Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-02 / 1. szám
EGRF VIKTOR, ' N*yí>T;CV*NffiVES 1898 ban sz;i ,HtéíÍ, idősebb ( a - V századunknál, ■ de fürgébb nála Néha egv égv ■útk'eraszb.^ződéshén máskor meg volamelyik szerk'esz tőségben látja tiszfe:oje , és liven-' kor nem kis irigvségge’ tekint felé. Hiszen olyan kevesen , vannak ‘ azok, akik ilyen'szép kórt mpgéj hettek. Neki megadatott. Valami kor az első világháború szörnyű ségei után vette.kézéhe a tollat és mind a mai napig tartja. ír. ír re gényeket, elbeszélésekét, drámát Az ötvenes évek elején 'Állami díj jal tüntették ki. Az Irodalmi Szemle az önéletírásos regényéből közöl részleteket. Mi nyolcvanadik születésnapja alkalmával egy régi elbeszélésével íköszöntjük. nem hagy elhullni a piszokba... Háború volt, nem féltem a fegyelemtől, és az életemet sem féltettem. Katonának Jelentkeztem, de nem vettek fel önkéntesnek a négyheti börtön miatt... Annak a zsebmetszö nek volt egy katonatestvére. Tizennyolcban volt, hazajött szabadságra és meghalt spa nyálban. Én akor az ő Irataival egyenesen kimentem a frorttra. Mentem volna én nagyobb pokolba is. jó voltam katonának kiképzés nélkül Is. Bajom nem történt. Leszereltem, még pénzt Is kaptam. A cigarettája csonkig égett,' eldobta heves Ívvel' a patakba. Néztem türelmetlenül ezt a kalandos életű, '■ kétszer született embert. Megkínáltam új cigarettával, hogy beszédre sürgessem. — így lettem megint tiszta, büntetlen előéletű — mondta. — Megtartotta az iratokat? — Mit csináltam volna mást? Mentem volna vissza a régi nyomorúságba? Olyan csodálatos véletlen volt, hogy az amiatt belőle. Beidéztek engem Is, és megeskettek. Az úf ne vemen, ahogy ismertek. Aztán azt kérdezte a bíró, mert védelembe vettem az asszonyt, klje vagyok, nincs-e közöm hozzá? Mondtam, hogy nincs, nem is volt soha. De az ura kikiáltott a szeretőjének, és plszkolta az asszonyt és engem Is, ott a bíró előtt. A tartásdíj miatt, hogy ne fizesse többé ... Aztán megesküdtem, hogy nem a szeretőm ... Muszáj volt esküdnöm, csúnya lett volna, ha csérben hagyom az asszonyt... Nem tudta senki, hogy hamisan esküdtem, csak éppen az asszony. Darabideig hallgatott és eí- mélázva rfézett maga elé. Az arca egészen megenyhült, kusza vonásai kisimultak, és valami meleg csillant meg a szemében. — ősszel ú] tanítónő Jött a faluba — folytatta. — • Nem volt már olyan nagyon fiatal, éppen hozzámillö volt. fin csak faragatlan paraszt voltam hozzá, kommenclős cseléd, mégis egri Viktor Soká szótlanul ballagott mel- löttem, mint az olyan ember, ákt megszokta a magányt és a hallgatást. Más vándort beszédessé teszi az országút, azem bar vígabban is talpal, ha a- kad hallgatója. Ez a sápadt arcú kísérő nagy fekete szemeivel és sovány, kissé ferdemet- Szésfi szájával a köszönés után szótlan maradt. Vagy három őrá Járásnyira voltunk a legközelebbi falútól. A lejtős út árnyat adó vén bükkök közt kanyargóit le a völgybe. A mélyben egy patak rohant kövecses medrében, és íúgása felhallatszott az útig. Dél felé megállt az Idegen, ás leoldotta válláról iszákját. ■ — Talán lemennénk a patakhoz, ott megebédelhetnénk — ajánlottam. Egykedvűen követett egy kis tisztásig. Kenyeret és Juhsajtot kapart ki Iszákjá- ből, és óvatosan, kimért por- Clőval falatozni kezdett. Ele- mőzstás dobozomat nyújtottam feléje, mikor elkészült sovány ebédjével. — Van Itt bőven. Markoljon Jól bele, legalább könnyebb lesz a hátizsákom — unszoltam. Szerényen és szabódva vett az ételből, és kicsit barátságosabban nézett. Széljárta, szikár ember volt, vagy harmincöt esztendős. — Maga a gyönyörűségére járkál a hegyekben, ugye? — kérdezte, felszerelésemet must- rálgatva. Csak bólintottam. Megérez- tem, eljött a pillanat, amikor szólásra bírhatom, ha nem nógatom. Ott hevertünk a tisztáson, a patak köves medrénél az illatozó fűben, és az ember lassan beszélni kezdett. — Tanult ember, ügyé?... Doktor vagy afféle. Látom a finom kezén. Nézze, milyen az enyém. Kicsit durvább. Odatette elém, darabos, de tiszta tenyerét. — Maga pedig lakatos — szóltam. Az ember meglepetve visszahúzta a kezét, és kicsit meghökkentőn figyelt. — Ezt honnan tudja? — Na, nem olyan nehéz kitalálni. Tele van a tenyere kiest fekete forradásokkal, és fent a karját Is megégette gyakran a tűz. De az már régen volt, mostanában kicsit elszokott a munkától. — Egy esztendeje nem láttam műhelyt. — Furcsa nehéz világot 6 lünk. Sok ember hiába keres munkát — szóltam ekkor banális vigaszként, hogy elboru lását megláttam. — Nekem mindig volt munkám. Akkor Is, amikor az a dolog történt velem. Meglepetve figyeltem. Húzódozva és tétován mondta ezt. Éreztem, hogy ütödött' ember volt, akinek van mit takargatnia. — Börföriben 'ültért ‘egy esz- . tendeig — törté mag a csöndet hirtelen. — Nem ’ fél1 tóiéin? .1 Felém hajolt, ék megcsapott nehéz, forró -lehelete, úgy figyelt rám valami Ingerült dac- " cal és kicsit kötekedve. — Miért félnék?.’.. Nem blcSkás ember. Nem nézem ú- tonállónak ... Aztán talán még én bánnék el magával, ha bírókra kerülne a sor.Visszahúzódott, és fehér fogai megvillantak kis vtgyorá- ban. : ‘ ■ ' ->- No hiszen én nem is e- zért mondtam... Csak mert ügy rám tapintott a lakatossággal... Nem adna egy cigarettát ts? jobban esik a beszéd, ha fújhatom a füstöt... Világéletemben csak lakatos voltam. Hát van szebb és urasabb mesterség Is, nem mondom, de én szerettem az enyémet. Árva gyerek voltam, kérem. Sokat kellett koplalnom, míg a mesterséget kitanultam. A legtöbb baj abból van, ha sok a böjti nap. He], nagyon keserves Inaskodás volt. Tizennyolcban szolgáltam az utolsó évemet, nagyon keserves és ínséges esztendő volt .' Akkor történt velem elóször a baj. Felkönyökölve hallgattam, á- hogy légyre jobban belefelajt- kezik a beszédbe, Óvatos kis szippantásokkal élvezte a cigarettát és élvezte a beszédjét Is, ahogy egyre jobban nekibuzdult. Az erdei csend, a patak zúgása, és a madarak hívogató csipogása mtndha leoldotta volna a kérgeit, és beszélt tovább a vallomás oldó- gyönyörűségével, ás én mozdulatlanul hallgattam, — Éheztem, nagyon sokat é- heztem, míg egy nap nem bírtam tovább. Feltörtem a gazdám éléskamráját és torkig Jóllaktam. Nem tagadtam le, hogy én jártam a kamrában. Négy hetet kaptam ezért. Azt mondták betörés volt, szigorúbban is büntethettek volna— Mikor kiszabadultam, megint elővett az éhezés. Tizenhat éves voltam, és kínomban összesítetn mindent. Pedig akkor lehetett volna pénzem Is... Egy zseb metsző megtanított a mesterségére... Éjszaka a zsúfolt vá rótermekben még az utas számit Is kilophatta volna az ember. De nekem ez az élet nem volt ínyemre. Engem tisztaéletű Orsolyaszűzek neveltek az árvaházban. Dolgozni akartam Tudja, mi az, ha valaki dől gozni akar büntetett előélettel? Pedig akkor Jóformán gyerek voltam. Akkor kellett volna valaki, aki mellém áll és bér, akinek a nevét viseltem, az ;én mesterségemet tanulta. Még munkakönyvé Is volt. Egyszer nagyon megajándékozottá ■tors. Minden embernél így van, egyszer megüti a lutrit. Aztán meg kell markolni, meg kell tartani. Az én lutrim az új nevem volt. Nem éheztem és nem fáztam többé. Volt mindig muftkám, tiszta ételem és tiszta ruhám . . . Aztán elkerültem Ide a Vág mellé, egy nagybirtokra gépkezelőnek. Ott volt a legjobb sorom. Kommandót Is kaptam, szép fizetést és rendes ruhát. Nagvon megbecsültek, mert értek mindenféle munkához, még villanyszereléshez-,és a rádióhoz ts. Az úr bé- «I ember volt, keveset lakott a birtokon, pedig csuda kastélya volt... Egyszer valamit Javítottam a fürdőszobában. Késó estig tartott a munka, és a gázdasízony odatelepedett hozzam, és szóval tartott. Uzsonnát adott, nagyon a kedvemet kereste. Erős, húsos asszony volt, elváltán élt az urától. —A szeretője lett? vetettem közbe. — Még azon az éjszakán. Láttam, hogy nagyon megkíván. Már a tavasszal akart engem, hpgy a birtokra Jöttem... Hát így volt. jó dolgom volt mellette. •— Nem volt nagyon Idős megáhozí Az ember szégyenlősen rám nézett, halvány bőre hamar át- -tüzesedett. — Tfz évvel, fgy mondta... Az Iratait nem láttam, de gondolom, valamivel több Is volt — mondta nagvsokára. — — Szerette? — faggattam már mohóbban. Éreztem, hogy neói bánfom a kérdéssel, és beszélni fog tovább e közlésnek azzal a> vágyával, amely éppen az Ilyen hallgatag embereket elfogja nagy magányuk után, ha egyszer belemerülnek emlékeikbe. — jó volt hozzám. Azt hiszem, hogy akkor szerettem IS.:. Ha nem éreztem volna olyan közel magamhoz, akkor talán sohase mondtam volna mag neki, hogy új néven élek. Engem valamikor Bellca Jánosnak hívtak, ás Kucsera Pétét lettem. — Hát mégis nyomta a titok? Az ember bólogatott. — Éjszakánként néha nem tudtam; aludni. Kivert a verejték1. Két ember verekedett bennem. Olyen Jó volt elmondani, hogy ki voltam. Könnyebb lett a lelkem tőle... És mégis, az i fecsegés rontotta el egész életemet. Egyszer eljött az elvált ura. és valami kis örök ségügyőn csúnyán összeakasz kodtak. Meg akarta késein! az ura. Én akkor odajöttem, és megvédtem az asszonyt. Per m. m MILAN RtFlIS VERSEI TÁRSUNK Milan Rúfus ötvenéves — adták hírül a szlovák lapok, és az ember .önkéntelenül is felkapta a fejét, ötvenéves? Még csak ötvenéves? Hihetetlen, hiszen olyan nagyon régen itt van már, és tulajdonképpen már akkor, amikor az első verseskötetét (Ha beérünk) kiadták, sem volt fiatal. Persze, a kötet hatása, a szó, ahogy kiejtette, érett, mély emberi bölcsességről árulkodott. £ztán Itt volt, szűkszavúan, majdhogynem észrevétlenül, de mégis kötelezően — mint a szlovák líra egyik legeredetibb költője. Aki tehette, fordította Tózsér Árpád különös közép-európai renoménkén birkózott vale. Fiatalok, Idősebbek esküdtek rá. Társunk lett, és jó vele lenni. Kísérje továbbra Is az utunkat! 1 .1 „ éreztem, hogy szível engem. Ha nem volt a közelemben, csak rá kellett gondolnom^ s minden csepp vérem meggyulladt, úgy megkívántam ... Meg voltam babonázva, tudom, nagyon megháborodtam akkor ,.. Szép volt ez, nem sajnálom... Ka rácsonykor elmentem hozzá. Úgy mentem, hogy megölöm magam, ha nem hallgat meg. fis 6 azt mondta, hogy nyáron, aratás után a feleségem leszl... Akkor voltam a legboldogabb és a legszerencsétlenebb egyszerre. — Tudta már az asszony? — Régen tudott mindent. Hiszen mióta a lányt szerettem, egy ujjal sem nyúltam hozzá... öt évet adtam neki a fiatalságomból, megmondtam, hogy álljon félre, ne legyen olyan telhetetlen ... Boldog akartam lenni, úgy Istenigazában. Csak akkor tudtam, hogy mi a szerelem! ... Hiszen az ember elhál sok fehérnéppel, akit csak a teste akar ... Más ez, úgy kiborul az ember, és részeg lesz egy csepp Ital nélkül... Könyörögtem, sírtam Is, ha csak egy kicsit szeret, engedjen u- tamra. Megfenyegetett, ha kihirdetnek a templomban, bosz- szút fog állni rajtam. Lihegve lélegzett, és a verejték apró cseppekbén kiütött a homlokán. Nehezére esett a beszéd, ezek az emlékek fájtak még, elfúlva elhallgatott, és megint elkezdte; " i'! I1; • — Följelentett a hamis esküimért. Azokért, amiket érte esküdtem. Így fizetett vissza cudarul azért az öt esztendei boldog életért, amit én adtam neki. Gonosz asszony volt, visszalökött a régi nyomprű-. Ságba... Nem volt nehéz kinyomozni az Igazat, én se tagadtam nagyon... És lássa, most így vagyok, ágrólszakad- tan, a régi nevemen, Belica János, munkakerülő, koldus ... A szeme sarkában valami nedvesség volt, a bánat széfte- nyerelt egész arcán. Lassan felállt, és vette a cókmóklát. — Hát a menyasszonya? Nem ment vissza hozzá? — kérdeztem, amint újra felértünk az útra. A* ember nagyot legyintett — Így mentem volna? Ilyen ágrólszakadtan? Börtön után. kenyér és pénz nélkül? .. . Nem akarok én már áldozatot senkitől. Magamban majd csak eltengődök valahogy. Elhallgattunk mind a ketten Soká mentünk még együtt tovább, túl a völgy mélyén lapuló falun, egészen napszálltáig, míg elértük a vasútvonalat. Én felszálltam az esti vonatra, de az ember tovább ván dorolt berekesztett életével.- » * • '1 öh, nó, 1 Válód! és álomfehér I • 1 Telt harangod örökkön zeng nekünk , ... } k t 1 i ' I b I .1 1 , Tested hajlatai fölé magasodva melled csücae felfogja á hajnalpír sugarát Felmondod a szerződéseket, megtoldod az Időt, • meleget szórsz a formák puha permetével. Te, minket, a tárgyak arcától elfordultak« Is megsokasltasz és megújítasz. Távozását elóbb az éggel közölté. Apró kerek üresség maradt utána, majd ezt -Is összesőpörte, ahogy lezuhant. ';*• ' *.V* h : f jrii.y- ( ’ .) •! S u.-\. " r . A viharnak, mely elszakította a szájától e , föld utolsó kis kaparásnyl részét, s amely távozásra szólította, naxn tudta odalrláltani már, mint annyiszor az életbe®, hogy nemi ' ; t" ■ i 1 ' v Elment hát zavartan. . , * Zavarodottan, mint Oféllá. A halálban ts éppolyan gyönyörű volt, ' ' mint ö. Csodálatos fehér teste s fénylő pillái úsztak könnyedén az idő hullámain, amely a rév falé vitte. ■i : I - ■, ■ . ti .- 1' ' ' Az erdő komor Hamlet, megtámasztotta a fejét s az idő káromlása nélkül ; - : ^ . csak állt ott körülötte s gyönyörű hamvaival szórta tele Ót. Németh István fordítása
