Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-01 / 18. szám
KATONA KLÁRI A legnépszerűbb magyar táncdalénekesnők egyike Katona Klári. Már gimnazista korában eljegyezte magát az énekléssel. Két évig a Magyar Rádió tánczenei stúdiójában tanult. Először az 1972- es táncdalfesztiválon figyelt fel rá a nagyközönség, ekkor tanulták meg nevét a táncdal- kedvelők. — Hogy emlékszel vissza az első sikerre? — Számomra minden siker nagyon kedves, s így vala mennyire szívesen emlékezem Van mégis egy, amelyre külö nősen szívesen emlékszem vissza. Ez az 1974-es Bratisla vai Lírán elért első helyezés volt. A „Hull az elsárgult levél“ című dalt énekeltem. — Gyakran szerepelsz kiilföl dön. Hol-merre jártál már? Hosszabb ideig vendégszere peltem Olaszországban, Lengyelországban és az NDK-ban. Két évvel ezelőtt a Szovjetunióban adtam egy koncertsorozatot. — A külföldi fesztiválok közül melyek számodra a legemlékezetesebbek? — Az első külföldi fesztivál, amelyen részt vettem, Csehszlovákiában volt, a gottwal- dovi Intertalent nemzetközi seregszemlén énekeltem. Ézt az említett Bratislavai Líra követte. 1975-ben én képviseltem Magyarországot a bolgár A- rany Orfeusz táncdalversenyen és a drezdai nemzetközi dal- fesztiválon. 1976-ban a spanyol Palma de Maüorca-i, 1977- ben pedig az isztambuli fesztiválon énekeltem. Ez év januárjában a oanoes-i MIDEM-en a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatot képviseltem. — Milyen volt a MIDEM gálaműsora? — Magyarországról rajtam kívül fellépett még Hacki Tamás, Koncz Zsuzsa és Szűcs judit, az együttesek közül pedig az LGT, az Omega, a Fonográf és a Neoton-família. Szép sikerünk volt. Erről a cannes-í fellépésről a Magyar Televízió is készített egy negyvenöt perces összeállítást, a- melyet a napokban mutattak be. — Külföldön is készítettél felvételeket? — igen. A Lengyel Televízió stúdiójában egy 30 perces önálló műsort vettek fel velem, melyért később nekem ítélték a Lengyel Tv Igazgatójának a nívódíját. Az NDK-ban három kislemezem van forgalomban. A dalokat német nyelven énekeltem fel. — Melyik zeneszerzővel dolgozol együtt? — Eleinte több szerzővel dolgoztam, de 1975-től kizárólag eggyel, Demjén Ferenccel. Feri nemcsak kitűnő zeneszerző, dalait maga hangszereli és szövegüket is ő írja. Jó! ismeri az adottságaimat, képességeimet, tudja, milyen dal „ül“ nekem. Demjén szerezte a „Tíz percet az évekből“ című dalt is, amellyel az 1977-es Metronom fesztiválon első helyezést értünk el. — A legközelebbi nagyiéinál mikorra várható? — Ezt, sajnos, még nem tudom pontosan, mivel az MHV, új stúdiója csak májustól kezd üzemelni, és rengeteg anyag vár feljátszásra. Mégis remélem, hogy még az idén, karácsonyra az üzletekbe kerül legújabb nagylemezem. EZ lesz s harmadik. — Mi szerepel az idei terveidben? — A közeljövőben húsznapos turnéra utazom Romániába. U? tána két lengyelországi fellépés következik. További két vendégszereplés vár rám az NDK-ban és a Szovjetunióban. Ha minden sikerül, altkor az idén még Kubában Is fellépek. — Reméljük, hogy minden sikerül.-BGTmma! alatt Hümmögünk, hümmögünk Pöttömke kislány ropja a táncot a színpadon. Apró lába gyermekien-kecsesen libben a zene ritmusára. Pöttömke kislány, es még vagy egy tucat pajtása. ÁH a tánc, folyik a verseny. Nem akármilyen tánc, nem akármilyen versenyI Járási táncversenyt A szervezők egészen a fővárosból hozták a zsűri elnökét Hadd legyen igazi nagy verseny. A kis táncosoknak egész évi fáradozásukról kell tanúbizonyságot adni. Áll a tánc, folyik a verseny. Pöttömke lába ritmusban libben, közben torka szakadtából énekel. Mert énekelni is kell ám a tánchoz. így mondta a tanító néni. Es Pöttömke énekel. Csilingelő hangja kibukfencezik a színpadról, végig ügeti az üres széksorokat, oda-vissza pattog az ü- rességtől kongó teremben, majd fönt az erkélyen, ott valahol a nagyérdemű zsűri táján, lassan elhal. (Valaki „elfelejtette“, hogy az igazi versenyhez nem elég a zsűri, a terem és a versenyzők. Az igazi verseny sauát-borsát a közönség adja./ Közben a zsűri árgus szemmel figyeli a produkciót, és szájfintorítva, de annál szakavatottabban hiimmög. Pöttömke lába ritmusban libben, de közben alkalmat talál, hogy félszemmel jel- pislantson az erkélyre. Látni szeretné ezt a nagy ünnepet. Mert így mondta a tanító néni, hogy a verseny nagy ünnep a tánccsoport számára. De Pöttömke csalódik. Milyen furcsák ezek a felnőttek! Hát ez lenne a nagy ünnep? Az a bozontos, hüm- mögő, elnyűtt jarmernadrágos bácsi ott fent az erkélyen? Meg az üres terem? Pöttömke nem nagyon érti mindezt, persze még sok minden mást nem ért. Majd gyorsan vége szakad a versenynek. Mert a verseny nem csak közönségben van híján, a versenyző csoportok is hamar elfogynak. A bozontos bácsi elmondja szak- véleményét, majd kihirdetik az eredményt: a 3 (háromI) csoport közül (ennyit sikerült a szervezőknek „beszervezni" ] az egyik a második díjat nyeri, a másik két csoport megosztva a harmadik díj boldog tulajdonosa. Az első díjat a zsűri bölcsen megtakarította. Hát ezt sem nagyon érti Pöttömke. Hová lett az első díj? Azt a zsűri kapta meg? De hiszen ök nem is versenyeztek. Meg mit jelent az, hogy megosztva? Most talán ketté vágják azt a szép színes oklevelet, amelyet kaptak, és az egyik felét átadják a másik tánccsoportnak? Tényleg furcsák e- zek a felnőttek. (Valóban jó lenne tudni, kinek takarította meg a zsűri azt az első díjat. A rossz nyelvek tudni vélik, hogy annak a csoportnak, amelyik nem jött el a járási versenyre, de „baráti összeköttetései" révén majd az országos versenyen képvisel.) Kár, hogy mindez így voltl Ha nem így lett volna, tehettünk volna egyet-mást. Például megmutathattuk volna a gyerekeknek, hogy a színpad, a kultúra, a nemes versengés valóban felemelő, ünnepi e- semény. Lehet, hogy Pöttömkét vagy valamelyik társát egy életre eljegyeztük volna a kultúra varázsával. Mindezt tehettük volna, de nem tettük. igaz, tettünk mást. Kipipáltunk egy „akciót“ a munkalervből (a jelentés „felfelé" majd következik), közbámulatra állítottuk fene nagy szaktudásunkat, és főleg, de annál szakavatottabban hümmögtünk. A verseny elmúlt, de az üres teremben ott vibrált a kérdés: Mire jó, mi a jogosultsága az ilyen „rendezvényeknek"? HORVÁTH Rezső A Nagy Vidám Hús, avagy! LÁSZLÓ GÉZA „A Pici?... Mindig jókedvű és sosem idegeskedik. Ráérős, sokszor túlságosan ráérős. .. Mint színész szorgalmas, jó kolléga, tehetséges, nagyszerű képességei vannak. De én a legtömörebben csak így tudnám öt jellemezni: a Nagy Vidám Húst" (Csendes László) — Hanván születtem. Tanulni valahogy sosem szerettem, csak azt, ami nagyon érdekelt. Inkább fociztam. A gimnáziumban is inkább közepes volt a bizonyítványom, mint jó. A gimi második osztályában döntenem kellett: hová? mit csináljak? Aztán egyszer csak megláttam valamelyik lapban a hirdetést: a kassai Thália felvételt hirdet. Jelentkeztem, elmentem a fölvételire. A kétnapos fantasztikusan kimerítő munka után engemet és még két társamat — Tóth Erzsit, Nagyidai Istvánt — fölvettek. Hát így lettem színész, Ilyen „egyszerűen“! XXX r~:, Milyen-volt az indulás? Goldoni Mí- randoüna című műve volt akkor az egyik főműsor. Ebből a darabból az egyik epiződ»M László Géza szereplő kiesett, és én ugrottam be helyette. Ezt pedig egy órával az előadás kezdete előtt tudtam meg. Kaptam egy cédulát, amelyen rajta volt a szövegem, és a szó szoros értelmében bedobtak a mélyvízbe: játsszam el a szolga szerepét! Én játszottam, játszottam, de bosszú ideig annyira izgultam, hogy csak a tizedik előadás után tudtam meg, valójában miről is szól ez a darab. Hetvenegy decemberében kezdtük el próbálni a Csongor és Tündét. Nekem Balga szerepe jutott. Beke Sándor rendezett, aki most a kecskeméti színház igazgatója, és az ő keze alatt megéreztem: nem gyermekjáték ez a hivatás. Igényes volt, de emellett tanítómester. Sokat tanultam tőle. Amikor már éreztem, hogy menne a játék, a rendező is kezdett megelégedni a teljesítményemmel — behívtak katonának. A bemutató előtt két héttel. Ezt a darabot azóta se láttam, mert a színház hamar levette műsoráról. XXX Két év után visszakerültem a színházhoz, majd belekezdtünk Tamási Vitéz lélek el- mű darabjának a próbáiba, A plébános szerepét osztották rám. Ez, úgy érzem, illett is nekem, falusi gyermek lévén volt módomban plébánosokat látni. Ezt azért mondom, mert nagyon fontosnak tartom, hogy azokat a figurákat, amelyet alakítok, lássam is az életben. Lássam és ismerjem ő- ket, jellemző vonásaikat magamma! vigyem a színpadra, és ehhez, adagoljam saját szerény színészi képességeimet, hogy e „kettővel“ életre keltsem az trói képzelet szülte hőst: mondanivalót formáljak a szerepből. A plébános után kisebb, epizódszerepek jutottak nekem, mert több vendégművész is jött a társulatunkhoz, sőt több darabbői ki is maradtam, volt egy kis kényszerpihenő. „László Gézáról nehéz őszintén beszélni, mert nem akarok reklámot csapni neki... De komolyra fordítva a szót: engem már a felvételin meglepett tehetsége: örülök, hogy a társulathoz került. Sajnos, idővel alább hagyott az ambíciója, s ma még mindig ösztökélni, irányítani kell, valahogy még mindig nem tud egyedül nekirugaszkodni a figurának, a játéknak... Tipikus mai fiatal: mindent mástól vári Ö is pontosan olyan, mint a korosztálya, meg mint a többi fiatal színész. Hol vannak már azok az idők, amikor mi kezdtük?! Mi nem bírtunk megmaradni egy helyben, tele voltunk tenniakarással, mi állandóan a kulisszák mögött álltunk, vártunk, mikor kerül ránk a sor..“ (Lengyel Ferenc) — Eléggé érzékeny, zárkózott természetű ember vagyok. Mindent nagyon megfontolok, százszor is eltöprengek egy-egy szerep fölött, így sokáig tart, míg nekirugasz- kodok egy-egy figurának. Előbb mindig — s ez általában hosszű időt vesz igénybe — önmagámban földolgozom a szerepet. Földolgozom és már kész elképzeléssel megyek a színpadra, s ezt az elképzelést alakítja még tovább a rendező. Viszont nagyon szeretem, ha a rendező érzi, hogy ezt a felfogást meddig alakíthatja, hogy ne feszüljön túl a húr. xxx — Nagyon szeretek egyedül lenni, megbújni az emberek tömegében, nagyokat hallgatni társaságban és csak akkor közbeszólni, ha van értelme és célja. Előbb csak figyelek, kémlelek, próbálom ellesni az emberek viselkedés- és magatartásformált: mikor, mit, miért, hogyan tesznek. És a fontosat, a lényegeset, a jellemzőt elraktározom magamban, ami aztán egy-egy szerephez nagyon jól jön. Minél nagyobb a színész raktára, készlete, annál sokrétűbb, színesebb tud lenni a színpadon. XXX — Megváltoztatni, formálni az emberiséget, magatartásait, gondolkodásmódját — tudom, nem lehet. De külön-külön, egy-egy emberre már lehet hatni, meg lehet benne mozdítani valamit a jó, az emberibb, a jobb felé. Tanítani őket, hogy mi Is tanulhassunk, és közben nekünk is megváltozni, hogy később még többet adhassunk — ez az én színészi hitvallásom, s úgy érzem, ez lehet a színészet, a művészet igazi célja. XXX — Nem tudom már, ki mondta ezt, de nagyon találó: „Színház — cirkusz. A cirkuszban minden valódi, a színházban minden igaz“. És már én teszem hozzá: a színház igazságát művészetté kell nemesíteni. De ezt csak olyan légkörben lehet, mint amilyen az inkubátorban uralkodik: ez nem csak az életben maradáshoz hanem az alkotáshoz is elengedhetetlen. „Pivicel együtt fölvét eliztünk, együtt kezdtünk. A világért nem bántana meg senkit, udvarias, figyelmes, jó partner a színpadon, mindig lehet rá számítani. Tehetséges, és véleményem szerint, végre már neki való szerepet kellene ráosztani!" (Tóth Erzsébet) Részünkről csak annyit: Tóth Erzsébet u- tolső mondatával mi is egyetértünk! —zolezer— Fotó: a szerző
