Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-23 / 4. szám
10 —— A cigányokon kívül nem nagyon fordult meg reggel óta vendég, de már ők Is elmentek órákkal ezelőtt. A csapos poharakat öblögetett, a pultot törölgette, a bakancsokról leolvadt hóiét ma- szatoltn szét a kövön, és a pincérnőt nézte: a pincérnő a pár- názatlan székeket felrakta az asztalra, csak egyet hagyott az asztal előtt, aztán az üvegajtó elé állt, és nézte a burjánzó Jégvirágokat. — A kutya se jár erre, az utolsó lábnyomokat is belepte már a hó, az autók zajtalanul járnak, reggel óta nem hallok mást, mint a gázégő sziszegését, ás Imént a hóekét — mondta, és mutatóujját hol a szájába vette, hol az üveghez nyomta, hogy kiolvasszon magának egy kukkantót. — Amfg az ég és a föld egybeolvad ilyen szürkeségben, nem áll el a havazás. — Így jó nekünk — mondta a csapos. Leoldozta kötényét, s egyik kevésbé szürke csücskébe törölte a kezét. — Elmarad a borravalód — figyelmeztette a pincérnö. — A borravaló neked jár. — Ki kellene nyitni az ajtót, ez a szag a bekecsektől meg a kucsmáktól lehet. — Akkor én hiába állítottam maximumra a gázégetőt... ? — Most nem is kértelek rá. — Ugyan, már az ajtót Is bezártam. — Fölösleges volt — mondta a ptncérnő szenvtelenül. A csapos odalépett, és kivette a kulcsot a zárból. — „A borravaló nekem jár“ — utánozta a pincérnő — az alamizsna, te persze nagyvona lúan megszabod, hogy kit meny nyivel ejthetsz át... Közben nem vagy hajlandó észrevenni mást... — Semmi sem zavar bennünket. — Az öreg még nem volt itt. — Hol van már a fél hat? — Tudod te azt, hogy több borravalót ad? — Már máskor Is megtette. — Akkor nyugdíjemelés is volt. Karácsony óta pedig öt helyett tíz koronát ad. — Hiszen nem futja a nyugdíjából. — Pedig mindennap ugyanazt rendeli: korsó sört, két deci vörösbort és fél deci rumot. — Nem jöhet, nem futja a pénzéből... Éppen most jönne? — Ha nem Jön perceken belül, magam megyek utána. — Kiakaszthatunk egy táblát, hogy „gyűlésen vagyok“, vagy ilyesmi. nézett a pincémére. A pincérnő kapkodó mozdulatokkal rakta tálcára a bort, rumot és sört. A szokásosnál nagyobb poharakat választott, mintegy véletlenül. Az öreg kiszámolta a szokásos összeget az asztalra, és tíz koronával még megtoldotta. Undorral hajtotta le az Italokat, de mindegyikből csak annyit, amennyit eredetileg rendelt. 2 e-B ■J z < > H C/5 cu H — Mintha csak te léteznél.. — Ott a kassza, vegyél ki belőle, amennyit akarsz — duruzsolta a csapos, és átölelte a pincérnőt, aki mindaddig hagyta magát, míg ki nem ha lászta a csapos zsebéből a kul csőt. Aztán egyik kezével gyön géden eltolta magától a férfit, a máikkal pofon ütötte. Kabá tot öltött, és kitárta az ajtót. Hömpölygött kifelé a sűrű kocsmabűz. A pincérnő alig mondta ki. hogy alőkeríti az öreget, az öreg mintegy végszóra besántlkált, és behúzta maga mögött az ajtót. A zord öreg sokáig topogott egy helyben, amíg ügyetlenül babráló ujjaival kigombolta ved lett katonazubbonyát és mellényét. Merev lábát kézzel tuszkolta az asztal alá, aztán ré- vetegen maga elé meredt. De mikor intett, kutató szemmel Felkászálódott az asztal mellől, szikár arca tüzelt. Határozatlanul állt, s látni való volt, hogy egyik lábán féllg-meddig megszáradt a bakancs, merev lábán azonban teljesen át volt ázva. — Miért nem gubózol be 1- lyen időben, öreg? — kérdezte a csapos. A pincérnő cinikusan meg lökte és kacsintott is hozzá, de mikor tekínte'.a találkozott az öregével, ujjával szépítőleg lakatot tett a szájára. Az öreg a csaposra lobbantotta a tekintetét, majd lassan lehajtotta a fejét, s keze elárulta, miként gömbölyíti, formálja magában a szavakat. Aztán észrevette a pincérnő mozdulatát. — Helyes, mennem kell — mondta —, az időt nem lehet megvesztegetni —. Kucsmájához emelte a kezét, és elbotorkált. Az ajtónyíláson egymást kergető hópihék csapódtak be á hófúvás nyomasztó hangjával együtt. A pincérnő odament a kasz- szához, és kimarkotta belőle a papírpénzt. Kint még hidegebbre fordult. Az öreg leszegett fejjel vetette magát a hóviharba. A szemét ha ki is nyithatta résnyire, nem látott mást, csak a fergeteget. Nekifeküdt a szélnek, de úgy hányódott a hóbuckák között, mint egy elszabadult bója. Félhangosan motyogott, mint mindig, a kocsmától távolodva: „Az idő persze, rendszerezte az e- seményeket... A leggyászosabb esztendőket Is, tárgyilagosan .., Kiosztotta az érdemrendeket... Emléktáblára véste a hóbuckóvá vált bajtársak neveit... Mire hát a tervezgetés, de...“ Hátrahőkölt, mikor meglátta maga előtt a feszületet: „Ilyen messzire vetődtem?“ — dörmög- te. Könny csordult végig az arcán, talán a hidegtől. Odébb kellett lépnie, hogy a szélrohamokban megtarthassa az e- gyensúlyát. „Azt mondják, okulr nak a példánkon, bajtárs“ — mondta a feszületnek. „Pedig szó sincs róla ... Nekem jó é- reznem a vihart, ilyenkor vezekelhetek ... De hogy mások Is elhiggyenek valamit a történtekből, ahhoz már hazudoznom kellett volna ... Pedig lásd, a hóvihar, ez' most több, mint emlék ..." — mondta az öreg, és elbukdácsolt, olykor derékig süppedve a hótorlaszokban Már egészen közel jártak, a- mikor megpillantotta őket az öreg. Megtorpant. Mellén görcsösen összehúzta a katonazub bonyt. „Sisakosok, géppisztolyo- sok...“ — rebegte. Hirtelen letért az útról, beletúrta magát egy hóbuckába. A cigányok odaértek Fűivé dős sapkájuk egészen a nya kukba volt húzva. Ki a hóna alatt, ki pedig szíjon, vállára vetve vitte a hangszerét, csak hogy zsebbe dughassák a kezű két. — Hát, ha nem szilveszter lenne, hékás, még András-nap kedvéért sem mozdulam volna ki — mondta az egyik cigány a mellette vánszorgónak. — Mi? — kérdezte az visz- sza, és megemelte fülén a takarót. Egy harmadik pedig észrevette a hóban a nyomokat, és felélénkülve mondta: — Megtaláljuk a számításunkat, bibas! Más is errefelé kajtatja, ládd-é! KISS PÉNTEK JÓZSEF Egész éjjel esett. Ilyen mély álomtalan alvás után az embernek frissen kellene ébrednie. Nehéz szemhéját kelletlenül nyitogatta. Kikászálódott az ágyból. A fürdőszoba ajtajáig támolygott, amikor felcsengett a telefon. — Tini, te vagy? — sopánkodott a férfihang. — Okvetlenül át kell jönnöd. — Hány óra? — méltatlankodott Tini. — Hagyjál. Még alszom. — Fél nyolc. Szakad az eső. Ilyen rohadt Időben csak nem mész suliba? — Mit akarsz? Még alszom. — Beszélnem kell veled. Azonnal — mondta az izgatott férfihang. Kapj magadra valamit, _ és gvere át. — Gyere te, ha annyira sürgős. Addig megfürdök. Majd nyitva hagyom az ajtót — mondta Tini, s az ajtóhoz szédelgett, elfordította a kulcsot, hogy a telefonáló bejöhessen. Szólnom kellene a mutternek, gondolta zuhanyozás közben, hogy rendeljen telefonébresztót. Különben folyton elkésem a suliból. Megint nem leszek ott a matekon. A Cocó úgy elvág matekból, mint a semmi. Amikor Elemér belépett, hallotta a zuhanyrózsából Tini testére spriccelő víz súgását. Egy pillanatig várt az előszoba ajtajánál. Tini a zuhany alatt forgolódott. Sima, kissé kövérkés testéről szivaccsal mosta le a szappant. Elemér a fürdőszoba ajtajához ért. Az ajtó rámájának támaszkodva bámulta a lányt. — Leülhetnél, mindjárt kész vagyok — mondta Tini. — Hogyhogy nem mentél ki az ásatásokhoz? Azt mondtad, valami fontos leleteket találtatok — zengte a fürdő szobából. — Hallod? — Az ásatások le vannak fedve. Majd kimegyek holnap. Ha kllencszáz évig kibírták, most már nem lehet nekik olyan sürgős — kiabálta Elemér, miközben ujjait ro- pagtatva hátradőlt a fotelban. Tini meztelenül előjött. — Felkelnél a pongyolámról? nem is parancsolni. Válasszl Azt teheted, a- mit jónak látsz. Tini a körmeit fújta, hogy hamarabb száradjon a lakk Szórakozottan kérdezte: — Gondolod, hogy veled menjek, Elefánt? Mikor? Holnap? Fél év múlva? Mellesleg addig meg Is halhatunk. — Nem szeretsz — állt fel a fotelből E lemér. — Dehogynem, vén Elefántom. Szégyell- hetnéd magad, hogy ilyeneket kérdezel — nevetett. Felállt, kioldotta pongyolája övét, és néhány tánclépést lejtve a szőnyegre hullajtottá. EFÄNT — Ez így nem mehet tovább — fakadt ki Elemér. Cigarettával kínálta Tinit. — Nem akarok tovább bujkálni veled az em berek elől. Ebbe bele lehet bolondulni. Sze retlek, és nyilvánosan veled akarok élni. Tini a körmeit lakkozta. — Elviszlek innen — folytatta Elemér Nagykorú vagy. — Leszek novemberben. Elemér nem reagált Tini megjegyzésére. — Elmegyünk ebből a porfészekből. A nagyvárosban nyugodtan befejezheted az is kóláidat. Helyben lesz a főiskola Hányszor kérjelek meg? Elég voltl Velem jössz vagy nem? Az anyád úgyis megtudja, ha már nőst nem sejti, hogy mi van. Nem kérni jöttem, N s s £ I o 01 8 f 3 £ z < > H cn u O O Q C — Várjl — hárította el Elemér közeledé sét. A telefonhoz ment, kétszer tárcsázott, míg bejött a vonal. — Mama? Szia, mamikáml Itthonról be szélek. Szörnyen fáj a fejem. Gondoltam, tu dód, hol találok tablettát. Elaludtam. Szól ni akartam már, hogy kérjél nekem telefon ébresztést. Te mindig elfelejtesz felhívni Folyton elalszom. Mami, menj át a fülgégé re igazolásért. Vagy a körzetihez, az mind egy. Igen, megtaláltam a reggelit. Mit? Ja majd leszaladok az üzletbe. Lehet, hogy később eláll az eső. Mit tudom én, mitől fáj. Igen, ahogy felébredtem. Most már le teszem, mami. Ne felejtsd el, amit mondtam Hát az Igazolást, jó lenne, ha a telefont is elintéznéd. Puszi. Sztaaal Helyére tette a kagylót Egy pillanatig E lemért nézte, aki kitárta a karját. — Most nincs kedvem hozzád, Elefánt Valóban fáj a fejem — mondta. Meztelenül beszaladt a szobába. Nadrágba bújt, puló vert húzott magára, a cipőjét keresgélte. — Mehetünk — mondta az előszobában — Hallod, Elefánt? — Esernyőjét keresgél te az előszobaszekrényben. — Hallod, Elefánt, mi a fenét csinálsz? Gyere márl Van esernyőd, Elefánt? — csilingelt Tini hangja, amint becsapta az elő szoba ajtaját. A szobában csend volt. Tini beszaladt. — Hová bújtál, te hülye? A kitárt ablakon bevert az eső. Tini az ágy szélére rogyott. Mozdulatlanul ült. Nem tudta, mit kellene tennie... A függönyre és a szőnyegre szürke tértté pet rajzolt az eső. Csáky Károly versei: lehet-e dalolni tüzet ha raknék lángjai nem csapnának-e belénk körülraknak minkéi üres kottalapokkal s a dal magába fordul i énekeljünk csak jelen időben míg nagyra nőnek bennünk a kérdőjelek HAZATÉR®! [ megáll a tékozló fiú hogy kegyelmet kérjen visszatekint de maga mögött csak kővé vált arcokat lát ennyi tévelygés után szürke kövek között bocsánatért hát kihez könyörögjön magányában vétkeit vési fekete falakba miután bűnbe ejti őt a csönd elindul újra vétkeivel méltó helyet keresni a kárhozatnak X ‘íX mondjátok terem-e csöndet itt a vers melyben hangok születnek a szív alatt és őrzővé lesz a szó mondjátok eme nagy hallgatásban eljutunk-p önmagunktól mindnyájunkig mondjátok blrunk-e majd menni és maradni ahogyan a vizek teszik forrás és tenger közöti {/ SZÁMADÁS látod barátom kő kövön megmaradt mégis széthurcolták a várost ó mennyi szellem öltött itt testet s most hány testből kiszállt a lélek halála előtt pedig hogy tudták az élők mirevaló a vér s mire jó a szó
