Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-29 / 22. szám
mnm . Sfätce&VBtenc: Ragyogó alkony! napsütsében állok a széles betonút peremén. Ez már nem is a tavasz, de még nem is a nyár. Mindenesetre áldott egy idő, és autóstophoz ideális. Ráadásul lekéstem a vonatot, és mert gyűlölöm a várakozást, kiballagtam ide a főúthoz, ez is jobb a tétlen ácsorgásnál. Vasárnap van, a város felé menet biztosan gyorsan felszed majd valamilyen autó, hiszen kocsi kocsit ér. Ismerjük: most mennek vissza a városba szakadt fiatalok. Gyomrukban az anyák utánozhatatlan és kiadós ebédje emésztődik, a kocsi csomagtartójában hazai eledelek lapulnak, az unokák arcán a nagyszülők tucatnyi csókja, s a volán mögött ülők fülében az ezerszer elmondott féltő intelem: vigyázz, fiam, vezess óvatosan! Ahogy az autóáradatot nézem, bizony nem mondhatnám, hogy a féltő tanácsot megfogadták. E félelmetes karavánt látni —■ leheveredek az árokpart füvébe, és mélyen magamba szívom a tömény benzingőzzel keveredő fű és föld illatát: a benzingőz szaga erősebb, a fű szaga távolibb, és nosztalgiákat ébreszt. Nyelem a port, de azért élvezem. Az elsuhanó tarka autók utasai néha rám vetnek egy pillantást s volt kocsi, nincs kocsi, jön a következő, hogy néhány száz méterre! odébb beolvadjon a motorizáció anakondájába. A kígyótest itt a falu szélén néha percekre megszakad — szinte szabályos ritmus szerint. Eltart egy ideig, amíg rájövök az okára: a közeli hidat nemrég egyirányúsították, s a pirosra- -sárgára-zöldre váltakozó jelzőlámpa szakaszosan engedi át a forgalmat. Az ellenkező irányba alig megy kocsi. Ha megy, azon meglátszik, hogy valamelyik szomszéd faluból jön, rokonlátogatóbői hozza az utasait, akik nem is a rokonokra voltak kíváncsiak igazán, hanem csak a kocsit járatják: ha már van, hát guruljon. Meg aztán hadd lássák a rokonok. Vagy hetyke suhancok ülnek bennük, akik szintén a szomszéd faluban voltak legénykedni az apáktól kölcsönkapott vasárnapi Zsigulin. A maradék kevés kocsi pedig tényleg a városból jön, és utasai vagy a kórházban voltak beteget látogatni, vagy az Állatkertben, miközben ezen a napon sok fagylaltot ettek és ragad a kezük. A város irányába haladó autóáradatot könnyebb is jellemezni, meg nehezebb, is. Könnyebb, mert homogén, nehezebb, mert mégsem egészen az. . "• i Ülök az árokban. Mögöttem hatalmas tábla ősziárpa zöldell, de az út közelében szürke, színtelen a portól. Az orrom előtt lüktető forgalom már-már jellegtelenül egyhangú. Már nem is nézem, mert éppen a két hüvelykujjaim közé szorított fűlevéllel bajlódom: sípolni próbálok vele, de nem akar igazán szólni. Vagy én nem vagyok már a régi, vagv a fű levele változott. Hajlok rá. hogy mind a kettő. Egészen belefeledkezem a műveletbe, a- mikor fönt az úton hirtelen csikorgással fékez egy autó. Egy kombinézöld Dácia. Száz méternyiről is jól látni: ápolt, gondozott példány, igazán szerethetik a családban. Vagy fél percig vár, amíg a mögötte érkező kocsik elhaladnak, aztán mikor egy rö- videbb hézag keletkezik, felsír a rükvelcelt motor jellegzetes hangja, s a jármű máris a „lábamnál hever.“ Azaz dehogyis hever! Büszkébb a tartása annak, mi több. utasai még csak hátra sem fordulnak, így aztán abban sem lehetek biztos, vajon az-e a szándékuk. hogy elvigyenek. Ezért is nem futottam utána... — No gyerünk beszállni, apafeji — hangzik a kocsi belsejéből. — Nicsak! Ti vagytok! Micsoda véletlen! Nahát — mondom némi jőpofáskodást erőltetve, meg némi alázatot leplezve a hangomban. Merthogy ismerősök. Nem távoliak, de nem is a barátaim. Négyen vannak: a két gyerek meg a szülök. A hatesztendős Dioníz méltatlankodik, mert hátra kell ülnie az anyja mellé, ahová én oda se férnék, mert az ülésen háromhónapos csecsemő rugdalózik tarka csipkék és fodrok között. Megnézem, megdicsérem a kicsit, mert valóban gyönyörű, aztán Dioníz fejére egy barackot nyomok, és azzal vigasztalom, hogy gyerekeknek tilos elől ülni. Ö meg azzal érvel, hogy nem gyerek már, mert ősztől iskolás lesz. Kínos helyzetben vagyok, mert nem tudom a csecsemő nevét, pedig tudtam, de ennek is olyan nevet adtak... megvan: Valentinnak hívják, s már szólon- gatom is a kicsit, hadd lássák, nem vagyok hálátlan, nem felejtettem el. Hogyléte felől kérdezek, mert tudom, beteg volt a gyerek. Az anya mondja, jól van, csak egy baja van, hogy nem kislány lett, mert azt vártak. — Ugyan márl — mondom. — Miért lett volna jobb a lány? — Miért, miért?! Hát jobb lett volna. nem?l — Ti tudjátok — hagyom rájuk, de rövid hallgatás után megszólal az ifjú anya, és nagyon komolyan, felkészült érveléssel fejti ki, miért lett volna lobb a lány. Elsősorban azért, mert ők egy modern család, s egy modern család egyik alapvető kritériuma a családtagok nemi kiegyenlítettsége: egy apa, egy anya, egy fiú, egy leány. Még a sorrend sem mindegy: az az ideáli- sabb, ha a fiú az elsőszülött... Meglepve, szótlanul hallgatom. Nekem ez új. Az anya folytatja, és tovább sorolja a modern család „elemi“ kritériumait. A modellnek önmagukat tekintik. Trabanttal, egyszobás lakással kezdték, de csakis akkor, mikor már mindkettőjüknek kezükben volt az egyetemi diploma. Műszakiak. Az a- pa egy nagyvállalat beruházási osztályán dolgozik, maholnap osztályvezetővé lép elő, ami karrierjének eddigi alakulása, lépcső- zete szerint törvény- és időszerű. Az anya egy fejlesztési intézménynél tart, de nem tudni, meddig, mert munkahelyét gyakran változtatja, méghozzá céltudatosan. Harci taktikája az, hogy őt hívják és ne maga kínálkozzon az új munkahelyre. Ha hívják, ő szabja a feltételeket és magasabb fizetést kérhet az eddiginél. Eddig öt alkalommal vált be a stratégiája, s nagyobb a fizetése, mint a férjéé, de ez a férjet korántsem zavarja, mert náluk a pénzt nem tisztelik, hanem számolják. A férjnek egyébként mellékállása is van, a feleség pedig alkalomszerűen fusizik. Mindketten harminc évnél fiatalabbak, s jelenleg a harmadik kocsinál, a háromszabás lakásnál tartanak, s vikendházuk két okból nincs ez idáig. Az egyik: a hétvégeket otthon töltik a szülőknél. A másik: rövidesen építkezni akarnak méghozzá nem is akármilyen villát. Még tavaly mutogatták a terveket. Modernségük további bizonyosságát még alázatos utasként is unom hallgatni. Inkább rákérdezek az építkezésre, hogy végre elhallgasson a feleség, mert mi tagadás, nem rokonszenves sem a szövege, sem a szemlélete, sem a céltudatos cinizmusa. — No és hogy álltok, építkeztek már? — Ha minden igaz, még az idén elkezdjük — mondja ismét a feleség. Aztán a férj: — Miért ne lenne igaz? A kezdőtőke folytatása itt van a zsebemben. Tökszínű bőrzakója felső zsebéből előhalász, egy zöld takarékbetét-könyvet, és kaján hahota közben megpaskolja vele a fejemet. — Ezt nézd meg, apuskáml — mondja és átnyújtja. V::.j Színlelt szemérmességgel, de valójában kíváncsian nyitom ki a még ropogós betétkönyvet. Az apa nevére szól, és kereken nyolcvanezer koronát fizetnek ki reá, ha felmutatják. A rengeteg pénzt egy összegben tették be, nem is olyan régen. Ha jól számolok, valamikor a kis Valantin születésének idején, úgy három hónappal ezelőtt. Rákérdezek: valóban jól számoltam, mert a pénz az újszülötté, sőt azt is megtudom, hogy a betétkönyv jeligéje a gyerek neve: Valentin. Igaz, a nagyszülőknek nem tetszett ez az idegen hangzású név, mert fuvarozóim ezt is elfecsegik, mint azt is, hogy talán százezret is adtak volna a nagyszülők. ha a gyereket nem Valentinnak, hanem Istvánnak keresztelik, úgy, ahogy a nagyapát is hívják. És ekkor, ahogy a „kereszteljük“ szó elhangzott, kínos fordulat történt: balgán és gyanútlanul rákérdeztem, vajon az anya- könyvvezető hajlandó volt-e Valentinnak anyakönyvezni a gyereket, mert hogy ez ügyben néha vannak problémák. A választ — szüleit megelőzve — a hatesztendős Dioníz adta meg, illetve csak adta volna, mert a félórás duzzogást megunva ekkor szólalt meg először, ám a mondat felénél az anyja ördögi gyorsasággal szájon vágta. A befejezetlen félmondat így hangzott: a plébános űr azt mondta, hogy a Valentin. .. — és ekkor csattant a pofon. Utána kínos csönd következett, a meglepetéstől még a gyerek is csak hosszú másodpercek után kezdte el a bömbölést. A kombinézöld Dácia belsejében kínos és félreérthetetlen helyzet állt elő. A szülők menteni próbálták a menthetőt, s egymást túlbeszélve próbálták megmagyarázni, hogy a plébános úrról csakis azért beszélt a gyerek, mert a nagyszülőktől sokat hallott a papról meg az istenről, akik azt szeretnék, ha a kicsit a templomban is megkesztelik, de ők, a fiatalok, modern és elkötelezett emberek lévén természetesen erről hallani sem akarnak, és kár is rá a szót vesztegetni, és így meg úgy meg amúgy. — Ebből a távolságból nekem nyolc — mondtam —, és elvégre vallásszabadság van. — Milyen távolságból? Ezt hogy érted? — csapott le azonnal a férj a volán mögül. — Ugyan már, hagyjuk! Semmilyen távolságból. De Dioníz ismét elszántan közbeszólt, s ez most már egyértelmű lázadás volt. Mert szembenézve a következő pofonnal, dacból, bosszúból is végigmondta azt, amit e- redetileg mondani akart, sőt annál jóval többet: a titkot, amelynek kifecsegését oly oktató nyomatékossággal megtiltották neki. E feltárult titok lényege, hogy a kis Valentint tegnap esté a nagyszülők házánál megkereszteltem plébános úr. Miután e tény a kis Dioníz részéről egyértelműen leszögeztetett, a szülők más választás híján halálrasápadt röhögéssel próbálták elbagatellizálni az ügyet, mint akik nekem tartoznak elszámolással. Rövidesen megérkeztünk fuvarozóim háztömbjéhez. Hogyan, hogyan nem, de úgy alakult, hogy hosszas és már-már erőszakos citál- gatás után kötélnek álltam, és felmentem hozzájuk. Hogy mennyire nem lett volna szabad, azt már csak most tudom. Mert ha nem megyek fel, 'néhány megérdemelten nyugtalan éjszakát biztosan szerzek nekik. Azt az erőszakos meghívást nem lett volna szabad elfogadnom. Csúnya vége lett... Életemben kevés pálinkát ittam. A vörös bort szeretem, azt is csak társaságban, barátok asztalánál. Ismerőseim pálinkát tettek az asztalra, húsokat, süteményeket, sós- perecet. Láttam, ez nem vendégeskedés lesz, inkább tárgyalás, amolyan útszéli diplomácia. Úgy is lett. Az események csak a későbbiek során változtak át eszmei, még inkább erkölcsi vitává. Mikor már majdnem részeg voltam, én gyarló ostoba: leálltam vitatkozni... A fiatalasszony gyorsan ágyba dugta a gyerekeket, pusmogott valamit a férjével a konyhában, aztán leültek velem az asztalhoz — szinte szertartásosan. Szembe velem. A férj kezdte el. Kertelés nélkül megmondta: a nyolcvanezer koronának az volt az ára, ha a gyereket a pap is megkereszteli. így kívánták a nagyszülők, és láthatom, nem volt könnyű a döntés, mert hiszen íme. csak háromhónapi tanácstalanság u- tán álltak kötélnek, de be kell látnom, hogy nyolcvanezer koronáért igazán megérte. — Naná, hogy megérte — mondtam határozottan. — Én tízezerért is megtettem volna Lógok a lakbérrel, adóságaim vannak, most generálozzák a tragacsomat, Itt a nyár, igazán rászolgálna már a családom a tengerlátásra, de miből, mondd, miből, öregem, én még ötezerért is megkereszteltettem volna a gyermekemet. Ha ilyen a- jánlatot kapok, még akár muzulmánnak ii8-"lari’ — Na látod! — mondta a feleség. — Hülyülszl Nem látod, hogy hülyéskedik, hogy cseszi az agyunkat! — ugrott fel a férj. A feleség rám nézett. — Ugye, nem hülyülsz?!--Nem hülyülök — mondtam,-és az-«- ranyszegéíyű cifra pohárból lehúztam a pálinkát. Aztán néztem az asztalt, és közben kezdtem megérezni a részegség első jeleit. Ez volt az ötödik pohár. Valamelyikük új- ratöltötte a poharamat, méghozzá jó vastagon. Nem sajnálta tőlem. Erre felfigyeltem, mert vendéglátó ismerőseimet nem éppen adakozó természetűeknek ismerem. Van, aki ezért haragszik is rájuk, van, aki tiszteli őket, amiért meg tudják szerezni és meg tudják fogni a pénzt. De a legtöbben irigyelik őket, mert mindenük megvan, mert gazdagok, és nagylelkűek a szüleik, bőkezű, istenhívő, dolgos, ügyes emberek. . — De igenis hülyüsz, és cseszed az a- gyunkat! Nem gondolod te ezt komolyan, csak beszélsz és... —. Ugyan, hagyd már. Mondtam, hogy vallásszabadság van, és a gyerekének mindenki olyan felekezetet ad. amelyet jónak, hasznosnak, kifizetődőnek lát, ráadásul a gyereknek nem is kell megtudnia, ha felnő, hogy hajdan megkeresztelték. Ne haragudj. amit mondok, abban csak annyi a cinizmus, amennyi elkerülhetetlen. Mert azt azért ne várd tőlem, hogy megveregessem a vállatokat, és elvhűségért május elsejei kitüntetésre javasoljalak, ráadásul a kitüntetéseket nem az én javaslatomra osztogatják. . . A feleség mereven ült. A féri összehúzta a szemét, nagyot szívott a cigarettáján, mesterkélt nyugalommal, lassan fújta ki a füstöt és azt mondta: — Pimasz vagy. — Főzök kávét — állt fel a feleség,lés kiment a szobából. Hallgattunk. — Nézd, öregem, ez nemcsak elvi kérdés, erkölcsi kérdés is. Felsőfokon az. Ráadásul nem én tehetek róla, hogy generálozzák a kocsimat, hogy lekéstem a vonatot, hogy éppen a falud környékén volt dolgom, hogy kiálltam az út mellé. Ültem az árokban, te megláttál, felvettél. . pe- ched van, mert a gyerek kotyogott. De én szarok a pechedre, meg rád is. Ezt a vendég jogán is mondom, meg úgy egyébként. Nem tudom mennyire ismersz, de ha csak Darázs Rozália: MÁJUS HOLDJA (bronzplakett) EV>tn: Vladimír Cervenák valamennyire", Is, tudhatot, hogy általában nem vagyok vallásos, általában nem vagyok demagóg; általában tehetős se vagyok, hiszen többször nincs pénzem, mint van, mert nem tudok vele bánni. Továbbá általában lusta vagyok, meg általában többet járatom a számat a kelleténél, mint a- hogy azt is tudod, hogy általában más ember vagyok, mint uraságod. Világos! Már részeg voltam. „Vendéglátóm“ nem szólt, leszegett fejjel ült, kényelmetlenül a kényelmes fotelben. , Folytattam. — Belekeveredtem ebbe az egészbe, de ha már benne vágyóik, akkor még valamit. A te zsebedben ugyebár van két könyv. Az egyik piros, a másik zöld. Az én zsebemben is van egy könyv meg vagy kétszázötven korona. Tudod, mikor lehetünk ebben a témában partnerek? Akkor, kiskomám, ha te az egyik könyvet visszaadod. Vagy a zöldet, vagy a pirosat. Ha visszaadod annak, akitől kaptad. Persze nem lehet mindegy, hogy melyiket adod vissza... mert ugyebár... — Itt a kávé, ettől majd megjön az eszetek! — lépett be a feleség. A keze reszketett, nyilván mindent hallott. Finom csörömpöléssel rakta az asztalra a csészéket. Ismét csend lett, aztán a kávéskanalak kínos, idegesítő csilingelőse, szuszogás. Ekkor néztem körül alaposabban. Embertelen, lélektelen laboratóriumi tisztaság, rend. Mágasfényű, hlvatalkodó bútor. Az üvegek mögött csészék, porcelánok, drága vásári holmik szabályos rendben. Aztán egy be- rámázatlan oklevél, két pohárral megtámasztva. Friss „portéka“, még alig száradt meg rajta a tinta — ami a dátumból látható. Egy csokoládémalac, kevés könyv, llsztesládányi nagyságú színes televízió, mellette márkás nyugati lemezjátszó, hangfalak, kevés lemez, két teljesen egyforma szuvenírkulacs a Balatontól, aranygondola- Velencéből, arany-Eiffel Párizsból és egy hurkapálca-Eiffel a férj katonaéveiből. Kis- asszonyos szobanövények, és valami rettenetesen tarka, drága szőnyeg.- Miért' jöttem’ én ide?! • Mit • akarok ittl Bosszút állni? Nem. Számonkérni? Nem. Mit akarok itt, miért vagyok itt, mi közöm nekem ezekhez . az emberekhez? Irigykedem? Nem. Akkor miért nem tudok a szemükbe nézni? Miért vagyok én olyan hülye, hogy sosem tudok a szemébe nézni annak, aki arcátlanul belehazudik a képembe, és közben szélesen mosolyog, még el se várja, hogy elhiggyem neki, amit mond. Cefetül éreztem magamat. Tudtam, valami történni fog, valami eleve elkerülhetetlen. Ezért is késtem le a vonatot, ezért robbant le a kocsim. Pedig a szervizben már azt mondták, másnap jöhetek érte. És nem mentem, mert miből is fizettem volna ki azt az arcátlanul magas számlát. — Beszéljünk másról! — szólalt meg a feleség. — Hogy van a családod? — Megvannak — És a kocsi? Nem megy? — Nem megy. Aztán a férj szólalt meg. Amíg beszélt, végig, rezdüléstelenül bámult az arcomba. — Ide figyelj, Apafö! Tudom, hogy anya- gice nagyon vacakul állsz. Te meg tudod hogy nekünk van pénzünk. Más kérdés, hogy nem kellett volna elhencegnünk, hogy van. Ezt a pénzt mi egyelőre nem használjuk. Azt is tudom, hogy jövőre megjelenik egy könyved, és akkor neked is lesz pénzed. Addig mi szívesen segítünk rajtad, mert ugye mindegy, hol tarja az ember a pénzét, ha van neki. Használd a pénzünket addig, míg talpra állsz! Mit szólsz?! Mert én azt mondom, ez jó ajánlat. Ekkor kapcsolt be bennem az. amitől féltem. Lassan, módszeresen megfogtam az abrosz sarkát, markomba illesztettem a ráncait, és ugyanilyen lassúsággal kezdtem lefelé húzni. Az egyik kávéscsésze azonnal lefordult, le a szőnyegre. A kávé szétfröcs- kölődött, a folt közepén oitt hevert a rosz- szul elolvadt kockacukor, mint egy megkö- vesült tengeri szivacs. És ugyanilyen lassúsággal folytattam. Talán azért is ilyen lassan, mert vendéglátóim egy szisszenés egyetlen beavatkozó mozdulat nélkül, ám halálra sápadva nézték, mit művelek. Mindez talán másfél percig is tartott. A drága szőnyegen valószínütlenül sok min den hevert. Nem is értem, hogyan fért el mindez az asztalon Egy nagy lila váza, nagy csokornyi orgonavirág, csészék poharak. üvegek;- Tányérok, húsok, ' millió -rizsszem,- meg -egy bontatlan- pezsgősüveg Nem is tudom, mikor került az asztalra Ültömből felálltam, lehajoltam és felemeltem azt a pezsgősüveget. Aztán lassan, nyugodtan'végigpásztáztam tekintetem mel a terepet, mint akinek igazán nem mindegy hová is vágja a pezsgósgránátnt a képernyőhöz? a vitrinbe? az ablakba? Nem tudom, meddig állhattam ott Egyszer csak szédülni kezdtem, de mégsem vágódtam el, s a pezsgősüveget egv békebeli öreg pincér mozdulatainak eleganciájával szépen letettem az asztalra. Enyhén meghajoltam, és kezet adtam a két sápadt, de mégis rózsaszín derűt erőltető, izzadt tenyerű embernek — Csókolom a plébános úr pecsétgyűrű Jétl — mondtam, de minek mondtam. HiS ba, én már ilyen vagyok: egyetlen mondat tál mindig többet mondok a kelleténél A liftben rókáznom kellett A nyolcadik emeleten laktak, s én már nem tudtam visszatartani. i nrrtft*
