Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-11 / 37. szám
3 A4ám György igazgató Vasárnap A piros színű Skoda motorja egykedvűen zümmög. Hárman ülünk a gépkocsiban, s mindegyikünket más gondolat foglalkoztat László, a pilóta dinnyét akar venni valahol; a harír Incéves, sebhelyes arcú Lajos újszülött fiáról áradozik, én meg azon morfondírozom, milyen is lesz a vasárnapi ebéd. Csak amikor befordulunk a Naprágy (Neporadza) felé vezető mellékútra, fog el az a kíváncsisággal vegyes izgalom, amely minden riportutamra elkísér. — Erre, egyenesen tessék menni — mondja a megkérdezett öreg bácsi —, erre van az aggok otthona. A kultürház előtt kondér áll, rozs« dás kéményéből kékes füst gomolyog. Lejjebb, a hangosanbeszélő melletti neonlámpa tetején gólya szendereg. A falut csend Itatja át, vasárnap van. — Az Igazgató nincs Itt — mond* ja az ügyeletes nővér —csak hol* nap jön. Kíváncsiságommal vegyes izgal» mám lohadni kezd. Hétfő, reggel hét óra — Még az Iroda ablakán Is rács van — nézek körül az igazgatói szobában. — Ilyen veszélyes emberek laknak itt? — Nem ez a végleges otthonunk — szól csendesen az Igazgató. — A miénket Tornaiján [Safárlkovoj é- pítik. Az sokkal kényelmesebb lesz. Már csak azért is, mert 1977 óta várjuk, hogy a járási építővállalat helyrehozza az épület átadásakor észlelt hibákat: beázik a tetőnk; e- sős Időben ki kell kapcsolni a vil« lányt az emeleten. Intézetünk a rá« csők ellenére sem zárda, a lakók, ha akarnak, ktmehetnek. Élnek Is a lehetőséggel. Beszélgetésünk közben Mám György lemezt tesz a gramofon ko» rongjára. Népdalok ás elviselhető slágerek váltják egymást. Zenei alá« festéssel emberi sorsok villannak fel. Kérdéseim mögött és a válaszok hallatán — tudat alatt — ott lappang bennem a szorongás, az Ismeretlenségtől való félelem: milyen lesz vajon az én sorsom, ha egyszer megöregszem? Vajon csak meghal» ni jönnek ide az emberek? Sejtem, hogy az őszinte választ sosem tu« dom meg, mert nincs bátorságom egyetlen itt élő idős embertől sem megkérdezni, gondolt-e már arra, hogy innen kísérik utolsó útjára. In« kább azt firtatom, vannak-e hozzátartozóik, hogyan megy itt a soruk. Ádám György: — Sok esetben önként jönnek hozzánk: „Meghalt a feleségem, és én nem akarok nyűg lenni a fiatalok nyakán; nem szeretném a fiatalok házasságát szétrombolni.“ Vannak persze olyanok Is, akiket gyerekeik helyeztek el nálunk. A legfiatalabb lakónknak például meghal« tak a szülei — mindössze harminc« esztendős —, azóta lelkibeteg. A fiatalembert, B. J.-t a folyosón találom. Amikor megtudja, ml a foglalkozásom, előbb alaposan megnéz, és a nyomdáról kezd érdeklődni. Meglepően tájékozott, kapásból sorolja, hogy a Pravda és az Űj Szó napilapok hagyományos nyomdai eljárással készülnek, a képeslapok többsége pedig fénynyomással. Cavojová Katarina október 10-én lesz 98 esztendős. Mindennapjainak nagy részét a szobájában tölti. Étkezni jár le csupán, olykor-olykor még sétára is futja az erejéből. Amikor benyitok a szobájába, ágya szélén ül. Olvas. Csaknem százéves kezében nagyító, ölében — térdén könyv. — Hangosan kell hozzá beszélni, mert nagyon gyenge a hallása — mondja Szajkó Béláné, az intézet igazgatóhelyettese. Rövid beszélgetésünk során ámul- va hallom, hogy az intézet könyvtárának valamennyi kötetét olvasta már, pedig tulajdonképpen félszemmel olvas, operálták a szemét, Szemüvegének egyik lencséje homályos üveg, a másiknak meg a nagyító segítKatka néni emlékezete friss. E- lőbb a kezében lévő könyvről mond véleményt, majd a szeretteiről kezd beszélni. A háború mély és kitörölhetetlen nyomot hagyott emlékezetében. Az első világégés a férjét vitte el, a másodikban meg elesett az e« gyik fia. Legjobban az unokája látogatásának örül, de időnként a fial Is eljönnek. Gubala János 11 esztendeje vesztette el a feleségét. Három kicsi és két nagyobb gyermeket kellett gondoznia, nevelnie. Akkor 54 esztendős volt. Szemben Ülünk egymással. Nézem az egykori szénégető kérges kezét, nyílt arcát. Cigarettával kínálom. Csak amikor utána nyúl, veszem észre, hogy a bal kezét bénulás tartja örök görcsben» Beszédéből fájdalom sugárzik, a szeme néha könnyel telik meg. Zsebpénzének a felét kéri el az i- gazgatótól. Hogy mire költi azt a háromszáz koronát? — Jóska fiamnak küldöm ruhára. Minden hónapban feladok ennyit: hol a katonafiamnak, hol pedig Jóskának, aki még Iskolába jár. Dolgozni, sajnos, már nem tudok, de segíteni Igen — mondja. Az ellátással és a koszttal elégedett, és amikor az igazgató kimegy, csendesen megjegyzi: , — Lámpással sem találhatnánk jobbat, mint a mi igazgatónk. Ádám Györggyel a tévészobában találkozom ismét. A kényelmes fotelokban talán tizenöt öreg ember ül, görbebotos nénikék, merengő férfiak. Kint esik az eső, ilyenkor nehezebben telik a nap. Esőben nem lehet dolgozgatni a kertben, sétálgatni az ösvényeken. Ádám György: — Az a célunk, hogy az otthon lakói ne únatkozzanak, ezért igyekszünk foglalkoztatni őket. A munka és a szórakozás váltogatja egymást. Akit elhagyott az ereje, kézimunkázhat: sálakat és egyéb dolgokat készíthet. A legsikerültebb darabokat kiállításra küldjük, aztán eladjuk. Az így befolyt összeget kultúrálté célokra fordítjuk. Minden évben kapunk a fúrási szakszervezeti szövetségtől néhány üdülési beutalót, amelyeket fel is használunk. Az iskolai évben elég gyakran fogadunk SZISZ-tagokat a tornaijai iskolásból. A fiatalok műsorral kedveskedjek otthonunk lakóinak. Arra törekszünk, hogy mind a 84 lakónk élvezze gondoskodásunkat. — Az ember születése pillanatától halad a halál felé, Van aki itt hunyja le örökre a szemét... — Volt rá példa, hogy mi magunk temettük el a halottunkat» Megtörtént már az is, hogy egy kö* zeli községből származó asszony meghalt, de hiába vártuk, hogy három fia közül valamelyik érte jön, mi helyeztük örök nyugalomba. — De megtörtént az ellenkezője is. Egy cigányasszony kérte felvételét intézetünkbe. Mindössze két hétig volt nálunk, mert érte jött a lánya: „Anyukám, amíg mi élünk, nem engedjük, hogy öregházban légy. Haza viszünk!“ Ki töprengett már el azon, hogy mi lesz velünk: „Mire megvénü- lünk"? Balafti Árpád. A szerző jelvételei K erékpároztunk egy nagyot — hangzott el többszőr is ez a mondat a nyári művelődési táborban a túrázók szájából, és erre emlékeztek vissza, ezt gondolták újra át legntóbbi összejövetelükön a bratiglavai JAIK tagjai, a túra fő szervezői. — Mondjátok, milyen is volt az idei kerékpártúra?) — Augusztus 3-án verődött össze 'a társaság — kezdte Zo- bor Rozália —, összesen száz- harminckllencen. Nyolc nap a- latt négyszáznegyven kilométert tapostunk végig, bejárva Zoboralját, a Mátyusföldet, bekukkantva a Csallóközbe is. lián érkeztünk meg örsújfaluba (Nová Strá2), a nyári művelődési táborba. Nagyon sok érdekeset láttunk az útba ejtett fal. vakban, a legtöbb túrázót a népművészet vonzotta. Zsérén (Zirany) megnéztük a falumúzeumot, Besenyőn (Beseftov) azonkívül, hogy az egész falu részt vett a fogadtatásunkon, néprajzi kiállítást is rendeztek tiszteletünkre. Vagy ötven falubeli gyerek helyi néprajzi szokásokat tanult be, amelyekből előadva tartalmas műsor kerekedett. Kolonyban (Kolifia- ny) nagy szakértelemmel ösz- szeállított néprajzi gyűjteményt tekintettünk meg, de ugyanezt más falvakról is elmondhatjuk — A néprajzon kívül — veszi át a szót Pál Sándor, a túra egyik további résztvevője — megtekintettük a nyltral vár- múzeomot, Tallóson (Tomááiko vo) a reneszánsz kastélyt és a bódogfal (Boldog) római feliratot Is, Színvonalas előadást „BICIKLIZTEK“ EGY NYÁRI KERÉKPÁRTÚRA EMLÉKEI hallottunk Mórocz Károlytól és a Magyarországról érkezett Medvlgy Endrétől, de szívesen beszéltek a helyi vonatkozású dolgokról a falvak lakosai Is. — Hogyan fogadtak benneteket az emberek? — Nagyon szívélyesen — folytatta Lnkács István, a túra e- gyetlen gépkocsijának boldog (a végén már elég boldogtalan) tulajdonosa. — Érsekújvár, ban (Növő Zámiky) egyenesen pazar fogadtatásunk volt. A CSEMADOK helyi szervezeté a túra résztvevőinek a Czuczor Gergely-emlékplakettel kedveskedett, ml pedig a JAIK-éval viszonoztuk. Több helyen megvendégeltek bennünket vacsorával. — A kellemetlenségek pedig messzire elkerültek ...? — Nem mondhatnám. Érte azért a társaságot néhány „természeti csapás ..“ Hadd kezdjem a szúnyogokkal, és azt a nagy záport sem feledjük el egyhamar, amely Jóikén (Jelka) a táborunkra zúdult. A helyi lakosok mértetetlen vendégszeretetének köszönhetjük, hogy a túra résztvevői közül senki sem maradt szállás nélkül. Az útirányt egy kissé módosítani kel. lett, mert a galántal járásban nem üthettük fel a sátrainkat ott, ahol azt eredetileg szerettük volna. — Ti mivel viszonoztátok a lakosság vendégszeretetét? — Volt néhány rövid műsorunk. Fellépett a Vág Irodalmi Színpad és a JAIK Zsebszínpada. Az utóbbi műsora, sajnos. nem mindig volt olyan színvonalas, mint azt szerettük volna. Véleményünk szerint Molnár Imre, a Zsebszínpad rendezője alaposabban felkészíthette volna együttesét... — A túra résztvevőinek adniuk Is kellet volna magukból, nemcsak elfogadni azt, amit helyenként kaptunk. Több kezdeményezést vártunk tőlük — mondja Oraveez Aranka. — Milyen céllal vágtatok útnak? — Elsősorban Ismerkedni akariunk. Egyrészt a túra tagjai egymással és a bebarangolt vidékkel, másrészt azt akartuk, hogy a vidék lakossága Is megismerjen bennünket. Ehhez a- zonban nemcsak elfogadni, hanem viszonozni is kellett volna az ajándékot. Az Idei túrán bizony eléggé szűkmarkúak vo! tunk. Természetesen a kerékpártúra elsősorban sportolás és ez az ismérve egyesek szerint túlontúl Is kidomborodott. Hatvan-hetven kilométert tettünk meg naponta, sokan panaszkodtak fáradtságra. Ezen pedig a szervezőiknek a jövőben változtatniuk kelll Egy fáradt túrázó nem tud figyelni az esti programra, az önálló műsorról már nem is beszélve. Egy ilyen kerékpártúra rengeteg lehetőséget rejt magában. Megismerhetik egymást a fiatalok, fejlődhetnek a közösség hatásúra, alkotó emberré válhatnak. Ennek a valóra váltása főleg a résztvevőktől függ. A biciklizés, a pedálozás nem e- légl 0 11 ö s László
