Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-08-28 / 35. szám
in,nin»mi«mt.im« ni i un aa»aa—ma—Bas——wan^aiaaaaa———saata«—MÉ F raiío Kráí: PARTIZÁNDAL Ha szűkös is a kenyerünk, mindenkivel megosztjuk, de ki orvul ellenünk, gazságát megtoroljukI Zúg a Duna, zeng a Tátra, büszkén dörgi szikla, bérc: Felkelt hazánk ifjúsága szabadságért, jogokértI Szirtek ormán leng lobogó, hős fiaink vasöklén, sérelmeink vérrel torló lánoslk szülőföldjénI Zúg a Duna, zeng a Tátra, büszkén dörgi szikla, bérc: Felkelt hazánk ifjúsága, szabadságért, jogokért! Vérünk szívó gálád férgek hasztalanul kínoztak, hasztalan mart belénk mérget a fasiszta gyilkos-hadi Zúg a Duna, zeng a Tátra, büszkén dörgi szikla, bérc: Felkelt hazánk ifjúsága szabadságért, ingókértI Rácz Olivér {ordítása Vladimír Mináö: AZ UNOKÁKNAK (Részlet) A hegyek közt megbújó faluba vitték, ahol akkoriban egy különleges feladatokkal megbízott SS-ezredet összpontosítottak, büntetőezrednek hívták, és az volt a feladata, hogy felszámolja a partizánok támaszpontjait. Jakubík a kocsmában hevert a földön, vértőcsában, amely átlőtt lábából gyűlt a- latta. Ügyet se vetettek rá délig, amikor végre megérkezett az ezredparancsnok helyettese, egy őrnagy, Hetykén bement a szobába, tányérsapkáját és kesztyűjét az asztalra dobta, és jókedvűen megdörzsölte a kezét. Odalépett fakubíkhoz, és lovaglópálcájával undorodva megbökte rongyos, maszatos ködmönét. — Élsz még, öreg? — kérdezte németül. Jakubík meg se moccant. A helyiség megtelt emberekkel, SS-ek lőttek, tisztek meg közlegények, megérkezett a tolmács is, egy szemüveges, sovány férfi, akt szüntelenül remegett, és riadt oillantásokat vetett erre-arra. Megindult a kihallgatás. Jakubíkot egy székre ültették. Az őrnagy parancsára az egyik SS-legény feltámasztotta a fejét, a- mely a vérveszteség okozta gyöngeségtöl állandóan vissza-visszabíccent a mellére. Az első kérdésnél Jakubík kinyitotta szemét, érteltenül, bárgyún nézett körül a kocsmában. A tolmács megismételte a kérdést. — Hol vannak a partizánok? Jakubík mulyán mosolygott, ujját a füléhez, majd a szájához emelte, és erőlködve, amint azt valamikor a süketnéma községi csordástól látta, kibökte: — Ommm... — Mit mondott? — kérdezte ap őrnagy. A tolmács vállát vonogatta, és ijedten pislogott a tisztre. Jakubík fölé hajolt, és harmadszor is föltette a kérdést. Jakubík csakúgy, mint előbb, újból a fülére, nyelvére mutatott, és nagy nehezen kinyögte: — Ommm.,. — Most már az őrnagy germán agyában 'S kigyúlt a megértés szikrája. — Ah úgy — jegyezte meg —, süket néma? Nem tud beszélni az öreg? Willii Az ajtó felöl egy nehéz léptű, zömök SS- legény közeledett. A másik, aki Jakubík fejét tartotta, hajánál fogva keményen hát- -arántotta, Willi megfontoltan, kényelme sen ütésre lendítette a kezét. Estig háromszor locsolták fel Jakubíkot. Willi már belefáradt a kihallgatásba. Az őrnagy idegesen ütögette lovaglóvesszejével a söntés pléhburkolatát. A nyúlszemű, <-iadt tolmács századszor, ezredszer tette már jel a kérdést: — Hol vannak a partizánok? Jakubík foghíjas, véres tépett szájjal nyögte a választ: — Ommm... A sötétség már rátelepedett a falura, de lakútokkal még mindig nem jutottak semmire. Az őrnagy elment, visszajött, ismét kiment, idegesen veregette pálcikájával tükörfényes csizmáit. Már-már nyelvére kívánkozott a megszokott szó: „liquidieren". De mindig visszaszívta, mert szüksége volt lakubíkra, ö az első partizán, aki a kezükbe került, mindenáron szóra kell bírni. Hajnalt három Órakor az őrnagy riadót rendelt el. Egy zászlóalj hangtalanul kö- -’ilk érit ette n falut. A házak között szerte széledtek a járőrök, és négy óra tájt csattantak a puskatusok az ajtókon, a kiskapukon, az ablakrámákon. Az éjszakában szavak harsanták, ismert, félelmet gerjesztő szavak, eljutottak minden kuckóba, vészes pókhálóként fonták be a falut: — Los, los.. .1 Az öreg Rancsokné meg se döbbent a veszett zörgés hallatára. Minden pillanatban várta a fasiszták látogatását azóta, hogy meglakták a falut. Ahhoz meg már rég hozzászokott, hogy fegyveres ellenség törjön be a házába: férje kommunista volt. Felkelt, meztelen lába csattogott az a- gyagpadlón, ahogy besietett a kamrába, a- hol Johanka lánya aludt, szíve alatt ötödik gyerekével. Johankát már ébren találta, felserkentette az egyre hangosodó dübörgés. Az öregasszony felsóhajtott: — Készülj, lányomI A pitvarajtó megroppant. A konyhában alvó gyerekek is felébredtek. Az öregasszony kiment a pitvarba, félretolta a reteszt. Jövök már, jövök — mondta engesztelőn, mintha odakint türelmetlen gyerek zörgetne, nem pedig csordányi elvetemült gyilkos. Olyan vadul rontottak be, hogy az ajtó nekicsapódott a padláslépcsönek. Recsegtek a felfeszített szekrények. A szuronnyal felhasított dunyhákból fehéren szállt ki a toll. Az öregasszony úgy állt a gyerekek meg Johanka előtt, akárha testével akarná védelmezni őket. Szeme nyugodt volt és tisztességtudó, de szíve megtelt félelemmel, fájdalommal és gyűlölettel. Mennyit törődtem ezzel a tollal, gondolta magában, egész életemen keresztül kuporgottam, megőriztem minden szálát, minden bolyhot, qondoztam, most meg ... — Los, los...! A gyerekek nagyanyjuk szoknyája mögé bújtak. Kapaszkodtak belé, rimánkodtak, a világért el nem eresztették volna. De az öregasszony magára erőszakolt nyugalommal a lányát fogta kézen, vezette maga mellett, testével védte a fasiszták puska tusától. — Los, los.. .1 Az elhagyott házak ablakából fény villant. Az SS-legények veszett vérebekként rohanták fel-álá, lökdösték, szidalmazták, gúnyolták az embereket. A falusiak összebújtak, kézen fogva tartották egymást; még az osztályos szomszédok is, akik tíz éve pörösködtek egy meddő szilvafa miatt, é- destestvérekként borulták össze. A templom körül a falu terére vezették őket, a kocsma elé. Az öregasszonyok pro- cessziós zsoltárokat énekeltek. Rancsokné nem énekelt, kézen fogva vezette a lányát, másik kezével domború hasát simogatta, és most, hogy nem néztek rá már azok a rémítő katonák, erőt vett rajta a félelem. — Csak benned te tegyenek kárt — suttogta —, meg annak az ártatlanságnak a szíved alatt. Johanka, aki maga is csupa ijedtség volt, nem magáért, de a gyerekért, hisz érezte magzatának minden szíve dobbanását, igyekezett nyugtatni az édesanyját: — Ok is csak emberek, mama. Hogy ts tehetnék... De mihelyt maga elé képzelte őket, hideg futott végig a testén, szorosabban anyjához isimult, és érezte, mennyire tehetetlen. A férjére gondolt, ha ö itt volna, mitől se félne, az embere erős volt, talán a világon a legerősebb, sohase fél senkitől. De a férje már rég elment apjával együtt a hegyekbe. Virradt a hajnal, szomorkásán, szennyesen, úgy telepedett rá a falura, akár a zavaros vizű áradat. Nyílott a kocsma ajtaja. A táguló nyílásban Willi jelent meg, álmatlan, dagadt szemmel. Az SS-legények sorfala közt a falusiak egyenként indultak meg az ajtó felé, és eltűntek az épület belsejében. Az ajtónyílással szemben helyezték el Jakubíkot, a szék támlájához kötözték, arcáról lemosták a rászáradt fekete vért, hogy az emberek könnyebben ráismerjenek. Az őrnagy a konyhaajtó mellett foglalt helyet, egy sötét kuckóban, és meredt szemmel figyelte a belépőket. Az embereket a tér felőli ajtón eresztették be a helyiségbe, és a másik ajtón távoztak az udvarra. A küszöbön megtorpantak, mintha odaszögezték volna a lábukat, nézték Jakubíkot, ráismertek meg nem is, annyira kivetköztette a kínzás emberi formájából, Jakubík véraláfutásos szeme elsik- lőtt az emberek feje fölött, mintha odaszögezték volna a pillantását. Csak akkor rándult meg az arca, amikor a felesége lépett be az ajtón. Tekintete is lejjebb ereszkedett, egy pillanatra megpi hent az asszonyán meg a lányán, de való iában csak egy pillanatra. Rancsokné lehajtott fejjel lépett be a he lyiségbe és csak akkor emelte fel tekintetét, amikor meghallotta Johanka kétség- beesett sóhajtását, és érezte kezében lánya kezének ijedt rándulását. Felpillantott, és maga előtt látta a férjét. Jakab, drága Jakabom, mit tettek veledI — sajdult lelkében a fájdalom, megremegett ráncos ajka. Mintha testében valami elszabadult volna és mázsás súllyal húzná le a földre. Jakab, drága Jakabom, negyven évet éltünk együtt, hát nem ismersz rám? Jóban- -rosszban kitartottunk egymás mellett, gyerekeket neveltünk, viaskodtunk, küszködtünk a szegénységgel. De jó volt veled élni, Jakab, még szegényen, küszködve ts ... Miért nem nézel rám, lelkem uram? De Jakubík mereven nézi azt a képzeletbeli pontot az ajtófélfa fölött. Az asszony megérti. — Hisz negyven év alatt csak megtanulta, hogy értsen férje minden mozdulatából, még mözdulatlanságából is — Jakab nem láthatja őt és ö nem láthatja a férjét. Indul kifelé. A sötét kuckóban, az ajtó mellett nyikor- dul a szék. Az őrnagy, aki már kis híján felugrott, zökken vissza rá. Tévedett, ez az öregasszony sem ismert rá. Sokan bámultak ilyen mereven a székhez kötözött emberre, de nem ismerte fel egy sem. Délelőtt tíz Órakor vége szakadt a furcsa körmenetnek. Jakubíkot egy ember sem ismerte fel. Az őrnagy felkelt a székről, odament Ja- kubíkhoz, megnézte erről-arról, mintha még egyszer meg akarna győződni valamiről. Aztán kedvetlenül kiadta a parancsot: — LiquidierenI Jakubíkot kivezették a térre és odakötözték a középső hársfához. Az egész népséget a térre terelték, a katonák sorfalat álltak a házak mentén, Jakubík előtt hat lövész helyezkedett el, súlyba tett puskával. Egy fiatal hadnagy szájából parancsszó harsant. A hat lövész vállához kapja a puskát, vízszintesen tartja, céloz. Az öreg Rancsokné most már nem állta, élesen felsikoltott, felzokogott. Az őrnagy, aki egy pádon állva figyelte a tömeget, kezével intett a hadnagynak: megálljI Ki volt az? Ki sikoltott? Keresi a tömegben, de már nem találja. Valamennyi asszony testét rázza a zokogás. Az öregemberek is lehajtják a fejüket. Hiába kutatja az őrnagy, kinek a szívén ütött sebet a fájdalom, ki siratta az elítéltet, mindenki a maga halottját siratja benne. Az őrnagy még egyszer odafordul Jaku- bíkhoz. A tolmács még egyszer lefordítja a kérdést: — Hol vannak a partizánok? Jakubík csak néz a puskák fekete torká ba, oda se pillant az őrnagy és a tolmács felé. Bármennyire is szájára kívánkoznak a szavak, hogy megjósolja ezeknek az embereknek a közeli pusztulását, és megvi gasztalja a sírókat. De hallgat, mert Jakubík sohasem kontárkodta el a munkáját ahogy megkezdte, úgy be is fejezte, nem vallott szégyent vele. Egy szót se szólt. És hallgatása több mint minden beszéd, amit most itt elmondhatna. Hallgat és keményen pillant a puskák öblébe. Mennyi golyó egy kommunistára. Ettől a gondolattól mosoly derül az arcán és le se hervadt már róla, mert ez volt az utolsó gondolata... Éjszaka van. A hársfák lombja közt enyhe déli szellő mozog, a virágok illatát szerte viszi az egész faluban, az egész vidéken, az egész hazában. S az illattal szerteviszi mindenfelé a te nagy szívedet is, Jakubík. Jó éjszakát, kenyeres pajtásom. Megyek az unokáidhoz: mesélni fogok nekik teró- lad.
