Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-20 / 47. szám
Kiss Péntek József: Kendi Mária: Az én nevem Bükk-kapitány, a te neved Főafeje főkapitány. Kereskedő keresi a lovát, nincs mit tenni, ropja a táncot, csörgeti a láncot. Lepottyan a csákó, kidől a csataló, tömény szeszre figyel a katona. Bújj el. bújj, elő ne bújj, te butuli ló, Szoknyádról a holló lecsípi a ráncot, hess. Fától fáig, földtől égig: köd úszik a mezőkön. Nehéz e ködben lélekig hajolni. A halál hajamhoz ér: szemünk alatt csók-szél, kövér kövek, boszorkányősz, semmi-pillanat, forgó víz-tükör- szomorúság. Elmész: ennyi. Fától fáig. Égtől földig. Föld alá. Ráng az elém tartott arc. Arcod. Ezüst-láng-hajad hajamhoz ér. Ragadozó-éjszaka. Nehéz ez éjben szívig hajolni. Tükör-szomorúság e dal: forgó halál. Bpszorkány-ösz. Semmi-pillanat. Földtől földig. Föld alá futó higanycsepp-szem. Ennyi, Bereck József: A zongora kórül és a másik sarokban is minden hely foglalt volt. Nem tudta palástolni csalódottságát. Minden asztalkánál ültek. Bosszúsan pillantott a falon körbe futó tükörsávba, aztán belenyugodva a kijárat felé indult. Már az ajtóban volt, amikor a pénztárosnő fülkéje melletti sarokban egy üres széket pillantott meg. Az asztalkához tartozó másik széken egy nő ült. Háttal a kijárat felé, de dióbarna laza hajáról rögtön fölismerte. Félt, hogy megint mérlegelni kezdi a helyzetet, azért gyorsan, gondolatait megelőzve az asztalhoz lépett. — Szabad ez a hely? A nő felnézett és bólintott. Palástszerü, csontszínü kabátját összébb húzta a vállán, aztán lassú mozdulatokkal cigarettára gyújtott. Miután levetette könnyű felöltőjét és a közeli fogasra akasztotta, helyet foglalt a nővel szemközt. Egy pillanatig feszélyezett- nek érezte a helyzetet, aztán megnyugodott, mert a nő az egymáshoz hajoló fejek fölött a zongora felé kémlelt és egykedvűen cigarettázott. Nézte a nő kezét, amint az kávéját keverte és ahogy a hosszú cigarettát jobb kezének két ujja között tartotta, aztán az arcát kezdte figyelni, a száját, finomszűrő, hosszú szempilláit. A pincérnő közeledett az asztalhoz. — fó estét kívánok! Mit parancsol? — Guten Abend, meine Darnel Bitte,bringen Sie mir einen schwarzen Mocca Kaffee! Verstehen Sie mich? Rámosolygott a telt pincérnőre, az bólintott, és szép fehér fogait kivillantva elsietett. A nő közönyös arccal ült az asztal másik oldalán. Nem látszott se szomorúnak, se letört- nek vagy fáradtnak, de vidámnak se. Szinte lustának tűnő pillantása körbejárt a teremben, már amennyire mozdulatlan fejjel a látószög megengedte, öt ts megnézte: a szeme semmiféle érdeklődést nem árult el. A szépívű pillák meg sem rezdültek. A pincérnö az előbbi mosollyal tette az asztalra a megrendelt kávét és elsietett. — Ich danke Ihnen schön...! — szólt utána. Közben észre se vette, hogy a nő táskájába tette a cigarettás dobozt 'és a gyufát, kihörpintette a kávéját, és felállt az asztaltól. Gyorsan döntött. — Elkísérhetem? A nő egy kicsit meglepődött, aztán várakozóan megállt, s megvárta, amíg ö a kávé árát az asztalra tette és felvette a kabátját, majd kimentek. Néhány lépés után a nő hirtelen megállt. — No, hova akar elkísérni? — kérdezte. A kávéház piros neonjai melegebbé varázsolták az arcát; az ajka szögletében kötekedően kíváncsi piros mosoly bújt meg. Béniről tompán felbúgott a zongora, valamint a vékony, szőke zongorista valószl- nűtlenül mély hangja: Merd, merd, merd... — Ha úgy értette, hogy hova szeretném... — Nem úgy értettem. Hova akar? Tanácstalanul megvonta a vállát. — Legfeljebb megvárom, míg elindul valamilyen irányba és... — Mondja, maga mindig ilyen határozott? — kérdezte a nő, s szája szögletében csúfondárosan megrezdült a piros mosoly. Aztán elindult az új lakótelep felé vezető nyílegyenes úton. Az út menti hárs- fákról rozsdás levelek hullottak elibük. Itt- -ott megakadva papírhulladék zizegett az eynhe szélben. Némán lépkedett a nő mellett. Egy kicsit kedvét szegte, hogy ilyen könnyen leleplezték, pedig szeretett volna határozottnak látszani. A TÚLSÓ PARTON — Különben tegezhetsz — mondta a nő, de nem nézett rá. — Nem rossz ötletI — kapott a lehetőségen. — Nos? — Tudod, hogy nagyon hasonlítasz Jeanne. Moreau-ra? . - • _ , — Az ki? — Egy francia színésznő. — Miért mondod, hogy hasonlítok rá? — Mert valóban hasonlítasz rá. A szemed, de főképp a szád. — S neked tetszik az a színésznő.? — igen. — Akkor ezek szerint.,. — Igen. A nő egy oldalpillantást vetett rá. Mosolygott. Egy ideig lépteik egyenletes kopogását hallgatták. Nagyobbakat lépett, mint a nő: kipp-koppjaik körülbelül minden huszadik lépés után kerültek néhány pillanatra szinkronba egymással. — Miért beszéltél németül a pincérnővel? ; — Mert azt hiszi, hogy idegen vagyok, és az idegeneket gyorsabban kiszolgálják. Meg aztán... — Meg aztán? Mintha nem bíznánk eléggé a nyelvben, amelyet anyánktól tanultunk. A falum kocs- márosa például, ha idegenek, mondjuk németek, olaszok vagy görögök térnek be hozzá, rögtön átvált szlovákra, pedig nem is tud rendesen szlovákul. Furcsa reagálás,- ugye?! Pedig hát a németeknek, olaszoknak vagy a görögöknek teljesen mindegy, hogy szlovákul vagy magyarul nem értenek szót vele. — Most tulajdonképpen idegen vagy, vagy nem vagy idegen? — Csehszlovák. — Csehszlovákiai magyar? Igen. Onnan a túlsó partról — válaszolta, magas ívben a Duna felé mutatva. — Csak egy hétre jöttem át a nénikémhez. Egy ideig némán 'épkedtek egymás mellett. — Mondd meg végre, miért csaptál föl mellém kísérőnek? — szólalt meg hirtelen a nő. — S te miért egyeztél bele? — Kérdésre kérdéssel nem válaszolunk. — Hát jó. Amióta itt vagyok, minden este látlak a Mosolygóban. Nagyon szép vagy, egy szerűen 'megtetszettél.., — mondta egy, kissé elbiqpniitalankodva. — Azt hiszem, beléd szerettem. — Már idős vagyok hozzád. Erre nem gondoltál? — Erre nem. — Hány éves vagy? — Tizenkilenc. — S úgy gondoltad, valamit elérsz nálam. . — Igen, erre is gondoltam. , — Es még mire? — Hogy holnap elutazom, és ma van az utolsó alkalom a megismerkedésre. Elhallgatott. A nő is szótlanul lépegetett mellette. Egy darabon megszakadt az út menti hársfasor, és a holdvilágban Esztergom, felől Itfthatóvá vált a Bazilika fényszórókkal megvilágított kupolája. — Átkarolhatom a vállad? — kérdezte váratlanul. A nő enyhe fejmozdulattal jelezte, hogy igen. Arcán olyasféle mosoly jelent meg, mint amikor egy anya teljesíti csintalan gyermeké látszólag furcsa kívánságát. Aztán csak úgy mellékesen megjegyezte: — Ha nem tudnád, az ilyesmit nem megkérdezni kell... Az egyik mellékutcából locsolóautó kanyárodéit ki az úttestre. Az autó lépésben haladt; az erős vízsugár tisztára mosta az aszfaltot, és a járda szélére sodorta a lehullott hársfaleveleket. A növel együtt egy kapualjba húzódott a vízsugár elől. Egész testével érezte a nő közelségét; a világ legtermészetesebb mozdulatával átkarolta és csókolni kezdte. A nő tehetetlenül hagyta, aztán egy pillanatra megfeszült a teste, szétnyílt az ajka. — Már elment az autó — mondta, szelíden kibontakozva az ölelésből. Továbbindultak a neonfényben csillogó aszfalton. — Ott, a túlsó parton — szólalt meg a nő, s most ö ts a Duna felé mutatott — van egy lány, akit szerelsz, s ha tudnád, hogy most ő is másvalakivel sétál, rögtön elmenne a kedved az egésztől. Az érzelemfölösleg nyomban lecsappanna benned, idegessé válnál, és izzadni kezdene a tenyered. Látod, ez a baj velünk, a túlsó parton érzelmi fedezetként, mindig van vala kink, s tudom, te is szereted azt a lányt... — Szükséges erről beszélni? — kérdezte bizonytalanul. — HülyeI — robbant ki a nő. Szembe fordult vele, kicsi táskájával indulatosan körözött a levegőben. — Mit nyavalyás- kodsz itt nekem! Mit akarsz te tulajdonképpen tőlem? Mit akarhatsz te tulajdonképpen tőlem, ha még asszisztálni sem vagy képes akkor, amikor még akarlak fejteni?l Félsz ugye, hogy fejből tudom a képletet. Félsz, te nyavalyás! Befelé talán még tovább folytatta. Néha- -néha indulatosan megrázta a fejét, miközben tétotva léptekkel újra elindult az úton. Nem értette a nő őszinte kirobbanását, de érezte, hogy jogos volt, indokolt, ha egy kicsit hiábavaló is. Nézte a nő karcsú a- lakját, könnyű léptét, és hiába védekezett a felismerés ellen: ezt a nőt szereti Máriában, s lehet, éppen Máriának hívják, hi szén eddig nem is kérdezte meg, még szerencsére, nincs is arra semmi szükség, a dolgok sokkal egyszerűbbek, mint gondolná az ember, hiszen minden adva van: Máriá ban egy másik / esetleg! Mária, a levélben az ősz ... — Most rólam gondolkozol, fiú — kérdezte messziről a nő. Belefagyott a neonfény fényudvarába, arcába hárslevelek hull tak. Hagyta. Nem tehetett semmit. Utána indult a csillogó aszfalton. Nem akarta megmondani az igazat: — Igen. — Es mit gondolsz rólam? — Azt hiszem, azt, hogy nagyon jó vagy — Csak nincs hatalmam néhány dologhoz . . — mondta mélyen lehorgasztott fej jel, alig hallhatóan a nő. —■ Mondtál valamit? — Aááá ... dehogy. — Tudod, nekem leginkább az tetszett benned, hogy amikor láttalak, mindig o lyan szomorú voltál. Olyan különösen szó morú: a szemeddel, száddal. Messziről néz tem a szádat, és láttam, hogy ajkad kö zött felhők úsznak el... Az út mellett egy tábla jelezte, hogy megérkeztek az új lakótelepre. Követte a nőt, akt leiért az útról az emeletes bérhá zak közé. — Megérkeztünk — mondta a nő, és szembefordult vele. Hosszúnak tűnő pillanatig nézték egymást. Körülöttük önmagába roskadt a csönd. Hirtelen a nő felkacagott olyan fiatalosan, felszabadultan, hogy a pa nelházak meglepetten visszhangozták csen gő, forrásként feltörő nevetését. Aztán hirtelen szája elé kapta a kezét, mint aki rájött, hogy ezekben a házakban emberek laknak, és kacagásával esetleg megzavarja éjszakai álmukat. — No, gyérét — fogta meg a fiú kezét, és szinte fuldokolt az elfojtott nevetéstől, miközben eltűntek a lépcsőház ajtajában.
