyló rekkenőjét, ódon, fekete kikötők vizes révjeit. Rá kellett jönnöm, hogyan ke- | ;if ressem meg szemükben akár az Eiffel-to- -•i rony visszfényét.

í \n Külföldi újságok maradványait szedtem '' kt a szemét,bői, ereklyeként sokáig őriztem J; és nézegettem őket.

1 A nyilvános könyvtárban nagy tengeri;

I térképek fölött üldögéltem hosszan. Igaz,' eleinte elpirultam, a nyálam nyeltem és ■

: dadogtam, mert a könyvtárosnő furcsáivá>

nézett rám, bátortalan kis zsidóra, aki ten ,

1 geri térképeket kér. De később megszok-1 ív' ták.

Most már legalább úgy ismerem a tenge H térképeket, mint bármelyik hosszúiáratú ": kapitány.

V; Tengerrel foglalkozó leírásokat .és Iké-zi- ; 1 könyveket olvastam, és meg kell: monda nőm önnek: nagyszerűek voltak. Minden

• lapjukat a tenger ősi poézise hatja át,. Háj- dani korok vitorlás hajóinak költészete, a;;í mikor még nem rajzoltak térképet az egész -f, földgolyóról. ‘

— Jobb, mint Puskin vagy mint Tolsztoj! — kiáltott föl a vésnök, és turkálni kezdett

; j a zsebében. — Van itt nálam néhány iíé- zet. Hallgassa csak!

„A Boszporusz közelében pirkadatkor i- '■ , gén tiszta és áttetsző a víz. A ’tengeren éjszaka szélcsend van. Télen a kétárboco- -■.f sok nehezen járnak a hirtelen leszálló köd- f’ ben és a kegyetlen- jégesőben, amely gyakori ezeknél a partoknál;“

— Ha elolvassa ezeket a könyveket, be- i látja, milyen fiatal és'ri&gyszerü még a világ: liánt a gumilabda;, ainelyik pörög a ler vegöbén, „ i "> ^g

Igen, Ögyesszijőanifhátgt jorilítotfrm rficjjt szokásaimnak, é% edieníJkezdtem mctgartr'S tengerfiez, a hűpöshöz, | a zord élethez. Gyakran' aludtam a vízparton, dideregtem az esőben,, sütkéreztem, g napon, makrélára és különtére 'horgásztam, úgy éltem, ahogyan kézműves, még kevésbé zsidó ember sohasem szokott;

Levágtam megiépdeseft szakállamat és bajuszomat, leb ámultam, és nem gyönge cigarettát, hanem erős pipát szívtam azontúl.

Napról napra nagyobb frisseség itatta át a testemet. Elhajítottam a szemüvegem, és hosszan néztem a messzeségbe, szoktattam a szememet a látóhatárhoz. Nyomdászvak- siságom lassan múlni kezdett.

Mit mondjak? Elégnánnyi, hogy ia nők érdeklődéssel pillant gátiak rám, pádig a külsőm hajdan csak megvető mosolyt vagy sértő közömbösséget fakasztott.:- Egyszer - még- a feleségem is így? szólt

hozzám: — loszif, té már nem hgsohVüasz önmagádhoz. Mit szólna- mást Ignafyij, 'a

• V kalauz? Hé? — és vidáman elnevette magát.

Nem. értette, mi történt velem. Gyakran találtam ott az asztalomnál, ahogyan homlokát ráncolva nézegeti a könyveimet. Es

meglehetősen sok könyvem volt: London, Kipling, Hg^tsun. , Szokatlanságuk megrészegített, mint a vodka.

keveset dolgoztam; de jól kerestem. Minden nap közelebb hozta azt, amire vágytam: a sugárzó délvidéket, a Földközi-tenger zöld vizét, a hajók erős fedélzetét.

A feleségem nem értette a dolgot, félénken örült, néha — nem tudni, miért — sírt, és mind gyakrabban panaszkodott, hogy fáj a szíve. Engem viszont elkapott a forgószél, a napok verőfényes egymásutánban csorogtak el, ahogyan jöttek-men- tek, minden fájdalmam nyomtalanul elenyészett. - Vak és süket lettem minden t- ránt, ami vissza akart volna fordítani hajdani életemhez, a kisvárosi szenvedésekhez és örömökhöz. Feleségem betegségére ü- gyet sem vétettem.

Egy alkalommal késő este értem haza a tengerről. Járt már ön Ogyesszdban? Akkor nyilván emlékszik azokra a bronzfényű alkonyotokra, amikor az akácfák portól fehérlenek, és a tenger fölött megül a csend.

Lakásomban egész sereg öreg zsidóasz- szonyt találtam, savanykás dunnaszagot á- rasztó, rikácsoló vénségeket, akik azokban a szörnyű percekben avatkoznak a mások életébe, amikör a legnagyobb szükség volna a mqgánu osságra.

Rádöbbentem, hogy a feleségem haldoklik. Gorombán kitessékeltem a sok vénasz- szonyt, valósággal kilöktem őket a lépcsö- ' házba. Sivalkodva szitkozódtak, ocsmány szavakat szórtak rám, a „renegát“-ra.

Szívroham vitte el a feleségemet. Halála előtt akart még mondani valamit, de oly halkan, hogy csak néhány szót értettem meg:’ bátortalanul kérlelt, hogy vigyázzak a kislányra. Kislányunk naphosszat sírt. Riasztotta a betegség, a holttest édeskés szaga a szűk szobánkban, és a temetés, a- melyre magammal vittem.

■: Járt már valaha zsidó temetésen? Nem? Minden vallás azon igyekszik, hogy a halált az ünnepélyesség és az örökkévalóság sugárzásával vonja be. Önöknél például i- geh ünnepélyes a búcsúztatás. Gondoljon csak erre: „jöjjetek, .adjuk meg neki az u- tolsó csókát.“ Utoljára megcsókolják a kihűlt emberi ajkat, azontúl ez a szeretett száj már a sir férgeit és nedves agyagját fogja csókolni. Szeretem a falusi temetést a lóherével benőtt sírkertben, amikor a napfény halványan megcsillan a pap öreg ruháján, és a rozsmezők illata elnyomja a tömiénszagot. Önöknél a halált ünnepélyes imák övezik és Mozart Rekviemje.

Nálunk bezzeg semmi ilyesmi nincs. Minden nagyon egyszerű. A halál az halál, rothadás, a holttest — hulla. Az egész életen át ’fűszerrel és csemegével kereskedő kis zsidónak vált lelke. Amíg élt, dunyha bűze typte he, közvetlen utcák szomorúsága, ott ’"' not} at: aszott féleség,’ a böfkíütéses gyerek, még a hajsza a kopejkáért. Ünnepeken zokogott a sötét zsinagógában, kétségbeesetten . és reszketve mondta az ősi imádságokat a kérlelhetetlen Jehova színe előtt. • '

Vajon az ő temetése sugallhat-e megán .hiteit szomorúságot: hervadó virágokat, gyönyörű asszonyok könnyét? Ostobaság még csak gondolni is erre. Nálunk a temetés gyors, hétköznapias, kapkodó, mint a zsibvásár, amelyből hiányzik a titokzatosságnak még az ■árnyéka is.

A feleségem meghalt. Ezüstszalagos cilinderében megérkezett a vörös hajú egy- házférü, és két percig valami érthetetlen imádságot hadart a tetem fölött. Azután fölszállt a hálottaskocsira, átvedlett kocsissá, a gyeplővel vadul rásuhintott a sánti- káló lóra, és á temetési menet meglódult, maid futni , kezdett a szaporán igyekvő kocsi mögött.

A temetőben, úgyszólván a gyásznép szeme láttára folyik a halottmosdatásnak és az ürülék- eltávolításának undorító procesz- szusa. Szegény öregasszonyok végzik ezt, s közben a maguk portájának ügyeit-bafait tárgyalják nagy hangon, és hajba kapnak egy darabka szürke mosószappan fölött.

HM »

Gyurák Éva illusztrációja

Majd alvadt vérrel borított hordágyra helyezték a feleségemet, és elvittük a sírjáig.

Mellettem, sánta, öreg zsidó cipelte a hordágyat. Sok van belőlük a temetőkben, f atkákban jár nak-kelnek, akár a kóbor kutyák. Az egyik szakadt kaftánjának szélére taposott, elbotlott, és minduntalan a fizetséget hozta volna szóba.

— Nehéz a holttetem — sziszegte szuvas fogai között, nyögve —, ki kéne pótolni az összeget... Meg aztán a sír nagyon mesz- sze van. Ha tudom, hogy ilyen messze van, egyáltalán nem vittem volna ...

Mindez vad jelenettel végződött. Ma is csak undorodó reszketőssel gondolok visz: sza rá. Amikor a feleségemet elföldelték a száraz agyagban, a csizmák tapodta sűrű sírdombok közé, a holttetemet liivő zsidók megkapván bérüket, lármázni kezdtek, több pénzt követeltek, a kezem rángatták. En kiszakítottam magam, és féktelen felin dultságomban arcul ütöttem az egyiküket.

■nMMNMMpwiinaaaBNWMHnBi

■ ... I í. i . I.. " • . ‘ :

Hápogva leült a feleségem sírjára,, és metsző hangon, elnyújtva üvöltött. A többiek is üvöltöttek dühükben, s<a lábamra taposva-taszigáltak, rángattak., ■ ,i ■ ! '

Ez. az egész história a nyirkos temetőirodában feleződött be, ahol a dühös körzeti rendőrparancsnok jegyzőkönyvet vett föl „az elhantolás idején történt dulakodásról“. . V I i : i i '

Eljöttem -a: -temetőből; kézen fogva síró kislányomat. Ön is megérti: a lelkemben minden össze volt mocskolva. .... : > .

Nerg mentem haza. Őszt reggel volt, kristálytiszta, enyhe kékség, messziről békésebben zúgott a város, mint ,nyáron. Az e- gész napot a tenger partján töltöttem. A kislányom harapós tarisznyarákot fogott; keskeny kis lába nyomát elnyelték, a hullámok.

A tenger begyógyítja a sebeket,- és elmossa a világ szennyét. . ,

DALOS LÁSZLÓ fordítása

W

O

X

•i—H

§

■ fH

cű

X_

•cö

>

Reggel hétkor belépett 'a kórház F pavilonjába, s felmutatta az idézést: A portán levő nővérke Gé-r.e mosolygott, s egy sorszámmal az ötvehkette- dik ajtóhoz küldte.

— Földszint? . — kérdezte a ■ fiatalember.

Ez volt az első kér.dépe aznap.

. Különben is:mcgárjm^ való ember voUL Ritkán kérgiA nővérke türelmesen elmfjj gyarázta, hogy itt -minden szinten száz fjtó van, az Sl- venkettediket tehát a fölelsz,a^.. ten taUUfé^Skég azt is 'te»... mutatta,, hagyj, hogy an talár^ei odáig. 1 ::v>íív,

Gé megköszönte a csábos tg* remtés monológját, és pár másodperccel később már^ttájli az- ötvenkettes számfr'afióháU

Ebben á kórházba,: még nem

m.

Sjterületi kezelőből küldték őt ide.

Es^tS/pen akkor küldték, a- mikornl^t bizonyos volt aú ban, hogy az egész passió végérvényesen a múlté.

Hét óra negyvenöt perckor az orvos beszólította.

— ]ó napot kívánok -? mond- ta Gé.

Korniss Károly kezet nyújtott a fiatalembernek.

— -Nos, hogy vagyunk?

— Kitűnően.

— Panaszok?

— Nincsenek. *

— Tessék -helyet foglalni.

Az orvos az ablakhoz lépett.

Kinn dús. lombokkal meredtek :i hársfák: tavasz volt. Kék ruhába bújt kertészek locsolták a sétányok mentén lévő virágokat.

— Látja, ezt szeretem halta- ‘ ni — fordult a fiatalemberhez.

Korniss Károly középmagas ékony arcú, harmincöt körüli nmber volt. A haja színe már ’Változóban volti Jf’ji

De ez nem öregít ette, sőt..

— A másik kezelőben fő munkát ' végeztek rajtam —

í mondta Gé. .,

— Jó ezt hallani.

— Igen. doktor úr.

— Szóval minden rendben ...

— Tessék vetkőzniI S köz- i ben mondja tollba az adatait.

A fiatalember tollba mondta.

Az orvos meggyújtotta a szeszégőt, majd egy vékonyka spirált fertőtlenített.

— Ne féljen, nem fáj.

— Tudom -T« mondta Gé, s kigombolta a nadrágját.

— Ha igaza van, nincs több próba — mondta Korniss Károly.

— Tavasz van... — mélá zott az orvos.

— Az — mondta Gé.

— Egy újabb tavasz, igaz?

— Igen — mondta Gé.

— Ha igaza van, újra a nők után eredhet — szólalt meg Korniss Károly.

Gé elérzékenyült.

Sok orvosnál fordult meg az utóbbi időben, s valamennyien ily szívélyesen bántak vele.

— Sok gondot okoztam önök nek — mondta.

— Csekélység — így az orvos.

Korniss Károly egy műanyag dobozkát vett el az asztalról és a mintát az alfára mázolta

— Látja, ennyi az egész.

— Igen — mondta Gé.

— Ha igazat mondott, a laboratóriumból már fél tizenegykor megerősítik az ön igazságát.

Gé bólintott.

— S akkor újra teljes ember ... Ugye, az akar lenni?

— Igen — mondta Gé.

— Látja, ezt akartam hallani.

— Az első napokban? —

kérdezte később Korniss Károly. — A földhöz lapította a betegség ...

— A földhöz lapított — válaszolt Gé.

— De túlfutott rajta, igaz?

— Igen — tűnődött Gé.

— És villámgyorsan.

— Villámgyorsan.

— Látja, ezt akartam hatláni. Még ma teljes emberré nyilvá altom, meglátta ...

Gé a fejével biccentett:

— Ön nem török... — mond ta Korniss Károly.

— Nem: Magyar vagyok.

— De ez mellett még török is lehetne ...

— Török.

— Buta török, igaz?

— Igen.

— Volt itt ön előtt egy tőrök ...

Gé hallgatott.

Az orvos cigarettát vett elő.

— Gyújtson rá, fiatalembert

Gé rágyújtott.

— Nem állhatom a balekokat, szólalt meg.

— Egyenesen gyűlölöm őket -T- az orvos arca most eltorzult.

Apró kukacok fúrták át meg át a homlokát.

— Gyűlölöm őket — ismételte.

Gé ismét elérzékenyült.

— Milyen iskolát végzett? — ■kérdezte Korniss Károly.

— Az alapiskolát.

— De műveli magát...?

— Igen ’— mondta 'Gé.

— Ez kitűnik. Nem reggelt zett...

— Nem — mondta Gé.

— Ndgyön gól tette — válaszolta Korniss Károly. — Egy kicsit még figyeljen Ide, fő? Itt a szomszéd helyiségben önről még vérmintát vesznek; majd valamennyi küldeményt átviszi a Z pavilonba. A pavilon a park túloldalán van. A laboratórium: a teljes földszint... Az ajtaja, egy kétszár- nyas üvegajtó, be van zárva. Becsenget, és Szalag Izabella nővérkéi hivatja. Fél tizenegykor azután az eredményért megy és idehozza . ...„

Gé bólintott.

Aztán elindult kifelé.

Amikor kilépett az ajtón, még hallotta a doki hangját, a- mint azt mondta:

— Micsoda rendes pali, és nem török, mint a legtöbb.

(1979)