Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-09-11 / 37. szám

KONSZTANTYIN SZIMONOV:

VÁRJ REÁM

Várj reám s én meglövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszt búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

vári ha tűz a nap,

várI, ha nem ts Jön levél

innen néhanap;

várI, ha nem vár senkt ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

VárI reám, s én meglövök,

Fordult daccal el, ha áltatják ösztönöd, hogy: feledni kell... ha lemondtak rólam már apám s lányom is, s jó barát már egy se vár —

... szinte látom is: borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük, rám gondolva. De te várj s ne igyál velük.

Várj reámI Ű, átkelek minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

„Szerencsés legény.“

Nem tudhatja senki sem, te meg én csupán, hogy te jártál ott velem öldöklő csatán, s te mentettél meg, de hogy?

Egyszerű titok: várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott.

LÁNYI SAROLTA fordítása

N S

'13 0}

TJ M — ce

•aSS

'S S

s

OS 00

xs .

<S.S3

g

eé « •2

^ e

•a u 'as

Ä '« g -Q s

fi

2 _ c«

ni:

* * o

03 c 2

ä s #

« J5 Jí

•5 '« S

c/5 - v _ 9 e .5 M „

SL «9 03 TI

sß «Ö

M • '03

g '«3 E

^ 'S t« £ £3 CÉ

JgSS

S3 g “

5 "f

£ m s

££ £ w . «

SS'03 b ^

5 ^

S £ 8

Kendi Mária:

Darázs Rozália: Az ember és a világűr című ciklusból

Nincs szomorúságom

Sokszor gondolok rátok, s más csodát nem várok: csordába fogom az éveket, jövendőket s múltakat terelem.

lm hol a nyálas-szerelem füvét legelni kínálja.

Bújjon elő, aki merő, törökverő, bajkeverő,

rossznak-mégrosszábbnák holdjártával apálya-dagálya, nagyapám ggtyája.

Van-e, ki kivárja?

Valaki kívánja játszi énekem?

Nincs szomorúságom nagyobb énnekem:

tgomló fal'ú ßejtközök.

Írtam verset; most érik, most érik, most érik,

K — is kacsómat a kukacok M — ajd kérik, majd kérik, majd.

’Cúth János:

Az „Engesztelőt* már csak mi éltettük néhányon, mi, akiket mindössze a véletlen választott el az elvonóintézettől vagy a börtöntől, s akik nem fényűzést és előzékenységet kerestünk a kocsmában, hiszen az ilyesminek borravaló lett volna az ára. Mindössze annyi kedvezményünk volt, hogy a kocsmároson az isiásszal arányban egyfajta jótékonysági nyavalya is elhatalmasodott, és amióta felfedezte, hogy az é- vek többnyire már csak betegségeket hoznak neki, azóta igyekezett legalább valamicskét törleszteni velünk szemben mindabból, amit jövedelmezőbb ével során el- szipkázott zsebeinkből.

Kedvenc asztalomnál ülve ismertem fel váratlanul képességeimet: aznap afféle ingyenes bemutatót tartott az „Engesztelőben" egy véletlenül betévedt társaság. Fényképezőgépekkel és kamerákkal voltak felszerelve, s hogy csodabogarak voltak, azt leginkább konfekciót gúnyoló öltözékük hirdette. A jövevények a pult előtt tanakodtak, lökdösködiek. Nem hallottam, miről beszéltek, éppen ezért úgy tűnt fel, mintha még a söntés vízcsapja is kíváncsi türelmetlenséggel szortyogott volna. Akocs- máros előjött a pult mögül, s a székeket kezdte igazgatni minden látható ok nélkül, azzal a közönyével, melyet a kocsma egykori lármája és zűrzavara fejlesztett ki benne. A jövevények kíváncsian méregették a régi dorbézolások elhagyatott színterét, s mintha otthonomról lett volna szó, valóságos szégyenérzettel találgattam, milyen benyomással lehettek rájuk a bakancskoptatta asztallábak, a szemérmetlen svábbogarak és az előttem álló ütött-kopott teáskanna. Mindent szemügyre vettek, csak én és a két másik törzsvendég maradtunk láthatatlanok számukra, annak ellenére, hogy az én asztalom köré telepedtek, ölbe vették masináikat és osztottak. Pléhpofát kellett öltenem, hogy el ne áruljam hirtelen támadt pénzsóvár indulataimat, mikor kártyázni kezdtek, s bejelentették a tétet. E- get verő összeg volt, el sem tudtam képzelni, hogy azt még növelni lehessen, s ne ad) isten — elveszíteni. Márpedig az egyik, akire azóta is úgy emlékszem mintha állandóan vigyorgott volna, holott csak bajusza, valamint az arcán kétfelől végighúzódó barázda keltette ezt a látszatot, úgy söpört maga elé egy cipőskatulányi bankót, hogy szaporán, egymás után kétszer is töltenem kellett a teáskannából, ami már magában elárulta volna titkolnivalómat, ha ismeretlen asztaltársaim tudják, hogy teáskannám rumot tartalmaz.

A két másik törzsvendég éjjeliőr volt, a- zok közül valók, akik általában fűtők vagy éjjeliőrök, s hozzám hasonlóan ők is itt töltötték a nap nagyobbik részét, hogy éjszakáik álmatlan kábulatát itt sokkal kellemesebb kábulattal cseréljék fel. Fröccsöt ittak, s fokozatosan elragadta őket az idegenek kártyajátéka. Megbabonázva bámulták az asztalunkat, s szinte öntudatlanul lopakodtak közelünkbe. Fontoskodva bizonygatták egymásnak nagy-nagy kártyaszakértelmüket, anélkül, hogy egymásra néztek volna, vagy figyelték volna egymás szavait. Szemüket le sem vették a játékosokról és a pénzről.

Csattogott az asztal lapja, a szerencse mindenáron való kierőszakolása hangzott a csattanásokból. „Asztaltársaim“ ugyan kacérkodtak a szerencsével — gondoltam —, velem aligha. Töltöttem magamnak a teáskannából.

A játék hívások közti cselekménytelen- ségében, mikor a játékosok felbecsülik egymás esélyeit, olyankor szüremlenek a fogak közül azok a bemondások, amelyek a játék hevében akkor ts a levegőben lebegnek, ha nem mondják ki őket.

— Veszélyben a bank — mondta a vigyorgás képű, lapjait az asztalra borítva, s a biztos nyereség tudatában ereszkedett hátra székében. Rágyújtott, s a felszálló füstön keresztül hunyorogva figyelte társait.

— Ha csalsz, nem bennünket csapsz be — kacsintott rá az ablak felől ülő ritkuló hajú játékos.

— Nincs visszakozz! — mondta jelentőségteljesen, felemelt mutatóujjal a harmadik, aki öszes szak állóval, és ezüst szálakkal átszőtt ingével valahogy a társaság vezérének tűnt fel.

A negyedik idegen nem szólt, nem is játszott, de ahogy a körmét rágta, s a lap- járást figyelte, akár fokmérője is lehetett volna a kártyacsata izgalmainak.

Igyekeztem észre se venni az orrom e- lőtt halmozódó pénzt, mert ahogy titokban újra és újra felmértem esélyeimet, látnivaló volt, hogy egyikük hamarosan besöpri az egészet. Reményeimet^ a teáskannából tápláltam, de egyetlen gyanút keltő szemrezdüléssel sem árulkodtam magamról. Mit tudhatta ez az ismeretlen banda, hogy aki itt ül velük szemben, annak a kockázat csak egy a sokféle szükségszerű izgalom közül, akt örök pénztelenségben szenvedve a lehetőség pillanatában csak a nyereséggel számol... Bár ami azt illett, a hozzám legközelebb ülő, a főnök külsejű túlságosan is jogdmeg fickónak mutatkozott. A két barettsapkás éjjeliőr egészen az asztalunkig nyomult. Egymás kezét szorongatták, szétnyíló ajkukon a sóvárgás néma kifejezésével. Be kellett látnom, hogy esélyeim megcsappantak: nem lenne egérüt. Töltöttem hát magamnak, s a rummal e- gyütt lenyeltem a két éjjeliőr iránt érzett megvetésemet is, de semmiképpen sem tudtam megérteni a jövevények könnyelműségét, mikor nem számoltak azzal, hogy aki az efféle kocsmában üli ki törzshelyét, az ennyi pénz láttán nem sokat mérlegel...

— lehet számolni — mutatta fel lapjait az ablak felőli játékos, s még csak egy mozdulatot sem tett, hogy félresimítsa szemébe hulló haját.

— Figyelmeztettem a veszélyre — hajította asztalközépre lapjait a vigyort képű, hogy látható legyen a négy egyforma kártya.

A főnök külsejű felemelkedett a székről, az asztal fölé hajolt, majd a háta mögé szórta saját lapjait.

Mikor a nyertes utazótáskájába söpörte a kazalnyi pénzt, az egyik éjjeliőr kapásból úgy szájon teremtette társát, mintha

nem ts én készültem volna villámgyors akcióra. S valóban: az idegenek az első ütésre, mintegy vezényszóra kézbe kapták masinájukat, s néhány pillanat alatt annyi filmet pocsékoltak a verekedőkre, hogy kisebb tűzijátékot rendeztek villanófényeikkel. A verekedők hamarosan belátták, hogy indulataik rossz irányban törtek ki.

Az idegenek, mint akik jól végezték dolgukat, cihelődni kezdtek, pedig ennél általában viharosabban végződik egy ilyen kártyacsata, még akkor is, ha annál a legbelső asztalnál filléres alapon játszanak a fiúk a bikaistállóból. így aztán nem sokat értettem a megmozdulásukból, míg oda nem intették a kocsmárost, akt alattomosságtól elmélyült redöit úgy rendezte kedveskedő vigyorra, hogy abban csak a magamfajta törzsvendég ismerhette fel a kivételes vendégeket illető áldozatot.

— Egy-egy konyakot — rendelkezett a gyér hajú.

— Csak nem a nyereségből? — szólt közbe a vigyori képű, miközben gúnyosan, kissé előre billent fejjel felfelé sandított társára, majd ugyanúgy a kocsmároshoz fordult:

— Kaphatnánk érte konyakot? — szólt, s egy ötszázast lebbentett meg az orra e- lőtt, amely az utazótáskájából került elő. A kocsmáros, miközben lassú mozdulattal a bankó után nyúlt, fél szemével hunyorítva nézett a vigyori képűre, majd alaposabban szemügyre vette a felkínált pénzt, a- melyet fejcsóválva vissza is adott.

Innom kellett.

— Sörre mindenesetre futja — szólt a vezér külsejű. Összeadták kevéske aprójukat, és egyikük hozzám fordult:

— Tarts velünk! Nem -titok, barátom, te lettél a kártyacsata győztese.

A gyér hajú rám irányította fényképezőgépét:

— Még kihagyjuk azt, aki leginkább rászolgált egy felvételre. Mit szóltok, állta a sarat a fickó, mi?

— Mintázni lehetne róla a hidegvérűsé get — igazolta őt a vezérféle.

— Csak rá kell nézni, s lerí róla, hogy a mi emberünk — szólalt meg a negyedik idegen, s mivel nem kártyázott, talán ő volt a legmegbízhatóbb megfigyelő —, szavamra, minden porcikámmal a feszültsége! próbáltam növelni. No de, fiúk, betyárbecsületemre, elégedett, hogy ne túlozzak, talpig boldog ember legyen az, aki ilyen rendületlenül kibírja mellettünk, s állja a zsákmányt, mint kutya a vadat.

Ereztem, hogy egyre inkább hisznek ts abban, amit kimondanak rám. Felesleges lett volna bármit Is szólnom, örültem, hogy semmit sem fedtem fel magamról és a rumról.

— Szakasztott az az ember, akit keresünk — mondta ki a végkövetkeztetést a negyedik. — Ezt a fickót nem lehet kizökkenteni. Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy 6 lesz a mi üdvöskénk, igyunk a Boldog ModellreI

Ez volt minden előzmény. Rátenyereltem a teáskannára, és egy távolabbi asztalra helyeztem, nehogy kiderüljön a turpisságom a rummal. Felfedezőim nekem is fizettek egy korsó sört, s azzal megpecsételődött a sorsom. Néhány nap múlva már az ábrázatommal tüntető plakátok és reklámcédulák hirdették ugyanazokat a dolgokat, amelyeket felfedezőim mondtak ki rám, $ amelyekre büszkének kellett volna lennem. Ezeken a plakátokon és reklám- képeken hói egy motorcsónak, hol egy vadászfegyver végtelenül elégedett tulajdonosa voltam. Feladatom könnyű volt: az én derűs és önfeledt árcklfejezésem az elégedett, boldog ember arcktfejezése, ez pedig az áru legjobb cégére.

Ogy tűnt fel, valóban szükségük van rám, nekem pedig elég volt megszoknom a fényszórókat és a makulátlan, de fojtogató öltönyöket, mégis, gyanúsan sok volt a fény, nagy volt a kényelem. Sehogy sem tudtam eldönteni, mivel is érdemelhettem ki ezt a bánásmódot. Semmivel sem volt nehezebb dolgom, mint mikor rumozgatás közben azzal hecceltem a kocsmárost, hogy bemutattam, milyen pofát vághatott üzlete fénykorában kasszazáráskor. Lassan már hajlandó lettem volna hinni a véletlenekben és a kocsmai szerződésekben, de egyre az motoszkált bennem, hogy valami nagy csalás lappang a dologban. Leginkább fizetésnapokon éreztem Így, mert a legkevésbé sem voltam fáradt, hogy legalább a fáradtsággal jogot formálhattam volna ahhoz a sok százashoz... így csak a lapos rumosüveget rakosgattam a farmer zsebemből a belső zsebembe, onnan meg vissza, de ettől ts csak kíváncsiságom nőtt. Kíváncsi voltam szerencsém eredetére, arra a rejtélyes „boldogságra“, amelyet az engem felfedező hamiskártyások szerződéses alapon idézgettek, ábrázatomon keresztül.

Amennyit én annak idején tanulás helyett az iskola mögötti erdőben a tó végi nádasban csatangoltam, úgy voltam vele, hogy azt már csak a rum pótolhatja, de új helyzetemben az sem segített. Kivártam az egyik felvételek közötti szünetet, behúzódtam a festett pálmák, tengerpartok és naplementék közé, felütöttem az olvasóteremből származó értelmező szótárt, s egymás után többször is elolvastam a .boldogság“ címszó alatti magyarázatot, hogy a szótár — sorsom titkával együtt — tisztázza e szó jelentését. A rumosüveg rá a bizonyítékom, hogy a szótár kimerítő magyarázatából sem ismertem magamra. A könyv se tudta, meg a hamiskártyások sem tudták azt, amit a rum... Es még álljak oda nekik önelégült ábrázattal alkoholellenes plakátot készíteni!

— Hát nemi — mondtam. — Itt én tehetségem meg a boldogságom is! — s az egyik reflektorba vágtam a lapos üveget, felrúgva ezzel a díszes társasággal kötött szerződésemet, majd azon vettem magam észre, hogy az utcákon rohangálok, tépem, szaggatom a falragaszokat. Tudomásul se vettem a körmeim alá fúródó szálkákat, azt figyeltem, miként száll tova apránként dühöm az összegyűrt, szélnek e- resztett papírszelet kékkel. Az egyik plakát azonban megállít parancsolt a kezemnek Ez volt rajta: „Színészfelvételt Ha vonzalmat érzel a színjátszás iránt, jelentkezz a Thálíában tehetségfelmérő vizsgára!“