Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-06 / 45. szám
at 10 Ilja Yasz: Október, zord arcú. hónap. 17. Vad, karmos ősz. Bősz viharszelek csaholnak. Most kazánt repeszt a góz. Petrograd forr, mint a tenger: tenger nép kinn az utcán, lm, felkelt a szegény ember, kijött ifjú, aggastyán. Revolvert markol a matróz, szuronyt tűz a katona, Hány rekedt géppuska kattog! Harcban az utcák sora. Vörös vászon csattog fennen, rajta ez a mondat ég: Harcra a gazdagok ellen! Láncaidat szakítsd szét! Ragadozók kapzsi karmát, hogy letörjük. Itt a perc, Kivívjuk a nép hatalmát. Mindent megnyersz most, há mersz, Az Auróra tüzjelére A Téli Palota reng. Bolsevik a harcok hőse — Porba dőlt a régi rend. Így történt. A nép kezébe vette sorsát, életét. Lenin volt a nép vezére, véle győzött s győz a nép. Képes Géza fordítása A Venyiamin Szmehov: Tamara csöndesen bement a sötét hálószobába, kivette Al- locska karja alól a medvét, a párnája alól egy halom Vidám Képeslapot, megigazította a takaróját, megcsókolta a szelíd nyápic kis bogarat. Azután Lenka következett. A haja szétterült a párnán, a takaró a padlón. Megigazított mindent, megcsókolta az idősebb lányát is. Lena hirtelen felkönyökölt. Egy álmos iskolás lány szaggatott beszéde: — Mama! Hol? Mii akarsz?! Reggel van? Éjszaka? Es hol van apa? — Aludj, kicsikém. Éjjel van. Ne dobd le a takaródat. Apa a színházban van. — És mit látszik? A boldogság keresését? A revizort? — A revizort. — Akkor jó — és már vissza is dobta magát a párnájára, és már szuszogott is álmában. Ki kell vetetni a manduláit. — Liza néni! Nem tudod, Lonya szerzett beutalót a gégészhez? — Nem tudom, én már mindent elfelejtek e miatt a hajszás élet miatt. — Ugyan már. kedvesem. Hiszen jól élünk. Szeretjük egymást, jóbarátok vagyunk, és mindenünk megvan. Az idegesség századunk betegsége. No, meséld el, hogyan idegeskedtek a forradalom előtt az emberek! Meséld el. — Csak hagyj engem, te hízelgő macska. Itt a nyakadon a vizsgaidőszak. — Nem, csak meséld el. Hogy hívták azt a kocsist Penzá- ban? Akimnak? — Akimnak. Két dolga is volt: kocsis volt, és a konyhán is segített. Es húsvétkor bennünket, gyerekeket, mindnyájunkat megkocslkdztatott Penzában ... Az előadás a vége felé közeledik. A Polgármester, a felesége, a leánya és a ház népe, mindnyájan búcsúznak, Hleszta- kovtól. Oszip összeszedte az ajándéktárgyakat, az uraság lába alá rakja a perzsaszőnyeget, és a festett hintó „elindult“. Voltaképpen a színfal takarta el ügyesen. — Isten áldja, Anton Antonovics! — Isten áldja, Ivan Alekszandrovics. — Mamuska! Isten áldja! — Leonyid kihajol a „hintó“ -ból, szeretető jeléül szenvedélyesen integet a polgármesternének és leányának, azután vörös parókájának ritkás haját „tépi“, és úgy sír, mint akt teljesen vigasztalhatatlan, majd végképp eltűnik. A segédrendező Ivan Dmitries, a volt színész, lelkesen kiáltja a színfalak mögül a postakocsis szavait: — Gyi-te-e-e-e! — Rázza a csengettyűket, és ugyanakkor belesúgja az asztalán levő mikrofonba: „Vologya, dobogást!“ Bs a megajonba felhangzik a paták dobogása, majd azután az úti zene. Pompás dolog, hogy a néző nevet és tapsol. A Revizort azonban tökéletesen még soha senki sem játszotta el. Leonyid számára, és most újra ez jut eszébe, miközben a sminkelőbe megy, az lenne a tökéletes, ha Hlesztakovon például nevetnének; nevelnének, de azután mindenki arra gondolna: „De hiszen Hlesztakov én vagyok!“ Mint ahogyan Flaubert mondta: „Madame Bovary én vagyok!“ „A színészek mind Hlesztakovok. Nézzünk csak meg engem — gondolta lonya, miközben rágyújtott, és kényelembe helyezte magát. — Ehhez az újságíróhoz egyáltalán nem voltam őszinte. Gorombán beszélek, hencegésből. Hiszen, ha nem tetszik a dolog, utasítsd vissza az interjút. En meg gyönyörködöm a saját mondataimban, és abban, hogy milyen okosnak látszom majd az olvasók előtt... Ő Hlesztakov, Hlesztakov!... Es ki talált ki téged? ... Bizony, az eszes nép...“ Záró tapsvihar. Mindent elönt a fény. A nézők állva ünnepük az előadást. Minden arcon mosoly ül, a sminkelt arcokon a munka verejtékcsöppjei. Hlesztakov két virágcsokrot kapott. Az egyiket attól a kujbisévi mérnökhőtől, — Köszönöm! — hallotta meg Leonyid a terem zúgásán keresztül. Megszokott mosollyal köszönte meg a virágokat', egy csokrot átnyújtott a polgármester feleségének, a másikat megtartotta. Harmadszor csukódik össze a függöny. A nézők szétszélednek. A lelkes rajongók tapsa itt-ott még felhangzik. — Köszönöm, barátaim — jelenti be az ügyelő az előadás végét, és kikapcsolja az asztala fölött égő lámpát. — Pavlikovszkij, a bejáratnál kocsi várja! — Köszönöm, Vassza Grtgorjevna, tudom. Kérem, mondja meg, hogy tíz percen belül lent leszek. — Lonya, vigye a levelét. Már második napja itt hever. — Aha, merd. Minszkből? Érdekes. Előre, fel a sminkelöbe. Huszonhárom óra nulla perc. Uram- egek, Pavlikovszkij színész, egyébkén! Moszkva egyik drámai színházának tagja, tizenhat órája van már talpon:.. Tizenhat órája... A sminkelő ajtajában a szürke zakó. Mosolyog. Először néz Leonyid szemébe. — No, ne ijedjen meg, és ne kapjon a kardja után. Egy szót sem szólok többé, ha még egyetlen kérdésemre válaszol. — Tüstént azt felelem önnek: „Sétáljon kedvére. Georaes Duroy.“ — Köszönöm, Monsieur Aramis, a Vtoraja Mescsanszkaja utcából. — Még a címemet ts ismeri? — Valamikor egy iskolába jártunk. En egy osztállyal lejjebb. De tisztán emlékszem az iskolai előadásokra. „Lonya Pavlikovszkijt a képernyőn, Majakovszkijt szavalt! Hazug volt — És kivel járt együtt? Alissza Szelksjannal vagy Lerka Bogatinával? — Lerkával, előttem zajlott le kettőjük szívügye. — Hát az hogy lehet, hogy nem emlékszem rád... A festéket letörölték, a forró víz felfrissítette a mimikától kifáradt arcvonásokat. Törülköző: Kölnivíz. Nadrág, pulóver, esőkabát. Nem, korai még az esőkabátot felvenni. El kell olvasnia a levelet. — Bocsáss meg, átfutom ezt a levelet. — Csak tessék. De előbb feleljen a kérdésemre, áztán eltűnök. Lehet? (Részlet) — Hadd halljam, tskolatárs, ki vele. — Becsületesen bevallom, eléggé kedvetlenül fogtam hozzá, hogy önnel foglalkozzam. A távolból úgy tetszett nekem: olyan sikeres, olyan jóllakott, szerencsés, ünnepelt. Azután, különböző zűrzavarai után egyszer csak megpillantottam Pavlikovszkijt a képernyőn, Majakovszkijt szavalt! Hazug volt a környezet, és Majakovszkijból már régen kiábrándultam, de az ördögbe is, megragadott! Érti, valamit közölt velem a verseken kívül. Lélegzetvétellel, temperamentummal, nem tudom. Nos, rendben van, kevés az időnk. A kérdés: mikor hagyja abba a színészmesterséget? — En?! — Igen. ön. Ne siessen a nevetéssel. Nem szabad egy ilyen embernek vég nélkül eltűnnie egy hazug, kedélyeSkedö hang mögött. — Bocsásson meg, mi a neve? — Nem fontos. — Hát persze, maga a sors váratlan ajándéka! Felelek a kérdésére: nem hagyom abba a színészmesterséget. — De én igazán megértem magát, nagyszerű lehet kilépni a színpadra, egyedül... — Megismétlem ... — Nos, megértettem. Minden jót. Az őszinteségét illetőleg megmaradtak a kételyeim. — Iskolatárs, mulasson jól, én elkésem. A viszontlátásra! Lonya átfutotta a levelet, rnajd az órára pillantott. Összeszorította a száját, felvette az esőkabátot, és figyelmesebben elolvasta a levelet. Sóhajtott, kisietett a színházból, beszállt a Volgába, bólintott a rá váró diákoknak, és gondolataiba merülve tizenöt percen belül megérkezett a Moszkvai Pedagógiai Főiskola kollégiumának klubjába. Fél tizenegykor kezdődött náluk a hangosújság első oldala, majd rajzfilmeket mutattak be, és most ö következett. A kollégium folyosójának dohos levegőjében káposztaleves szaga terjengett. Ha az ember a diákok ragyogó szemét nézi, nem gondolná, hogy már vége a napnak, fél tizenkettő van, éjszaka, és hogy Leonyid gyerekei már majdnem három órája alszanak. Lárma, tolongás, a közönség elhelyezkedik a szűk kis teremben. Ki az asztalra, ki a székekre. Leonyid köszön, bevezetik az emelvényen levő, apró kis színpadra. Az ifjúság lelkesen tapsol, és „figyelmesen odafigyel“, ahogyan egy dal szövege mondja. — Nos, tehát kezdjük el. En, azt hiszem, életemben másodszor lépek fel ilyen korai órában /hahota), mégpedig reggeli előtt (hahota), sőt alvás előtt (hahota), bár egyébként tetszik nekem a környezet... Csak meg kell szokni. — Hozzák már a reggelijét! S valóban, a színész elé egy kerek székre kolbász, sajt, kenyér és egy üveg víz kerül a diákok étkezőjéből. Mindenki nevet, mivel Leonyid arcán egyidejűleg a csodálkozás, az öröm és a zavar kifejezése jelenik meg. — Köszönöm. Még ha egy ágyat is ide lehetne varázsolni a színpadra (hahota), az lenne a finom dolog! Nos, hát meglennénk. Először is azt akartam mondani, hogy engem az est rendezőt felkértek, hogy verseket és monológokat szavaljak, és azután beszéljek valamit a filmről: En meg fordítva szeretném: először beszélaessünk 6n men íau ülve váínxznlaatak. laaz is... Kissé magamhoz kell térnem. S azután majd ... Vám elég időnk. Nekem a holnapi színházi próbáig éppen tizenegy órám van még hátra... A hahota elnyomja a hangját. Tapsolnak, és Leonyid maga is őszintén felvidul, a fiatal, élményre szomjas, és ami a legfőbb, az igazán szép arcok pompás látványától. Hát ide kellene eljönnie a szürke zakónak az ostoba kérdéseivel. „Mikor hagyja abba a színészmesterséget?“ Hát sohasem, amíg ez itt... Nem, jobb. ha nem a szürke zakóra gondol, hanem arra a fiatal leányra... Sóhajtott, eszébe jutott a levél, és kitapogatta az oldalzsebében, de az estt műsor már elkezdő- . dött. kérdezték. Felélt. A felvételekről, színészekről, kuriózumokról. — Mi a véleménye Hucievről? Es ki jobb, Jevtusenko vagy Voznyeszenszkij? $zmoktunovszkij meg milyen a színház...? Leonyid belejött a beszélgetésbe... Majd hirtelen félbeszakította önmagát, és megnevettette a diákokat egy esettel Gogol életéből. — Hát ez vagyok én. Olyan feszülten hallgatnak engem, hogy észrevétlenül megnövök a saját szememben. Hlesztakov, ki az? Nem, jobb így a kérdés: „Közülünk ki nem Hlesztakov?“ Mindnyájan nevettek, de Leonyid szeme szigorú volt, minthogy újra eszébe jutott a minszki fiatal lány levele. Véget ért március tizennegyedike. Alszik ezernyi ablak és sok száz ház, lefeküdt, és szundikál Moszkva számtalan utcája, lomhán tovadöcögnek a nagy ritkán felbukkanó autók. Nyájasan virraszt a hold, óriás tükörtojásra emlékezteti. Végül is Leonyid mégsem lakott jól, egész áldott nap gyötörte egy huszonnyolc esztendős, jól megtermett férfi le nem csillapí- • tolt étvágya. Pontosan egy órakor éjszaka állt meg kocsijával a ház előtt, amelyben született, felnőtt és cumisüvegből etette lányait. Pontosan egy órakor. Es ez azt jelenti, hogy Leonyid Pavlikovszkij színész (méghozzá drámai színész) gondban és munkában pontosan tizennyolc órát töltött el. Holnap reggel el ne felejtse Lenkával átvenni a matematikát, fel kell ébreszteni a felelősségérzetét a tanulmányi negyedév vége előtt. Telefonálnia kell Zecsavkinnak, és szakítania kell legalább két órát arra, hogy a cikkét átírja. Meg kell állapodnia Tamarával, hogy hová küldik a gyerekeket a szünidőben. Legjobb lenne, ha Tamara fizetés nélküli szabadságot venne ki. Ez az átutalás megint elhúzódik. De holnap fizet a Filharmónia. Februárban nyolc .. . vagyis ez azt jelenti, hogy tíz fellépésért kap honoráriumot. Nyolcszor tíz, nyolcvan rubel, kézhez kap körülbelül hetvenhatot. Tamara cipőre kért pénzt. A lakás meleg és barátságos. Tamaránál világosság van, olvas. Leveti a kabátját, és óvatosan, hogy ne zizegjen a 1 selyempapír, a háta mögé rejtve viszi be a csokrot a szobába. Nem, nem olvas. A csillár felé fordított bűbájos arcán sértett kifejezéssel fekszik. — Engedje meg, hogy a Szépek Szépének szobáját feldíszítsem! Repülnek a virágok a rendeltetési helyükre. Tamara felsi- kolt, magához tér. Íme, a gyengébb nem leggyengébb pontjai. Az asszonyok figyelmünk legkisebb jelével szemben ts védtelenek. — Te fekete üstökű ördögfióka, feledékeny férfi, végre az eszedbe jutott? Es ekkor Leonyid agyában megvilágosodott: háromszor is célzott Tamara valami fontos, mai napra vonatkozó eseményre, megpróbálta emlékeztetni, haragudott... — Buta formalista vagy. Hiszen én még egyetlenegyszer sem felejtettem el. Csak egyszerűen figyeltem, hogy te, te:.. — Menj, csak hazudj még többet> Ismerlek, szép maszk! Reggel ugyancsak szúrós voltál. A színházból is ünnepi telefon: „Hol voltál, kivel sétáltál?“ Ö maga pedig éjjel egyig, nem tudni, hogy hol csavarog... — De tudni, hogy hol. Nézd, a diákoktól milyen jelvényt kaptam, és még pénzecskével is megjutalmaztak. Napsugár- kám, ki fog engem megetetni ezen az ünnepélyes napon? — Tudod, hogy ki? Puskin! — Tévedés! Az esküvő napján azt kiabálják: „Gorkij, Gorkij!“- ---------- — uccz-tfLc/N, uemea p edig még a dialektikus materializmus is az eszedbe Jut. — Az ilyen, nőhöz nem illő szövegek miatt megtagadom tőled tartózkodó férfigyengédségemet. Egy óra huszonöt perc, majd éjszaka két óra. Elérkezett Leonyid Alekszejevics Pavlikovszktj színész (méghozzá drámai színész) egy hétköznapjának huszadik órája, telve gondokkal munkával, örömmel és bánattal. A saját külön díványán hever kezében egy kis verseskötet, és vállán nyugszik, felébreszthe- tetlenül, családi boldogságának bájos jelképe: Tamara feje Eg az asztalilámpa. Leonyidnak hogy elálmosodjon, olvasnia kell. A legjobb zenére, Vivaldi zenéjére ... íme: A MÚZSÁT LEHÁN NEM SZOLGÁLHATOD■ LEGYEN A SZÉPSÉG TISZTA ES MAGASZTOS Most már elég. Aludni kell. „Nem boldog e világ, de van csönd és szabadság'.Kitűnő dolog a nyugalom. Különösen zene mellett. „Vivaldi-zenére Vivaldi, Vivaldi.“ igen, most jött ra: egész nap elkísérjék őt öreg barátjának, Szásának vers- sorai. KARIG SÁRA fordítása
