Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-10-23 / 43. szám

Erdélyben a XIfii. századvégért játszottak először magyar nyelvit színjátékot, mégpedig Nagyenyeden A hivatásos színjátszás név szerint, ismert első kezdeményezője FELVINCZI György volt. Nevét azért is érdemes megjegyezni, mert valószínűleg ő volt az első magyar literátor, aki pusztán írói „honoráriumaiból“, azaz joqdí- jaiból próbálta eltartani magát. A XVII. század derekán

figyelemre méltó adalék: az első magyar kőszínházat Erdélyben építették, Kolozsvárott 1821-ben.

Erdélynek igen gazdag és jelentős színházi múltja van. Ezt örökölte a romániai magyarság 1919-ben. Kós Károly és öt írótársa már 1924-ben megalapította Kolozsvárott az Erdélyi Szépmíves Céhet, a romániai magyar polgári írók könyvkiadó vállalatát, amely egészen a

szakban mind mondanivalójával, mind stílusával a Ura és az epika mögött kullogott a romániai magyar dráma. A drámairodalom elmaradottságának felszámolására és a kor drámai szintézisének megteremtésére 1958-ban pályázatot hirdetett az Igaz Szó folyóirat szerkesztősége. Meglepően sok színjáték érkezett a pályázatra, 147 egyfelvonásos és 76 háromfelvonásos dráma. A beERDÉLY MAGYAR SZMZKULTÚRÁJA

(A ROMÁNIAI KULTÚRA HETE ALKALMÁRÓL)

született. 1696 ban Bécsben l. Ltpóttól színtársulat megszervezésére és színjátszásra kért engedélyt. Az 1696. október 23- án kiállított királyi oklevél szerint színházi előadásokat tarthatott Erdélyben. Sajnos, Bécsből való visszatérése után felhagyott színjátszói terveivel. Ennek ellenére — „Comico- -Tragoedia..címmel — az u- tókorra hagyott egy máig is figyelemre méltó, mitológiai tárgyú, éneklésre szánt iskoladrámát (1693-ban adta ki), a- melyet tulajdonképpen az első magyar operaként tartunk számon.

Az első magyar (hivatásos) színtársulat Kazinczy Ferenc kezdeményezésére alakult meg Budapesten, amely a Várszínházban tartotta meg első elődadását 1790. október 25-én. Két évvel később Kolozsvárott megalakult a második magyar (hivatásos) színházi együttes, a- melynek idősebb Wesselényi Miklós vállalta a patronálását. A létszámban egyre gyarapodó erdélyi társulat 1801-ben ma« gyarországi „portyára“ indított egy kisebb csoportot, amely aztán több vidéki városban is „sátrat vert“. (Ehhez a társulathoz szerződött Déryné Szép* pataky Róza, az első nagy magyar énekesnő.)

S hadd álljon itt még egy

második világháborúig fennállt.

Az új erdélyi dráma megszületése Hunyady Sándor nevéhez fűződik, aki nem más mint Brődy Sándor író és Hunyady Margit kolozsvári színésznő fia. A két világháború közötti romántai magyar drámaírás úttörő egyénisége volt. „Júliusi éjszaka“, majd a „Feketeszárú cseresznye“ című darabjaival tűnt fel 1930-ban, s 1942-ben bekövetkezett haláláig több sikeres színpadi művet írt.

A „helikon írók“ közül figyelemre méltó még Nyíró József, Szántó György, Karácsony Benő, Tomcsa Sándor és Nagy István drámaírói munkássága, de több író is tett kísérletet a színjátékírásra. Hadd említsük meg közülük Tabéry Géza, Mol- ter Károly, Bárd Oszkár és Bánffy Miklós nevét. E korszak legnagyobb hatású színpadi müve Kós Károly „Budai Nagy Antal“ című történelmi drámája. A legtermékenyebbnek a már klasszikus Tamási Áron bizonyult, aki népi színjátékaival új stílust teremtett a romániai magyar drámaírásban. (Az „Eneíces madár“ és a „Vitéz lélek“ című színműveit a MATESZ Thália Színpada is bemutatta.)

A felszabadulás utáni idő<

érkezett művek értéke azonban nem ütötte meg a kívánt színvonalat, így csak az egyfelvo- násosok kategóriájában osztották ki a díjakat. Az akkor induló, illetve akkor beérő írónemzedék mégis jelentős drámaírókat adott a romániai magyar irodalomnak. A teljesség igénye nélkül hadd írjam le a legfontosabb neveket: Szemlér Ferenc, Deák Tamás, Veress Dániel, Sütő András, Csávossy György, Székely János, Méhes György.

A hatvanas évek színházi megújhodása a romániai magyar színházra és drámára is rányomta bélyegét. A hetvenes évekre felnőtt egy új generál ció, amely létszámban és erőben azóta is gyarapszik. A művészettel szemben támasztott követelményekre már nem jellemző az ötvenes évek merev-i sége. Az új drámaírói generáció legfigyelemreméltóbb e- gyéniségei Kocsis István és Lászlóffy Csaba (de Csávossy György munkássága is ide sorolható). Az előző generáció tagjai újabb művészt magaslatokat hódítottak meg. Az újabban jelentkezők közül is említsük meg legalább Tömöry Péter, Kincses Elemér (a Ma* rosvásárhelyi Állami Színház aligazgatója), Dehel Gábor (a Kolozsvári Állami Magyar Szín»

A Marosvásárhelyen élő Sütő András a legjelentősebb és legnagyobb hatású kortárs romániai magyar drámaíró

ház színművésze), Kányádi Sándor, Huszár Sándor, Bálint Tibor, Hajdú Győző és Sombori Sándor nevét, s csak jelezzük, hogy az Igaz Szó legutóbbi pályázatán újabb tehetségek tűntek fel.

A gazdag és jelentős színházt hagyomány mellé tehát gazdag és jelentős kortárs drámaírás társul. A legtöbb dráma az ember erkölcsi-etikai helytállását fejtegeti-mérlegeli történelmi vagy jelen idejű képekben. Igen széles körű a történelmi parabola alkalmazása. Stílus és műfaj tekintetében is igen sokrétű a jelenkori romániai magyar dráma. Ennek ellenére erős lábbal áll a realizmus — az „itt és most“ —- talaján. Gondolatilag gazdagok és időszerűek, stílus és dramaturgiai tekintetben igényesek a hetvenes években írt románia, magyar színjátékok.

Kmeczkó Mihály

Ä Dunaszerdahelyi (Dun. Streda) Nemzeti Bizottságon láttam egy képet, olajjal megfestett virágcsokrot.

Ki festette? Mács&i Gyula amatőr festő, a nemzeti bizottság alelnöke.

— Éppen most csomagolom ki ezt a képet — fogadott barátságosan —, a nyltrai kiállításról küldték vissza.

Érdeklődéssel néztem a festményt. Szelíd tónus, harmonikus színösszetétel.

— A múlt emléke, ez a kép neve — magyarázta Mácseí Gyula. — Előbb a szerdahelyi járási kiállításon mutatták be, aztán elküldték a nyltrai kerületi tárlatra is. Ez a kis házacska, amely itt látható, a szomszédban van Udverdon, illetve már csak félig van meg, lebontják, rövidesen teljesen" a múlt emléke lesz. Nekem azért is kedves, mert a nagyapám annak idején Hefpán, Illetve Helembán Ilyen nád- és zsúpíedeles házacskákat épített, s ez a kép mindig eszembe juttatja a múltét, a gyér mekkort, a szülőfalumat meg a többi csallóközi kis házacskákat.

— Miért nincsen több ilyen festménye? — kérdeztem.

— Sajnos, a beosztásom olyan, hogy a- ránylag kevés a szebad időm, alig jut festésre, pedig mo9t egy egész sorozat elkészítését tervezem. Önálló kiállítást szeretnék Nagymegyeren (Calovo). Az anyag fele már készen van, a másik felét még meg kell festenem. A tervezett képek párhuzamban vannak: bár nem itt születtem, ma már csallóközinek érzem magam teljesen, megszerettem az Itteni embereket, a tájat; persze a szülőföldemet sem hanyagolhatom el, sok emlék köt hozzá, az a vidék továbbra is inspirál. Még annyira élénken élnek bennem a gyermekkori emlékek, hogy pontosan megam előtt látok egy-egy jelenetet az akkori életből, s mindez kikí- vámkozik belőlem.

— Szinte látom a Kusztus-hegyoldalban folyó szüretet, persze az akkorit, a szeA műit emléke és a

tervek

kér mellé kötött kérődző teheneket, a put- tonyozókat, a ponyvára leterített fürtöket és a kisajtolt nedűt. Magéin előtt látom a kuikoricatörést, a begyűjtést, a fosztást az udvaron. Körülültük a kupacot, vidám hangulatban folyt a mesemondás, tréfálko zás, dalolás. Hát ezt szeretném megfesteni már csak azért is, hadd maradjon meg

emléknek a múlt egy-egy munkafolyamata. j — Hogy miképpen kezdtem festegetni?

A mi gyermekkorunkban még nem voltak tehetségkutatások. Ott élt Helembán Bánsági Vince festőművész, őt nézegettem munka közben, nagyon tetszett minden festménye. Hazatérve aztán én Is megpróbáltam rajzolgatnt. Amikor már volt néhány kisebb rajzom, vettem annyi bátorságot, elvittem neki megmutatni. Féltem, cudarul féltem, hogy kinevet, de ő igen ked vés volt, bátorított, magyarázott, és ez szinte szárnyakét adott. Egyik rajzot a má sík után készítettem. Naponta járhattam hozzá, megnézte, mit rajzoltam, mindegyikhez fűzött néhány szót. Bizony ezek voltak életem legszebb pillanatai. Hát még amikor -maga mellé ültetett, kezembe adta egyik ecsetjét és biztatott: „No, Gyuszi, próbálj festeni is, csak bátran..." Én a meglepetéstől alig tudtam tartani az ecsetet, ő meg noszogatott. „Csak bátran, ne félj tőlel“ Hát így kezdődött. Sajnos, a mi időnkben még nem nagyon figyeltek fel az ilyen Igyekezetre, csupán egyetlen tanár, e< jó öreg Brigán Dezső biztatgatott bennünket, a gimnáziumban pedig Lengyel- falusi Miklós, az osztályfőnököm. Mentem volna én is a képzőművészeti szakra, óm akkoriban közülünk csak nagyon kevesen jutottak be. Hogy foglalkozhassam & képzőművészettel, az iskolában a rajztaníiást is elvállaltam, de ez nem tartott sokáig, a foglalkozásom elszólított, és volt időszak, amikor nem is festettem. Most ismét több kedvet érzek magamban, és remélem, rövid időn belül elkészítem a kiállításra tervezett anyagot. Különben 1975-ben kezdtem újra festegetni. Ennek Is van története: amikor megnősültem, a képeimet elvit- tem az új lakásba. A feleségem nem akarta elhinni, hogy én festettem, be kellett neki bizonyítanom. Ismét hozzákezdtem, így hát tulajdonképpen ő lett e> múzsám.

— os