Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-09-04 / 36. szám

s im Menteni a menthetőt Krasznahorkuváralja [Krasnohorské Podhradie) kellős közepén családi házak sorába ékelődve áll egy külö­nös épület, amelyről a faluba tévedő idegen még hosszas töprengés, né­zelődés után sem igen tudja eldön­teni, mi célt szolgálhat. A kupolás, sok lépcsős, szecessziós stílusú épü­let főúri pompára vall. Az egyik Andrássv gráf építtette a múlt szá­zadban. Eredetileg képtárnak szán­ták, a gróf sok-sok értékes, szép fest­ményt gyűjtött itt össze. Sokfelé meg­fordult -a világban, s mindenhonnan képekkel tért vissza. Ügy mondták akkor a falubeliek, hogy furcsa szo­kása van a grófnak. Nos, azóta sok minden megválto­zott, letűnt a grófok világa furcsa vagy furcsának vélt szokásaikkal e- gyfltt. Az épületet azonban megkí­mélte az idő, a rozsnyói (Koznavaj múzeum és a CSEMADOK helyi szer­vezetének vezetői pedig úgy gondol­ták, kár kihasználatlanul hagyni, s átengedni a teljes enyészetnek. A rozsnyói múzeumban úgyis gvülik a rengetek néprajzi anyag, a környék, a járás falvainak hajdani életét őrző néprajzi tárgyak, eszközök, méltó he­lyet kell találni nekik, ahol mások is megtekinthetik őket. így esett a választás az egykori képtár épületé­re. Tavaly december 21-én kezdték meg az anyag rendezését, a sok-sok értékes tárgy átköltöztetését Rozs­nyóról Krasznahorkaváraljára. 1978. márcins 1-re elkészültek a munkával, s megnyitották a néprajzi múzeumot. Mert múzeum ez a javából, becses darabokkal, értékekkel, szemet gyö­nyörködtető népművészeti remekek­kel. Labancz István, a rozsnyói múzeum igazgatója fgy nyilatkozott a népraj­zi múzeumról: — A Rozsnyón működő munkás- mozgalmi múzeum, valamint a bá- nyászmúzeum dolgozói a falvakat jár­va anyaggyűjtéseik során szedték össze a mostani néprajzi múzeum a- nyagát. Szerencsére már akkor fel­figyeltek a rendkívül gazdag népraj­zi anyagra, amikor még szép szám­ban megvolt a falusi emberek birto­kában. így mentették meg az utókor­nak. Ha 15—20 évvel ezelőtt nem hozzák be az egykori munkaeszközö­ket, edényeket, szőtteseket, ma már hiába keresnénk őket. A falvak át­építésévé] a padlásokon porosodó ré­gi eszközök, edények a tűzre vagy a szemétbe kerültek volna. A legtöbb anyagot tehát már akkor összegyűj­tötték, s ennek köszönhető, hogy most ilyen gazdag gyűjteménnyel di­csekedhetünk. Ez a néprajzi anyag valóban gaz­ládát, egyszóval elődeink életének tartozékait, lakberendezési tárgyait. Gajdos Olga, aki a látogatóknak ezt a rengeteg csodálatos tárgyat be­mutatja, tizenöt éve a múzeum dol­gozója, így vall munkájáról: — A legtöbb anyagot Rejdován, Szilicén, Borznván a Barka völgyében gyűjtöttük. Jól emlékszem, mennyire örültünk minden egyes darabnak. An­nak idején faluról falura járva gyűj­töttünk kollégáimmal. Ma már nehe­zebben megy, nemcsak azért, mert mind kevesebb van belőlük, hanem azért is, mert az emherek már tud­ják, hogy érték minden népi tárgy Nehéz meggyőzni őket, hogy ezeknek múzeumban a helyük. Divat lett a gyűjtésük, s ragaszkodnak hozzájuk. Igaz, volt arra is eset, hogy mintán körülnéztek a múzeumban, rájöttek, hogy a népművészeti tárgyaknak itt van a méltó helyük, s maguk hoz­ták el őket. Fél éve nyílt meg ez a néprajzi múzeum, falai között méltó helyre ke­rült az a sok-sok értékes anyag, a- melyet évek hosszú során gyűjtött össze több lelkes szakember és CSE- MADOK-tag. Belelapoztunk az emlékkönyvbe is, és több szép dicsérő bejegyzést ol­vashattunk oldalain. Mindössze az az elszomorító, hogy ezt a népművészeti múzeumot eddig kevesen látták, jól­lehet a községben a kiállítást hirdető tábla sem hiányzik. Gajdos Olga a szó szoros értelmében az utcáról csa­logatja be az embereket, s minden­kinek külön magyarázattal szolgál. A Krasznahorkára látogatók a he­gyen épült vár megtekintése után ide is benézhetnének, mert szép, ma­radandó élménnyel lennének gazda­gabbak. Benyák Mária dag, sokrétű. Érdemes alaposan szét­nézni, szemügyre venni egyes da­rabjait, amelyek sehol másutt nem láthatók, nem találhatók. Sajátosak, mint ahogy az volt 100—200 évvel ezelőtt az itteni emberek élete is. Gajdos Olga néprajzos, a múzeum gondnoka és vezetője szívesen kalau­zolja a látogatót, mert bizony ma már egyik-másik tárgy magyarázatra szorul, számunkra már ismeretlen. Például a mézeskalácssütés eszközei vagy a kékíestésé. A ma is divatos kékfestő kelmét ezen a vidéken a múlt században otthon készítették indigéfestékke), szebbnél szebb ma­guk alkotta mintákkal. Az egyik tá­laiéban népi kerámia’ tárgyakat, ét­kezési eszközöket állítottak ki. A me­ző, a hegyoldal színes virágai eleve­nednek meg rajtuk. Az egyik fal pe­dig teli szebbnél szebb kerámia tá­nyérral. Legtöbbje lakodalmi násza­jándék volt valamikor. „Légy hűsé­ges, Giza“ — olvassuk az egyik tá­nyér feliratát, jót mnsolygunk rajta, s közben incselkedve megjegyezzük, hogy vajon megtartotta-e a intelmet a hajdani menyasszony, Giza. A tá­nyért mindenesetre hűségesen meg­őrizte, így juthatott a múzeum birto­kába. Nem lehet egykönnyen elsza­kadni attól az asztaltól, ahol a régi kézimunkákat, térítőkét, párnákat, szőtteseket, szakajtórnbákat, törülkö­zőket rendezték al. Mindegyik más, mindegyik mintája megőrzésre érde­mes, s valaki talán le is rajzolja, hogy ezek a gyönyörű népi minták tovább éljenek, tovább díszítsék laká­sainkat. A szakembereknek sikerült össze­hozniuk a múzeumon beiül egy nép­rajzi szobát is. Az egyik sarkét nr. tölti be. Látni itt tálast sok szép íz­léses cserépedénnyel, festett szek­rényt, sarokpadot, bölcsőt, tulipános m Kertész Erzsébet: Úttörő asszonyok Hivatalban, Iskolában, számítóközpontban, kórteremben, laboratóriumban és miniszteri székben hány meg hány növel, asszonnyal találkozunk. Ma már megszokott, minden­napos jelenség, akárcsak az, hogy teljesít­ményben, munkabírásban semmivel sem ma­radnak le a férfiak mögött. Persze az út, amelyen idáig eljutottak, nem volt sem könnyű, sem rövid. Ezért is érdemes elol­vasni Kertész Erzsébet: Üttörő asszonyok című könyvét, amely a közelmúltban jeleni meg a Gondolat Kiadó gondozásában. A 400 oldalas, korabeli fényképekkel és metszetekkel Illusztrált könyv tizenöt élet rajzi elbeszélést tartalmaz. Olyan nők élet­rajzát, akik valamilyen poszton maradandót alkottak. Páratlan műgonddal, nagy-nagy alapossággal és körültekintéssel van megír., va valamennyi fejezet. Mindegyik különböző, újat mondó, mint ahogy különböző a kor, a társadalmi osztály és az ország Is, ahon­nan elindultak, kiemelkedtek. Céljuk azon­ban közös volt: szakítani a nők számára addig kötelező szokásokkal, hátat fordítani a mindennapok egyhangúságának, és felsőbb érdekekért erejükkel, tudásukkal, tehetsé gükkel népüket, nemzetüket, hazájukat szol­gálni. Ezért hagyta ott kényelmes, fényűző otthonát, családját Alekszandra Kollontaj, hogy Zürichben tanulhasson, s megismer­kedhessen a marxizmus eszméivel. Küzdel­mes, buktatókkal teli utat tett meg, ő lett a világ első női diplomatája, akinek nevét ma Is tisztelettel emlegetik hazájában, a Szovjetunióban és szerte a világon. Ezért járta a szegények, a betegek há­zalt a német Dorothea Leporin, gyógyította, vigasztalta őket, s közben elviselte a többi orvos gúnyolódását, vádaskodásait azt, hogy kuruzslőnak nevezték. De talán éppen ez késztette őt arra, hogy fejlessze tudását, három gyermek anyjaként megírja diploma- munkáját, s a hallei egyetem orvosi karán doktoráljon, ö volt az első német nő, aki­nek 1754-ben átnyújtották az orvosi diplo­mát. Ezért szállt szembe környezetével Szonya Kovalevszkaja, s külföldön tanulva lett a matematika elismert professzora, a Francia Tudományos Akadémia Bordln-díjának tu­lajdonosa. És ugyanúgy küzdötte meg a maga har­cét az első magyar orvosnő, Hugonnal Vil­ma, vagy Brunszvlk Teréz és Teleki Blanka a magyarországi ővodaügy és nőnevelés úttörői, Kaffka Margit Írónő, Torma Zsófia, az első magyar régésznő, Déryné, az első magyar primadonna, és így sorolhatnánk a továbbgondolkodásra, töprengésre késztető kötet valamennyi szereplőjét. A könyvben természetesen a legszebb és legértékesebb az, amit a szerző kiválasz­tottjairól, az elmúlt századok sokat akaró, mondhatnánk mindent akaró asszonyairól mond, de nem mellékes az a hű korrajz sem, amelyet hősei kapcsán elénk tár. Sok új Ismeretet tartalmazó, ugyanakkor élvezetes, szórakoztató olvasmány Kertész Erzsébet könyve. Élményt, nagy-nagy él­ményt nyújt mindenkinek, aki fejezetről fe­jezetre végigolvassa. —bm— Lányok és fiúk A Kiváló Munkáért érdemrenddel kitüntetett Ifjú Szivek Magyar Dal­es Táncegyüttes felvételi megbeszélésre hív benneteket zenekarába: 1979. szeptember 10-én ás 12-én 19—21 óráig, Bratislava, Márkus utca 2. sí.; tánckarába: szeptember 11-én 18—21 éráig, Bratislava, Május 1 tír 10. (balett-terem); énekkarába: (minden szólam) 1979. szeptember 11-én 19—21 óráig a magyar tannyelvű gimnázinm épületében. Bratislava, Duna ntca 13, 81-es számú terem. Részletes felvilágosítást az érdek­lődők az együttes irodájában kaphat­nak: Bratislava, Mostová 8, telefon 330-422. HOGY ne találtassunk Arra a kérdésre, miért vesz részt valaki a nyári művelő­dési táborban (az idén Örsújfalun harmadszor rendezték meg), biztosra veszem, hogy hosszú felsorolás lenne a válasz: kikap­csolódás, szórakozás, űj emberekkel való találkozás, ismeret- szerzés, tanulás... Minderre pedig bőven adódik lehetőség, hiszen a tábori foglalkozások sokrétűsége valamennyi rész­vevőnek alkalmat kínál rá. A táborozók növekvő létszáma is egyértelműen azt bizonyltja, hogy a felkínált alkalommal évről évre egyre többen élnek. Szellemi kultúránkkal különféle rendezvényeken lehet meg­ismerkedni, amelyek közül mindenki a neki legmegfelelőbbet választhatja. Egyik Ilyen lehetőség a nyári művelődési tábor ts, amely főrumot teremtett kultúrális életünk valamennyi összetevőjének áttekinteni az eredményeket, feladatokat és problémákat jelentős közéleti személyiségek előadásai és vi­taindítója révén. A rendezvény céljáról az előző két találkozó kapcsán rész­ben már tájékozódhattunk a sajtóbői és a rádióból, éppen e- zért nem célom tartalmát fejtegetni, vagy akár a tábori fog­lalkozásokat elemezni, értékelni, még csak kategórikus minő­sítéseket sem akarok alkotni, hanem csupán arra vállalko­zom, hogy a tábor gazdag programjából egyet kiragadva — a napirenden levő vitákat és előadásokat — felvessek né­hány gondolatot. Hogy miért éppen ezekről? Talán azért, mert ezek érdekeltek legjobban, s mert mind a három al­kalommal figyelemmel kísértem valamennyit. Ogy érzem, ez elég ahhoz, hogy szót értsek. Mindhárom táborozás előadásait figyelembe véve elmond­hatjuk, hogy többségük tematikai szempontból változatos, ér­dekes, újat mondó volt, s hogy kulturális életünk csaknem valamennyi intézménye képviseltette magát. Hogy csak né­hányat említsek: CSEMADOK, MATESZ, Népművelést Intézet, Írószövetség, a sajtó és a rádió. Hallottunk előadásokat Iro­dalomról, művelődésünk időszerű kérdéseiről, pedagógiai prob­lémákról, néprajzról, zenéről, táncról, a csehszlovákiai ma­gyar színjátszásról, a művelődési klubok életéről, a sajtó és a rádió szerepéről a közéletben, Irodalomtörténeti események­ről személyes ^állomások, élménybeszámolók alapján, de he­lyet kaptak a gazdasági és tudományos-műszaki témák is. Személyesen találkozhattunk Duba Gyulával, Karol Vlachov- skyval, Tőzsér Árpáddal, Zalabai Zsigmonddal, Lőrlncz Gyu­lával, Rácz Olivérrel, Mózsi Ferenccel, Konrád Józseffel, Ágh Tiborral, Szilvássy Józseffel, Siklósi Norberttel, Fekete Sán­dorral, Klimíts Lajossal, és folytathatnám tovább a névsort, de úgy vélem, e pár név is világosan mutatja, hogy a mér­leg egyik serpenyőjében mekkora súlyok találhatók. De már­is felvetődik a kérdés: vajon milyen súlyokkal raktuk meg | a mérleg másik serpenyőjét, amelybe mint tudjuk, szabad volt i rakni ötletet, bírálatot, gondolatokat, új ismereteket — egy- í szóval szellemi értékeket? Egyáltalán tudtunk mit beletenni? j Erre a kérdésre valószínűleg sok „vitázó“ indulatosan szisz- szén majd fel: Milyen jogon vonom kétségbe súlyát a fel­szólalók gondolatainak, melyekkel igenis képviselték önma­guk, illetve a táborozók véleményét, s így természetes, hogy a „mi“ serpenyőnk felé Is billent a mutató, sőt... El kell is­merni, hogy akadtak néhányan, akikről elmondható, hogy volt kérdeznivalójuk, tudták, mit akarnak pótolni, ml az, amiről többet szeretnének tudni, vagy tájékozottak voltak ahhoz, hogy tényekkel támasszák alá jóindulatú bírálatukat, vagy éppen kiegészítsék az előadó ismereteit. Ök voltak azok, akik­től lehetett tanulni, ellesni egyet-mást. Itt azonban megint felmerül a kérdés: Ha a táborozók és a vitában felszólalók, pontosabban a felszólalók közül az érdemlegeset nyújtók arányát megnézzük, vajon milyennek találtattunk? A félreértések elkerülése végett rögtön megjegyzem, hogy nem az öncélú mennyiségnövelést meg a tömeget kell itt számon kérni, hiszen ennél értékesebb a „kevesebb, de jőt“ elv megtartása, viszont van egy másik szempont Is, mely jo­gossá teszi a kérdést, mégpedig az, hogy a vita csak akkor tölti be feladatát, ha valamilyen konkrét, pozitív megoldá­sért történik, nem beszélve arról, hogy a vita a tudatformá­lás egyik legkézenfekvőbb eszköze. Vajon azok, akik bár nem kértek szót, de végighallgatva az előadót, majd a felszólalót, vállalták az együttgondolkodás nem éppen könnyű feladatát kaptak-e kedvet, bátorítást, hogy legközelebb ők is felszó laljanak, hogy igenis érdemes szót kérni? Látva és hallva tá­borozó társaimat megtanulhattam-e valamit abból, hogy ho­gyan lehet vitatkozni, elmondani nyíltan, amit gondolok? Mert valljuk be őszintén, sokan voltak olyanok, akik éppen ezt szerették volna ellesni, ami szintén a tábor egyik fontos célja, főleg ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a rész­vevők többsége diák, fiatal. Nem az volt a baj, hogy kevesen kértek szót (bár ez sem mellékes), hanem az, hogy közülük is a legtöbben olyan elő­döktől tanulhatták vagy éppen leshették el a vltázás hogyan­ját, akik — uram bocsá" — talán sosem gondolkodtak el a- zo'n, hogy mi a különbség a vita és a veszekedés között, az én igazam vajon mások igaza is, vagy éppen összefüggések ben látom-e ismereteimet? Végighallgattam hajnalig tartó „vitákat“ a tábortűz mellett, amikor tíz vagy éppen húsz em­ber mondta el egymás közt, hogy mit gondol. Ezek a beszél getések elsősorban azt bizonyítják, hogy az előadások adtak valamit nekünk, ami tovább élt bennünk, ami gondolkodásra késztetett. Remek dolog, ha az emberek egymás között fon tosnak tartják elmondani gondolataikat, végighallgatják egy­mást. Ez legalább olyan értékes, mint közvetlenül az elő­adóval vitázni nyilvánosság előtt. Értékes, mivel ez a két­fajta mód a gyakorlatban kiegészíti egymást. A valóság és a tapasztalat az, hogy sem a tábortűz mel­lett, sem a nyilvános viták során nem tudunk felülkerekedni a problémák személyes, sőt személyeskedő jellegén, nagyon sokszor képtelenek vagyunk szélesebb összefüggésekben látni és értékelni jő meglátásainkat. Ezért aztán tényleg kínos, a- mikor sokan saját tehetetlenségüket azzal bosszulják meg, hogy az előadót marasztalják el. Igaz, hogy így könnyebb felülkerekedni, de nem hiszem, hogy ez az az igazi út, mely oda vezet, hogy ha megméretünk, ne találtassunk túl ’ köny- nyűnek. „A kultúrát nem lehet örökölni — írja Kodály Zoltán. — Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.“ A lecke egyértelmű­en adva van, és azt is jelzi, hogy ml a dolgunk. Hodek Mária J )

Next

/
Thumbnails
Contents