Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-30 / 5. szám

VAJKAI MIKLÓS: L átod, a tél is az évek kei öregszik: ereje folyvást apad, s egy re higgadtabb, akárcsak a- pám az udvaron. Ott hajlong a tőkénél, kopott mellényé­re vetkőzve. Vajon hol a tél, hová bujdosott febru ár. .? Hol pazarolta el ki­töréseit .. .? Ahogy így tűnődöm, el­jön gyermekkorom összes vihara, s minden hó, ame lyet életemben láttam. Hogy csikóskodott a téli Dühön gött vad őrülelében, s csap kodta a havat falakhoz, ó lakhoz, embert, állatot nem kímélve. Most csöndes a világ. Apám szerszámnyelet farag az udvaron, s a kutya állan­dóan ott sündörög körülöt­te. Még decemberben felásta a maradék kertet. Nap mint nap azzal foglalatos­kodott. Egy délelőtt aztán bejött a szobámba: — Na, holnap mehetünk — mondta. És másnap már róttuk Is a töltést: mentünk az erdő­re. Száraz, enyhe idők Jár­tak. A napsugarak hamar feltörték a folyón fekyő kö­döt, s a nagyerdőből motor­búgás hallatszott. Az álla­miak vágták a fát. Furcsa módon apám mindig ott er- dőlött, ahová mások nem jártak. Most is lefelé vet­tük utunkat. Réten, kiszáradt csatornán át Jutottunk a Ré­gi-erdőbe. Az Ágvíz egyhan­gú hömpölygéssel vonult to­va. Napokig dolgoztunk. A fa­rakások egyre nőttek, s e- rőnk fogyott el helyettük. Ha leültünk, csak rövid idő­re, nehogy elpuhuljunk. Do­hányt már rég nem vittünk magunkkal, hogy ne kelljen még cigarettára se megáll­ni. Egyre vadabbul, egyre elszántahhan kergettük a na­pokat: vágtuk a fát reggel­HALOTT A FOLYÖN tői szürkületig, s rá se he- derltettünk, hogy körülöt­tünk egyre dagad a viz. Másnap már csak a csa tornára fektetett fahidon jutottunk át. Szegény öreg. majdnem beleszédült a mély vízbe. — Vigyázzl — mondtam neki. — Vigyázz, nehogy be levessz.. .1 Morgott valamit az orra alatt, s kitámolygott a partra. — Ml az? — kérdeztem. — Semmi, csak ez a bo­lond víz... — s nézte a vi zet, mely egyre zavarosab­ban tódult be a nemrég még száraz csatornába. Hetekig kuruttyoltunk ott­hon. Apám mindennap ki­járt a folyóra, aztán mindig valami másba fogott bele, összerakta az udvaron a téglát, új rakásba a fát. de lényegében a vízre gondolt, amely feltartóztatta munká­ját. Én éjjel dolgozom, Így a nappalokat átheverésztem. Nem akartam látni apám dühös arcát, hallani sziszegő szavait. Január végére elcsitult a folyó. Apám megélesítette a fejszéket, s elindultunk le­felé. A földtáblák ganajszi- nűek voltak a töltés bal ol­dalán, s köd párállott az é- gig. Az erdő most csendben állt, senki sem zavarta nyu­galmát. Később átvágtunk a gidres-gödrös legelőn, át a kiszáradt csatornán. Itt au­tószámra gyűlt a homok. A folyó laza termékébe süp­pedt a csizmánk, amíg át- evickéltünk a túlsó partra. A farakásokat nem bán­totta a víz, csak iszappal festette meg aljukat. Apám ledobta vastag kabátját, s elindult a csatorna partján a rég kiszemelt fához. Én az Ágviz partján dolgoztam, mely körbefogta a kicsi er­dő féloldalát. Láttam, amint az öregem eltűnik egy szál fa mögött, s lecsúszik a me­redek parton. Sok idő telt el, míg újra fölbukkant. Vál­lán derék fahasábot hozott, s fújtatva dobta le a rakás nál. — Tudod, mi újság? — jött oda hozzám. Ránéztem. Kalapját a ke­zében szorongatta. — A csatornába halottat hozott a víz ... egy asszonyt. Egy fatörzsön hasalt, arc­cal a homokba bukva. Hosz- szti haját iszap vonta be s ökle a homok alatt pl hent. Nem. Nem volt erőm, hogy lemenjek a csatornába. A- pám mellettem állt, kezé­ben a kalappal és hallga­tott. — Visszamegyek a faluba — mondtam. — Mi a francnak? Nem látod a temérdek munkát? — És ezzel mi lesz? — kérdeztem. — Majd holnap szólunk a titkárnak — mondta, s ne­kilátott a munkának. Másnap a városban jár­tam, és csak estefelé jutot­tam haza. Megkésve értem ki a temetőbe. A frissen ta­kart sírt gyalulatlan kereszt őrizte. — Pedig még az úton meg­fogadtam, hogy megnézem az arcát... Apám most a fatönkön farag. Föléje állok. — Nem volt azon mit néz­ni... — mondja maga elé, és dolgozik tovább. A kutya ott sündörög kö­rülöttünk. í Dohány Tibor: Elfordultak ellazult minap bennem a zene a költő néha az ember is mert elfordultak tőlem a hírmondók nem félálomból ébredtem csupán érzem hogy mégis fönnakadtam itt a hontalan földön Kövesdy Károly: Sortűz Van Goghra Egy jó hányinger tán segít vagy dalnokaik csiszolt hangját hermafrodita mosolyuk siklik a bábeli zajba. Rémít a látvány, lassan bekerít. Ne félj, többé nem lehetsz árva! Tudatod szélén csak golyó-nyomok keringj á leborult pohárban., ■I ( i ' i t ■ ■ i . ' ■ i A betörő — magas, karcsú, utolsó divat szerint öltözve, fiatal, alig harmincesztendős — idegesen turkált Mr. Simpson éjjeliszekrényének fiókjában. A ház gazdája macskaléptekkel besurrant a szobába, mintha ő volna a betörő. A fiatalember mindenről megfeledkezett, de végül — talán telepátia út- ján mint az őz az erdőben, megérezte a nagyvad jelen­létét. A betörő ijedten megfordult és megremegett, mert Mr. Simpson kezében revolvert szorongatott. — Az ördögbe — sziszegte a betörő. — Ilyen az én sze­rencsém. Biztosra vettem, hogy a ház olyan üres akár egy Hold-kráter. Telefonáltam, többször csöngettem az ajtón... — Éppen most érkeztem haza — mondta Mr. Simpson. — Nincs szerencsém. Hetek óta üldöz a frász. Kudarc, ku­darc után, uram. — Ezt a kudarcot nem ússza meg szárazon... — látom. Ismerek egy betörőt, aki minden akció előtt asztrológussal konzultál. Ha a Jupiter jól fekszik, akkor mun­kához lát. Hülyén hangzik, nem? Mégis az az igazság, hogy annak a fickónak immár nyolc esztendeje nem volt bilincs a kezén. Ismer valakit, akinek nyolc évig nem volt bilincs a kezén? — Engem sohasem tartóztattak le. — Az úr nem betörő. — En üzletember vagyok. Ortember, ha így szebben hang­zik. — Ha kihúzom innen a lábamat, én is jelentkezem az aszt­rológusnál. — Ha kihúzza innen a lábát, fiatalembert Méghozzá élvei — Mit akar ezzel mondani? Csak nem ereszt belém né­hány golyót? — Miért ne? — Ugyan, kérem! A nyakára hozza a rendőrséget... Van ennek gyakorlati értelme? Eltnétzhetjük, elsimíthatjuk az ü- gyet egymás közt. Két úriember olyan szerződést köt, ami­lyeneket az úriemberek általában kötnek. Civilizált emberek vagyunk, nincs igazam? Van pénzem, nem tagadom. Hogy úgy mondjam: a szívem, a pénztárcám nyitva, szívesen aján­dékozok egy nagyobb összeget a jótékonysági alapba. Miért avatkozzon bele a rendőrség két úriember ügyébe? A betörő elhallgatott, és várta a hatást. Az ilyen beszéd rendszerint lefegyverezte mindazokat, akik átmenetileg a győztes szerepében tetszelegtek. — Mindenféleképpen remélem — tette hozzá csendesen —, hogy nem vetemedik gyilkosságra. — Miért ne? — Hát... nézze... Csupa vér lesz ez a drága szőnyeg. Kellemetlen, nem? A felesége biztosan nem kedveli az ilyen látványt. Kérdezze meg ... — A feleségem házon kívül tartózkodik. — Mindegy. Ez nem törvényes eljárás, uram. — Hogyhogy? — Ön betört a házamba. Lelőhetem, nem fájdul meg a fe­jem. — Igen ... lelőlet... önvédelemből. — Hanem... mondja csak..-. Milyen kemény tárgyat tart a zsebében? — 0... ez egy egyszerű vasrúd. — Szedje elő — mondta Mr. Simpson. — Adja ide. Igen- Gyilkos szerzám. Mondhatom, hogy ezzel támadt rám, s én mit tehettem? Lelőttem, önvédelemből. A betörő hallgatott. Mr. Simpson hangosan felnevetett, és a vasrudat egyszerűen zsebre vágta. — Végül i$... Miért ölne meg? — kérdezte a betörő. — Talán azért, mert mind ez ideig nem öltem meg senkit. Kíváncsiságból. Mindenesetre meg kell mondanom, hogy a pénze nem érdekel. Mennyit akart felkínálni? — Ötszázat... — Szégyellje magát! Mondtam ugye, hogy üzletember va­gyok. Találjon ki valamit. Hogyan vettetném hasznát az ön képességeinek? — Maga üzletember, nem? En betörő vagyok. Tehát, ha szépen felkér, akkor lophatok valamit az ön számára. Egy festményt. Az ellenlábas cég titkos dossziéját. Válóban nagy­szerű és képzett betörő vagyok. Ma este felsültem, de... Per­sze, nem lophatom el a Mona Lisát, a Louvre képeit jól őrzik, de azért... Mondja meg: mire fáj a foga? Mr. Simpson hallgatott. — Kocsi, bunda, gyémánt nyákék...? — folytatta a betö­rő. — Tehát? — Nem, nem. Hagyja abba! Sületlenségeket beszél. — Mit akar tőlem végeredményben? — Mindenem megvan, érti? Mindent megvehetek. Egy asz- szony szívét ellophatja-e nekem? Aligha. Hm... Merjek 'hin­ni egy betörőnek? — Megbízhat bennem. Az én szavam, az én becsületem... — Fabatkát sem ér! Az utcán nem lőhetem le, tehát nincs más megoldás ... — Ne! Könyörgöm ne tegye! — Az isten szerelmére, mit csináljak? Ért egyáltalán vala­mihez? — Okmányokat hamisítok! — Micsoda „szakma“! GratulálokI — Tudom — mondta szomorúan a betörő. — Mi mást csi­nálhatok? Ha akarja megcsókolom a cipője orrát... — Mit csinál, amikor nem betörösködik? — Ücsörgők a szobában vagy csavargók. Lesem a jó nő­ket. Sört iszom, sakkozok... szendvicset készítek magam­nak ... — Jól? — Az én szendvicseim ... — Jól sakkozik? — Nem vagyok éppen pacer. Verem, a kollégáimat, isme­rem a megnyitásokat. Nincs türelmem, s ezért nem veszek részt a versenyeken, de néha játszom a klubban. Többször nyerek, mint veszítek. — Hát akkor mégis a kedvemben járhat. Lejátszunk né­hány partit, amíg nem érkezik meg a feleségem. Unatko­zom, érti? A televíziót utálom, az olvasás fáraszt, és az utób­bi időben nehezen találok magamnak egy jó sakkpartnert. — Ezt azt jelenti, hogy megbocsát, ha lejátszom önnel né­hány partit? — Eltalálta. — Nem értem. Ez valami csapda. Megöl, ha elveszítem a játszmát? — Ugyan, dehogy. A sakk úri sport, alattomos csapdák nélkül. Az előszobában- játszottak. A betörő a fehér figurákat vezet­te, de már a 13. lépés után kénytelen volt feladni a partit. A második játszmában a betörő szicíliai védelemmel próbál­kozott, ez megzavarta a partnert, és a játszma feladására kényszerítette. — Szép parti — mondta a betörő mosolyogva. — Jól játszik —- jegyezte meg Mr. Simpson. — Köszönöm az elismerő szavakat. ■ ­Hirtelen megfordult a kulcs a zárban. Az ajtó szélesen kitárult, és a küszöbön megjelent Janis Simpson. Mindketten felálltak. Janis titokzatos mosollyal megjegyezte: — 0j partnert találtál? Ennek szívből örülök. . i Mr. Simpson előszedte a zsebéből a vasrudat. — Nincs sosk időm drágám — mondta keményen. — Nem sorolom fel a bűneidet. Mindenesetre nagyon jól tudod, hogy megérdemelted a halált! Janis egy szót sem szólhatott, mert az ütéstől holtan zu­hant a szőnyegre. A betörő elsápadt. — Megölte a feleségét? — Ne beszéljen butaságokat! — Mr. Simpson a revolver után nyúlt. , — Hát nem halt meg? — Meghalt, meg bizony, s ennek szívből örülök, de nem én öltem meg, hanem ön, drága barátom. — Nem értem... — A rendőrség majd megérti — mondta Mr. Simpson, és egyenesen a betörő szívébe lőtt. Mr. Simpson — a kifogás­talan úriember — összeszedte a sakkfigurákal, letörölte az ujjlenyomatokat, leült, és várta a rendőröket. Most jól lát­szottál, mondta saját magának. Az ügyes üzletember egy betörőnek is hasznát veheti... Hát ilyen izgalmas az élet. Az oldalt KANALA KÁZMÉR illusztrálta

Next

/
Thumbnails
Contents