Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-06 / 45. szám
IM 5 ZOLCZER JÁNOS HAJÓNAPLÓJA A NITRA FEDÉLZETÉRŐL Hajónk parancsnoka kiadja az utasítást: ,horgonyt húzz!“ IX023* - vasárnap — Horgonyt húzz! í . Sikoltva hangzik a hangszóróból hajónk parancsnokának a kiáltása. A kezelő beindítja a hajóorron lévő motort, monoton zú gás hallatszik, és lassan megindulunk elő re. Nem búcsúztat bennünket senki a komáromi kikötőben. A szürke, esős vasárnap délelőttön Üres a part. A Csehszlovák Du nahajézás 101,54 méter hosszú, 14,18 méter széles 2027 tonnás NITRA nevű teherhajó- ja szénnel megrakodva lassan halad előre. Nagyon rosszak a látási viszonyok, sebességünk alig 10—12 km/ó. Tizennégyen tartózkodunk a hajó fedélzetén . (hajóparancsnok, kapitány, kezelő, főgépész, másodgépész, gépészasszisztens, fedélzetmester, első- és másodikormányos, szakács, matróz, két hajósnak készülő tanuló és én, az újságíró}* Ütközően á látási viszonyok egyre romlanak. A bajt csak tetézi a Duna alacsony vízállása. Háromnegyed kettőkor mindenki érdeklődéssel várja a budapesti Petőfi adó vízállásjelentését. Odahaza a vízállásjelentéskor mindig dühöngtem a sok érthetetlen számadat hallatán, most viszont már tudom: a Dunán hajózóknak életbevágóak ezek az adatok: nemcsak arról értesülnek, hol kell mérni a vizet, óvatosabban közlekedni, de arról is, hol változott meg a hajózható útvonal, hol vannak új bóják elhelyezve. Az ilyen jelentések nélkül szinte lehetetlen lenne a biztonságos közlekedés. Persze, még így is körülményes a közlekedés, nem véletlen, hogy a legénység tűkön ül. Hajónknak már napokkal ezelőtt el kellett volna .indulni — késlekedett a kiás berakodás -Pv szégyen lenne a legénységre, ha mindjárt az indulás után zátonyra futnánk — hazai vizeken. Tizenhét óra előtt néhány perccel elérjük Budapestet. Messzelátóval a kezemben a parancsnoki hídon állok, és kémlelem a Duna-parti sétányokat. Közel vagyunk a pesti oldalhoz, még a házak ablakain is belátni. Egykedvű, álmos szemű öregek könyökölnek az ablakokban, amott egy csinoska- csitri bámul és integet. Áz' egyik kapualjban fiatal pár enyeleg: és \a távcső jól megmutatja, a bajszos fiú keze nem épp lankás területekre téved... áj (lellért- -hegy alatti tenyérnyi „fennsíkon“ kék blú- zos-farmeres fiú és lány. A hosszú hajú, kecses ívű teremtés arcát a szélnek tartja, megfeszíti vékony testét, mint vitorlavásznat a szél, a fiú meg mellette, kavicsokat dobál, olyan mozdulatokkal, mintha 11- lankázna. Olyanok ott, mintha tengerparton állnának, előttük a titkokat, álmokat • sejtető végtelen víz, és talán azt játsszák, most vámlak először szabadságon valahol az Adria-parton ... Én meg sehogy sem tudom elképzelni, hogy mondjuk valahol a Csendes óceánon bajókázok valami szuper- modern jachton. Igaz, a mi, maga nemében korszerű teherhajónkkal sem lehetek elégedetlen. Van rajta konyha, ebédlő, klubszoba tévével, lemezjátszóval, fürdőszoba, mosókonyha és szolid, kényelmes 1-^2 személyes kabinok. Pestet elhagyva kezdek megismerkedni a személyzet, másik felével. Néhányukat még tegnap este megismertem a komáromi. Pokol bárban. Másnap bevásároltunk: kenyeret vettünk, mert ezt mindenki magának biztosítja be. meg szalámit, konzefveket, ha netán a szakács kosztját ki kell egészíteni valamivel, legyen mihez nyúlni* Többen hoztak magukkal húst is meg egyéb élelmet és így egész szép mennyiségű élélem, halmozódott föl a hajón. Sörből njég több. Estefelé, amikor az első üres vddkásüve- get a vízbe dobtuk, sorsok, tervek, álmok és örömök kavarognak a fejünkben. A szakács kislányára gondol, aki tegnap este még a nagy vihartól való félelmében hozzábújhatott és erősen szorította az apuci nyakát; a másodkormányos, aki ugyan elégedett a hajósélettel, de tíz évvel ezelőtt merőben másnak képzelte el és haj csak lehet, még jó pár évig nem akar megnősülni; a kezelő, aki öt éve jár már egy kislánnyal, de lakás hiányában nem tudnak egybekelni; az ipari tanuló, aki külföldi tengerészeti főiskolára akart menni a gimnázium elvégzése után, de nem sikerült ne ki, és most a hajón tanulja a mesterséget. Gépész lesz belőle ... Vacsorára gulyáslevest eszünk, felemás étvággyal. Este tíz óra után felmegyek a parancsnoki hídra. Koromsötétség mindenfelé. A hajóorron csak a gyér fényű helyzetlámpa világít, a parancsnoki hídon — kommandón — teljes sötétségben tevékenykedik a parancsnok és az elsőkormányos. A kivilágított kommandó zavarná őket munkájukban és a szembejövő hajót is. Csak néha- néha kapcsolják be a fényszórókat, megvilágítva, körülpásztázva a partot, bójákat •keresve. Mindketten a radart figyelik, a- mely ha jó, működik, még a bójákat is pontosan megmutatja, a szembejövő hajókat pedig jó egy kilométerre előre jelzi. Ha nem lenne a hajón radar, már szürkület beálltával lehorgonyozhattunk volna. Valamikor húsz-harminc évvel ezelőtt nem is közlekedtek a hajók éjszaka. így lényegesen tovább tartott egy út, mint napjainkban. Persze, a szembejövő hajók még így is gyakran megnéznek bennünket, hosszan rajtunk felejtik fényszóróikat: kik ezek, hogy ilyen ítéletidőben árral lefelé közlekednek? Árral szemben még csak-cSak, mert úgy - könnyen meg lehet állni, de így...?! Rossz rágondolni, mi lenne, ha a radar hirtelen J felmondaná a- szolgálatot. (Később lesz í- . lyen is!) ; p Az elsőkormányos, aki közel harminc éve hajózik ezen a szakaszon, fittyet hányva j mindenre, jókedvű, fütyürésZik. Azt mondja, ismeri az útvonalat, mint a tenyerét, bóják nélkül, becsukott szemmel is „elvinné“ a hajót. Ha némi túlzással is, mondód kájában sok az igazság. „Meg aztán — mondja — a parancsnok felelős a hajóért, ha valami történik!“ — majd nagyot kacsintva a parancsnokra mutat. Az meg közel az ablakhoz távcsővel a kezében kém lel, figyel, egyre gyakrabban kapcsolja be a fényszórókat. Kisebb-nagyobb hajók gyors egymásutánban húznak el mellettünk. Tőlünk baloldalt. Van, amelyiktől öt-tíz méterre csúszunk el. Idegességnek, feszültségnek legalábbis látszatra nincs nyoma. Még kávét kortyolgatni is van időnk. — Nem fél? — kérdezem a parancsnokot. — Nem szabad félnemi Pedig tudom, nagy a kockázat. Milliókról és emberekről van szó. Mégis megyünk.. .1 Ha valami történne, az igazgatóságon rögtön azt mondanák, „ti vagytok a bűnösek, miért nem álltatok meg, miért hajóztatok“, de ha meg- ússzuk, szerencsésen visszaérünk, ők is ö- rülnek: teljesítettük vagy jobbik esetben túlteljesítettük a tervet. És a „játszma“ ér re megy: a határidőt, a tervet tartani kell! Persze, nem annyira vészes a helyzet, a- mint látja, egyetlen hajó sem áll, csupán annak tűnhet tragikusnak, aki először van vízen. Hirtelen szeretném látni - magamat egy tükörben. Ügy nézhetek ki, mint aki fél...? Úszni tudok már ötéves koromtól, víz mellett nőttem föl én Is, fürdőnadrág is van nálam — humorizálom a helyzetet —, ha éppen úszni kell, nincs semmi akadálya. Gyerünk csak, miattam ne. csússzon a terv. A parancsnok érti a viccet is és „megnyugtatásomra“ meséli: — A román szakaszon a parthoz nagyon közel összeütközött két. teherhajó. Ott is képzett, úszni tudó legénység volt, mentőövekkel és fürdőnadrággal felszerelve, még- . is mindegyikük odaveszett. A hajók maguk v alá temették a legénységet Csak azért mondom, hogy tudja. Van ilyen is és, sajnos, elég gyakran megesik hasonló a Du- . nán. ' Megdöbbenéssel hallgatom a történetet. Nem félek, csupán az okozza a megdöbbe nőst, hogy a Dunán is vannak emberéle teket követelő katasztrófák.' Ezt korábban nem hittem volna! Naivan azt gondoltam összeütközik két hajó, a legénység vízbe ugrik, és mert egyik part sem lehet néhány száz méternél messzebb, kiúsznak, és kész. Ezek szerint még tengeribeteg is le hetek a Dunán! Ml mindent tartogat még ez a szelídnek tűnő Óriás.*.?! No de, ne vágjunk a dolgok elébe! Huszonhárom őrá húsz perckor feltűnnek Paks fényei. Néhány percre teljesen kitisztul a táj. Egy csapásra kilométerekre ellátni. Az épülő atomerőművet ugyan nem veszem észre távcsővel sem, viszont a parti halászcsárda ablakán jó! belátok. A pin cérnő keblei, mélyen dekoltált ruhában, mintha az orrom hegyén lennének — any- nyira közel hozza a látványt a távcső. A pincérnő épp számol. Mondom is a kormányosnak. Kár, hogy nem mi fizetünk neki egy jő halászléért, — horkan föl a kormányos vastag hangján. — Pedig de megenném! Kikötünk, parancsnok úr? — veti oda főnökének tréfásan. A fények a hátunk mögött maradnak, elteszem magam holnapra. IX.24« - hétfő Mint ma reggel megtudtam, hajnali egy óra után lehorgonyoztunk, és csak valamivel öt óra előtt indultunk el újra. Paks u- tán olyan sűrű köd ülte meg a Dunát, hogy Itt már kénytelenek voltunk megállni. Kilenc óra felé kopog a szakács a kabinom ajtaján: — Akkor jössz, segítesz főzni?! Az alig harmincéves szakács először van hajón, és talán életében főzni is először akar. Kitanult mestersége cukrász. A szakácskodással a katonaságnál ismerkedett meg, de bizonyára ott sem csinált mást a krumplihámozáson kívül. A tegnapi ebédje igen elsikerült, hát megígértem neki, hogy ma főzök helyette, mert a legénység titokban morgolódott az ehetetlen koszt miatt. Sertésszeleteket csináltunk zaftosán, pikánsan meg zöldséglevest. Tizenegy órára, a- mikor az 1448-as f. kilométernél elérjük Mohácsot, a magyar államhatárt, már kész is az ebéd. A fiatal kapitánnyal kiugrunk a városba cseresznyeesszencíát venni — ez legalább olyan fontos kelléke egy hajónak, mint a mentőöv — és betérünk a borkósto lóba is egy pohárkára. Ott, mintha a homlokunkra lenne írva, hogy hajósok „vagyunk“, a pincérnő azonnal megkérdezi: „Mészáros kapitány nincs magukkal?“ A hölgy könyveket szokott vásárolni a kapitánynak. Az én kapitányom meg útközben arról mesél, hogy már Mohács sem igazi hajósváros. — Valamikor ez a főutca tele volt kocsmával. Jó birkapaprikást, -halászlét árultak bennük. Álltunk a városban fél napokat is. De ma...?! A vámvizsgálat után rögtön továbbállnak. Rohanunk, sietünk, állandóan nagy hajszában élünk, nincs semmi romantikája az utaknak. Az ember, ha meg is áll egy városban, összehúzza magát, nem dobálja a pénzt, számolja a filléreket, és hazagondol, a családra. A fiam meg a feleségem nekem is otthon van. Már közel harmadik hónapja vagyok úton, s két út között csak épp egy-két éjszakára ugrottam haza Komáromból. Űjra a hajón vágyunk. Az útlevél- és vámvizsgálat nem tart soká. Mire felszedjük a horgonyt, ragyog a nap, egyszerre fütyörész, dúdolgat mindenki a hajón, egy csapásra jókedvre derült a legénység. Kivétel nélkül mindenkivel madarat lehetne fogatni, annyira derültek, vidámak az arcok. Micsoda kevés kell az embernek ahhoz, hogy morcosság helyett üde ábrázattal dolgozzon! Elfelejtettünk mindent, ami körülöttünk történik, a matróz, a kezelő, a fedélzetmester és a tanuló o- lyan fürge mozdulatokkal oldja meg a kötelek nyolcas csomóit; mintha kergetnének ... És most már közel húsz kilométeres sebességgel „rohanunk“ előre. A hajó tatján egy bakra telepszem. Gyönyörködöm a kéklő, de meglehetősen koszos vízben és a tájban. Mellém telepedik a matróz. Huszonhárom éves, somorjaí. Minden előzmény nélkül egykedvűen rákezdi: — Tizenöt éves fejjel a kassai (Koéice) gépgyárba mentem tanulni. Az ott élő nő- véreméknél laktam, A sógorom mindig maceráit, mindig baja volt velem, nem bírtam ki soká náluk, pedig úgy nézett ki, esztergályos lesz belőlem, és sose kerülök hajóra. Szóval, a sógorom viselkedése miatt egyik reggel korán bementem az iskolába, leraktam a padra a könyveimet, és megléptem. Aztán különféle segédmunkákat végeztem, majd á katonaság következett. Már itt elhatároztam, ha leszerelek, hajós leszek. A bátyám is hajós, én is víz mellett nőttem föl, megpróbálom. Elmereng a hajőcsavar kavarta hullámokon. Ügy figyeli a vizet, mintha ott számára valami nagyon fontosat látna. Hosz- szan nem szól, nagyon hosszan hallgat. Nem kérdezek. Az előbb sem kérdeztem, mégis beszélt. — Azín gondolkoztam, hogyan tudnám neked megmagyarázni, mit is jelent nekem a víz, a hajó. De talán ha el tudnám mondani, már nem, lennék itt. Titka van a víznek, tudod! Titka, amit csak sejtet, de nem fed föl soha. Ez az, ami vonz engem, ez a titok. Meg hát a romantika... Hajós vagyok, nagyon jó érzés, ezt kimondani. Mindig kicsit béleremegek, ha erre gondolok, ha kimondom. Üjra csend, csak a motor zúg erőteljesen, de valahogy most nem tűnik annyira fülsüketítőnek. — Járok egy lánnyal, és elhatároztam, tavasszal feleségül vészem. Egyet azonban kikötöttem, ne is kérje tőlem, hogy Itthagyjam a vizet, a hajózást. Kegyetlen a választás, de inkább a víz, mint ő. A lány még meg is értené, hogy egybekelésünk u- tán is hajós maradok, de a szülei állandóan piszkálják, azoknak valahogy nem tetszem. Egyébként szomorú tapasztalat, hogy a lányos szülők irtóznak a hajós udvarlóktól. Mint a megbélyegzettekre, úgy tekintenek ránk. Azt hiszik,. csak ágyba csaljuk a lányukat, és futunk tovább. Hülyeség! Hát olyan nagy bűn az, ha valaki hajós...?! Tülköl a duda. Hangja, mint bomba robbanása vágódik a meghitt beszélgetésbe. I- jedtemben majd átfordulok a korláton. Azt jelzi a dudaszó, kikötünk, mindtnki a helyére. A matróz ugrik, fut a kötelekhez. A jugoszláviai Bezdannál kötünk ki, útlevél- és vámvizsgálat lesz. Alig egy óra hosszat tart az egész, és indulunk tovább. Gyorsan haladunk, ismét a tat egyik bakján ülve a tájban gyönyörködöm, és észre sem veszem az idő. múlását. Szürkül. Óriási koromfekete felhők „jelennek“ meg a partközelben. Ügy „ülnek“ rá a partra, mintha félelmetes hegyek lennének. Féléi metes és egyben csodálatos látvány. A vu- kovari cipőgyárat eltakarják a szemünk e- löl. Vihar lesz, és valaki hajósszerencsétlenségekről kezd beszélni. Akinek nincs dolga, köré gyűlik, s hallgatja, A mesélő is átélt egy ilyet, hat hónapig feküdt a kórházban égési sebekkel. Tíz óra után árral szembe fordulunk, le- horgonyzunk. A matróz ledobja a: horgokat, halászik. Krumpli a csalétek. Éjfél körül fölkelt, nézzem meg, másfél kilós halat fogott. Megvan á holnapi ebédnek való. Már mindenki alszik, csak a matróz van ébren. Ma ő őrködik. Fotó: a szerzó (Folytatjuk)
