Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-22 / 21. szám

7 éri szeret ábrándozni. Talán azért, mert sokat van egyedül. Korán kel, első dolga kinyitni az ablakot, teleszip- pantja tüdejét friss, párás levegővel, hosz- szasasn nyújtózkodik, mint a lustálkodásra termett macska, majd nagy szusszanással fújja ki magából a levegőt.

Megrázta magát, könnyű pongyolába bújik és mezítláb kiballag az udvarra. Nem a betonjárdán megy, hanem a harmatos fü- vön, nem törődik vele, hogy szinte csontjáig hasít a hideg. Legalább Jobban felidé- ződtk benne a múlt. Éppen eleget társalog vele az utóbbi időben.

Néha mikor kizökkennek gondolatai a kalandozásból, csodálkozik magán, hogy mennyi mindenre emlékszik, mintha nem is sok évtizeddel ezelőtt történtek volna, hanem ma, tegnap vagy pár napja csupán. A világért sem árulná el titkát senkinek. Kinevetnék, bolondnak, kelekótyának tartanák. Egyszer próbálta elmondani férjének, de azt is megbánta. Laci gyanúsan méregette szemével és azt kérdezte:

— Nem fárasztó neked az a sok olvasás? Az asszony nem felelt, csak felállt és hosszan nézett kifelé az ablakon, míg lecsillapult sértődöttsége, bár újra felvetődött benne, mikor férje hízelkedve átnya- lábolta és visszacsalogatta maga mellé a rekaméra. Még egyszer próbálkozott tár. salgó partnert nyerni Laciban, de belátta, sikertelen próbálkozás az egész.

A szombat, vasárnap elröppent, Laci felült a buszra, hosszan Integetett és arra gondolt, milyen messze van még a péntek este. Rég nem új házas már, és mégis milyen hosszú a hét asszony nélkül.

Tért pedig visszasétált az udvarba, leült a kerít padra, arcát a kelő nap felé for. dltotta, lehunyta a szemét és megint meg- nyergelte az ábrándparipát.

Űjra kislány lett. Nyár van, éppúgy, mint most, átszaladt a szomszédba Mariskához, aki már nagylány, de azért jól megértik egymást, jó érzés a hűvös földes szobában topognt. Böske néni pirosbélü körtét hoz szakajtókosárban. Eszik, harapják, csak úgy fröccsen, ropog a foguk alatt, csutkáig rágják az édes gyümölcsöt. Beszélgetnek, dúdolgatnak, vihorásznak. De sok dalt tanult MariskátólI Sorolja is magában, és önkéntelenül mindnek a dallama jár az eszé- benms végül dúdolgat.

gy, nótázva telik napja, dalolászva I végzi munkáját. Mindig talál valami "*■ tennivalót, mert másképp retteries lenne az egyedüllét. Már számtalanszor mondta a férjének, elmegy dolgozni de nem, Laci nem egyezett bele. igaz, elég a keresete, nem a pénz hiányzik, hanem az emberek. Az anyós látogat el hébe-hóba, de nem nagyon szereti ezeket a viziteket. Ügy néznek ki, mint az ellenőrzés. Mondogatja is né- ha, mintha viccnek szánná. — Eljövök Te- rikém, mert suttogják, eleget j suttogják nem igaz, hogy egy ilyen fiatalasszony kibírja napokon keresztül az ura nélkül.

— Menjen már, mama, nem kell nekem Lacin kívül senki sem. A bolond Janikával meg csak nem toldanak össze.

— Azért légy óvatos, lányom, mert kt tudja mi lakik ilyen félnótásókban? Hátha egyszer neked esik és leteper?

— Mama! Hogy mondhat ilyet? Vékony cingás kis emberke, olyan ártatlan szegény, mint a ma született bárány.

Janika igazán furcsa teremtés. Szinte naponta eljár Terihez, beszámol a napt eseményekről, kivétel nélkül mindent elmond. Ml történt a faluban, a rádió híreit, az előző napi tévéműsort, a pletykákat és az igaz történeteket válogatás nélkül szervírozza. Néha hosszan bámul az asszonyra és halkan. alig hallhatón motyogja:

— Olyan szép vagy, Teri, mint az angyalok.

Teri bolondosán ráhúzza a micisapka ellenzőjét Jantka szemére, mire az ismét leveszi a fejéről, vége az idillnek, az asszony már ott sincs.

Nem kergeti el a vén gyereket, örül, hogy valaki mellette van, sőt magában szeretné, ha más is ráfigyelne a fogyatékos fiúra.

— Látod, JaniSka, megdöglött a katicabogár — nyújtotta tenyerét az asszony a fiú felé.

— Meghalt szegény, — hangzott a válasz. — Igen, ne csodálkozz, a bogarak is meghalnak, mint az emberek.

— Hát még mi hal meg?

— Minden meghal. Nem tudtad?

— Nem.

— Pedig sokat olvasol, Laci is mondta. Igazán megtanulhattad volna, vagy a könyvek nem írják?

— Miért nem olvasol te is, hisz ismered a betűt?

— Én anélkül is sok mindent tudok. Látod azt a kék virágot, ott a kútnál? No, mit tudsz róla, te híres könyvbúvár?

— Olyan, mint a búzavirág.

— De nem az ám. Ügy hívják katáng.

— Az is meghal?

— A katáng sokszor hal meg. Minden nap, mtnt az asszonyok.

— Ugyan már.

Erős szél kerekedett, sodorta a szemetet, port, csapkodta az ablakokat. Nyugatról sötét felhő közeledett. Szokatlan Ilyenkor délelőtt.

— Jani, ne menj el! Látod, észre sem vettük és meglepett bennünket a zivatar. Gyere be, félek egyedül! — Gyermekkorában mindig átmentek a szomszédba Mariskáék- hoz, ha zivatar közeledett. De itt kinn, a falu szélén még szomszédok sincsenek. Elszaladna a legközelebbi házig vagy kétszáz méterre, de már esik is, és most itt van mellette ez a bolondos legény, mégis valaki, aki szóval tartja míg elvonul a förgeteg. El is mondja neki, hogy kislány korában Böske néniékhez menekültek. Közben arra gondolt, édesanyjától örökölte ezt a rossz tulajdonságot, vagy inkább szokást. Neki legalább volt rá oka, mert testvérét a villám sújtotta agyon. De mitől fél 6, a sokat olvasott asszony?

síére lehűlt a levegő. Sokat gondolt az édesanyjára. — Szegény mama, de szeretett bennünket, Mikor fáztunk maga mellé fektetett, leginkább télen és kísértetiesen suttogta: „Fúj a szél, dudorász, nyuszika is fázik." — Ilyenkor mindig várták öccsével a folytatást, de már be is bújtatta őket anyjuk a meleg dunyha alá, és olyan jó volt érezni a teste melegét.

— Mama, mama, de hiányzol — szólon- gatta magában. Még a könnye is kicsordult, sírt, álomba ringatta magát. Azt álmodta, hogy nagybeteg anyjával elmentek a gyógyító emberhez. Akkor már lemondtak ró- la az orvosok, alig bírta magával ctpelnl. Nagy, erős lány volt már, tudta, hogy anyján nincs segítség, de odanyújtotta neki még az utolsó szalmaszálat. Bár ne tette volna. A gazember kuruzsló látta, hogy kivel van dolga, őt kiküldte és valamit pusmogott szegény mamának. Arra rezzent fel, hogy nyílik az ajtó, anyja rohan kt a

kólában tanulta, hogy némely növény este becsukódik, mint aki aludni tér, reggel pedig kitárja szirmait, de a katáng nem ilyen. Minden nap új virágot nyit egész nyáron át. Ezért mondta hát Jani, hogy mohó. Oj kehely, új beporzás. Lám, mennyire emberhez hasonló. Es vajon minden virág megtermékenyül, vagy csak lobog, mint a szerelem? Szerelem! Szeretkezés. Micsoda különbség.

M

a megjön Laci. Most valahogy Jobban várja, csoda tudja miért. Az elmúlt napokban sokat gondolt kettőjük viszonyára. Régen együtt élnek már. Igazán szépen kezdődött, csodálatosan, mint valami romantikus leányregényben. Te jó ég, hány éve is annak már? Nem is igaz!

Mi minden történt velük ez idő alatt? Telket vettek, házat építettek. Laci tervezte, gondosan, hozzáértéssel. Örültek minden új tárgynak, személykocsijuk van, nyaralni, kirándulni tárnak. Csak egy valami nincs. Nemi Erre nem szabad gondolni, ezt már rég lezárták, pont. vége. Fő, hogy szeretik egymást, a többi nem érdekes.

— Hu! — összerezzent, alig kapott levegőt, úgy megijedt.

— Te Jani, ha még egyszer így törsz rám, nem tudom mit teszek veled. Majd

Az illusztrációt Fodor Katalin készítette

szobából eszeveszetten, ereje megsokszorozódott, megkapta lányát karjánál fogva és vonszolta ki az épületből. Csak otthon mondta el, hogy a javasember azt kérte tőle, adja el neki a lelkét, akkor majd meggyógyítja. Mama a lelkét! Honná tudta az a sarlatán, hogy mennyire vallásos? Egész éjjel hánykolódott. Reggel nem tudott különbséget tenni álom és emlékezés között. Tudta, egész napja semmit sem fog érni. Jantka is olyan nyomasztó dolgokat mesélt. Mindenki gyagyának tartja, de többet tud az emberekről, mint bárki más a faluban.

— Láttad már, Teri, hogyan szégyellik magukat az emberek?

Ugyan már miért szégyellenék? — kérdezte csodálkozva az asszony.

— Mert okuk van rá — és kezdte sorolni, Teri pedig ámult a meglepetéstől.

A bolondnak tartott, számkivetett Janika úgy tálalta ki mindenkinek a családi bajait, mint annak idején Böske néni rakta az asztalra kötényéből a sárga, érett citromkörtét. Es igazat beszélt. — Aztán még ők csúfolnak másokat — fejezte be felháborodottan.

Furcsák az emberek, adott igazat magában a zsörtölődő fiúnak. Ki tudja, magatartásukban mennyi a szándékosság és mennyi a tudat alatti? Másokat megszólnak, megbántanak, s közben volna mit söpörniük saját küszöbük előtt ts. De hol az a restellkedés, amiről a balga legény beszél? Vagy vannak dolgok, amit a normálisak képtelenek észrevenni? Mélyen elgondolkodott. Arra rézzent Jel, hogy valaki vékony gyerekhangon régi-régi versikét mond, amit még az anyjától hallott:

Zümm, zümm, méhek

adjatok mézet.

Nem adhatok, nem lehet,

mackó bácsi elmehet.

Mégis bolond szegény, nézett szánakozva a virágok fölé hajoló legényre. — Janika, Jani! — szólongatta a fiút — hallod? Miért mondtad, hogy a katáng sokszor hal meg?

— Mert mohó.

— Hogy tudsz ilyet mondani erre a szép virágra? Nézd, mennyire elszaporodott az udvarban. — Most vette észre, hogy a fű nagyra nőtt, s csak úgy virít a búzavirágkék, vékonyszálú, nyúlánk növény. Ettől kezdve naponta figyelte. Miket rejteget a csodálatos természet? — töprengett. A katáng délelőtt virít, tündököl a sárga napfényben, s délutánra csupasz kórója me- redezik az ég felé és másnap újrakezdi. Ar. ról már hallott vagy olvasott, már nem is emlékszik pontosan, lehet, hogy még az isszörnyet haltam.

Jani vigyorogva kérdezte — Ugye megijedtél?

— Még kérded ts?

— Láttad tegnap a kísérteiét?

— Miféle kísérteiét?

— Hazajött a Csordás Eszti néne fehérlepedőben, és ráverte az ablakot a vejére.

— Ne hülyéskedj, Janika, ezt senki sem hiszi el. Te csak kitaláltad.

— Kérdezd meg Csutora Imre bácsit, ö is tudja. Nem kapálták meg a sírját, a házát meg el akarják adni, hogy majd beköltöznek a városba. Ezért!

— Bolond beszéd.

— Szóval Janika bolond, bolondokat beszél? Keresz-téé-nyek sír-ja-tok, mé-lyen szó-mór-kód-ja-tok...

— Hagyd abba. Mit akarsz ezzel a nagy- böjti énekkel? Ne rémisztgessél senkit, és most menj hazai

Alig bírta kituszkolni az udvarból a hóbortos fiút. Tényleg jobb lenne, ha nem járna állandóan ide. Búcsúzóul még visszakiabált.

—• Mindenki meghal, meghalnak a méhek is, a virágok is, vége a szerelemnek. Nem szeret már téged Bodaki Laci, elhervadsz mint a katáng.

letett be, hogy ne hallja. Másik ruhái vett magára, leste az órát, lassan mozgott a mutató. Még egy, még fél, még negyed, hol késik ennyit az autóbusz. Tik-tak, tik-tak — kibírhatatlan, megőrülök. Nem bírom tovább — fogta és két tenyerébe szorította a fejét.

Este próbált beszélgetni, de férje gyorsan elaludt, ö meg csőik nézte a plafont, hallgatta az órát, amit aztán kivitt a másik szobába, mert úgy érezte, az agyában ketyeg. Férje későn ébredt. Teri akkora bevásárolt, megetette a pár apróállatot, körüljárta a kertet, alig talált magának munkát. Nézte a jó étvággyal falatozó férjét. Mikor befejezte, már csak a csésze feketekávét hörpintgette, miközben az újságban pislogott, az asszony megszólalt.

— Laci, én elmegyek dolgozni.

— Minek? nézett rá a férje. — Talán nincs jó dolgod?

— Nincs.

— Hát ezt hogy értsem?

— Minek élünk mi egyáltalán? Nem gondolkoztál rajta soha? Másnak gyereke van, töri, hajtja magát, de legalább van miért. En meg csak lődörgök ide-oda.

— Ezt már egyszer lezártuk.

— Vannak dolgok, amire nem lehet lakatot tenni.

— En nem tudom, mi ütött beléd. Más asszony örülne, ha így élhetne, te meg csak nyavalyogsz, érzelgősködsz. Megint valami csacsiságot olvastál, ami megzavarta a fejedet.

— Nem. Nem olvastam olyat, sőt semmit sem olvastam.

— Ne pityeregj, tudod, hogy ezt nem szeretem. No, gyere, bújj ide! — és simogatta a feleségét egyre kedvesebben, majd hevesebben. Érezte, hogy az asszony izmai megfeszülnek, igyekszik kiszabadulni vaskos karjai közül. Laci meglepődött.

— Tényleg nem értem, mi bajod. Teri! Veled valami történt, talán csak nincs valakid? No, még ez hiányzott. Mindig is sejtettem. En egész héten át taposom a latyakot, nem kímélem magam, munkaidő után is dolgozom, számolom a napokat, a feleségem me... Hová mész?

A férj megíepödött. Eddig még soha nem alakult ki közöttük ilyen szokatlan helyzet. Egyáltalán nem tudta mire vélni. Egyre jobban furdalta a gondolat, hátha mégis olyasvalami, ami szinte akaratán kívül kicsúszott a száján, csak az asszony nem meri bevallani. Odament a vitrinhez, kiemelte a gines üveget, teletöltötte a már reggeli e- lőtt egyszer kiürített poharát. Egy hajtásra megitta, de nem esett jól. Kiment az udvarra. Az asszony ott üldögélt a kerti pádon, azt hitte sír, de nem. Mellé telepedett.

— Mondd meg, mt bajod! — kezdte, nem nézett rá.

— Sok minden — hangzott a tömör válasz.

— Hát akkor csak sorold fel szépen. Erre igazán nem számítottam.

— Es vajon mire számítottál? Hisz minden hétvége úgy hasonlít egymásra, mint egy szatyor tyúktojás. Hazajössz, eszel, iszol, összebújsz velem, alszol és egy hét múlva újrakezdjük. Néha egy-egy rokoni látogatás, kiruccanás ide-oda, de hogy mit csinálok hétközben, az téged nem érdekel. Illetve dehogy nem. Annyi érdekel belőle, hogy nem szürtem-e össze a levet valakivel. Hát vedd tudomásul, hogy nekem ebből elegem van. Ez megalázó, undorító és egyáltalában aljas viselkedés. — A végén már kiabálva mondta. Laci nem szólt semmit, így rövid szünet után kissé csendesebben folytatta. — Ha ezt akartad, hogy minden jó legyen közöttünk, elmondom mi az elképzelésem.

— Szóval ultimátumot adsz. E héten tervelted kt, vagy már régebben?

— Nem érdekel a gúnyolódásod. Csak arra kérlek, most az egyszer figyelj rám! Elmegyünk mindketten orvoshoz.

— Nem. Se te, se én. Ha úgy érzed, hogy beteg vagy, mehetsz, de csak úgy kíváncsiságból nem. Rajtunk ne szórakozzon senki. , ,

A z ;asszony közbevágott és folytatta.

./I — Ha bebizonyosodik, hogy nem le- A * hét segíteni, akkor örökbe fogadunk egy kisgyermeket.

— Nagyon jó. Aztán ha felnő, öregségünkre kilódít bennünket az utcára. Több óhajod nincs?

— De van. Elsejétől munkába megyek.

— Ez még jobb. A kertészetbe gyomlálni? Ez igen. Bodaki László építészmérnök, utak, hidak, hirdetik a nevét, a felesége meg érettségizett kertészlány. Vagy talán jobb munkát is ígértek? Felvesznek az irodába valamelyik technikus mellé, körmöl- getni havi ezerért? Te nem vagy normális! Ilyen alapon velem ts eljárhatnál. Igazán jó pihenés esik a munkásszálláson, meg a barakkokban. Tudod miért ellenzem, hogy munkába lépj? Mert látom, hogy mi megy nálunk a vállalatnál. Nyílt titok, hogy ki- nek ki a szeretője.

— Az emberek többet fecsegnek, mint a valóság. Kérdeztem én tőled valaha is ilyet? Összetoldottalak én téged valakivel ts?

— Mert nem ismered a való helyzetet.

— De te rémeket látsz ott is. ahol nincsenek. Azt hiszed, nem tudom, hogy anyádat bíztad meg, kémkedjen utánam. Vedd tudomásul, hogy a féltékenységnek semmi köze a szerelemhez. Es te betegesen féltékeny vagy. Ezért akarsz te engem egy életre bezárni. Hát én ezt a kanári szerepet nem vállalom tovább.

— Nemsokára közelebb kerülök, akkor naponta hazajárok a kocsival, mint azelőtt. Addig bírd ki valahogy! Szeretsz olvasni... próbálkozott a férj.

— Igen. Beszélgetni is, dalolni ts, emberek között lenni is, de téged ez egyáltalán nem érdekel. Ogy érzem olyan vagyok számodra, mint egy használati tárgy.

— Nofene. Akkor minden ami eddig köztünk volt, részedről csupa színés^kedés. Brávó, jó alakítás volt, hölgyem.

— Egy szemernyi jó érzés sincs benned. Te csak azt hiszed, hogy az minden. Nekem meg be kellett érnem ennyivel. Légy szíves vedd észre, hogy ember vagyok, és másra is szükségem van.

— Hisz mindent megbeszéltem veled. Ha egy ruhaakasztót vettünk azt is.

— Tényleg. De a vásárláson, háztartáson, anyagiakon kívül mit még?

— Mnyau, mnyau, hoztam nektek valamit. Janika állt meg mellettük egy girhes macskával a hóna alatt.

Laci kapott az alkalmon, úgy érezte jó menekülést kínál a kellemetlen társalgásból. Nyomban kezdte Is ugratni a bolondos leaényt.

Teri pedig magát vádolta, hogy mtért kellett ezt a beszélgetést ilyen későre halasztani. Előbb, évekkel ezelőtt kellett volna már. Nézte az udvart és szemébe ötlött a katáng. Alsó viráaai már mind elnuVtak. Az üde kékség az áank hegue felé tért. Ki tudja, hány napja van még, s ugyan jövőre is újra virít?